Why Not Me? - 6.rész
Hi!
Mint mindig most is hoztam a formám mi szerint egy jó ideje nem tettem fel a részt. Most kivételesen mentségemre szóljon, hogy tesóm előszeretettel üldöz ki idő előtt a géptől, de no problemo. Hétvégén ezúttal maradok, és remélem a többit is fel tudom pakolni :D Ez a sorozat sajna rövidebbre sikeredett, mint a többi, mert most a 10. résznél járok, és már látom kb. két rész és vége xDDDD de ne féljetek! Van még. Csak azt külön be kell gépelnem, mert lapra írtam -.-
H
a t o d i k f e j e z e t
A
titok tovább nem titok
A reggel első sugarai
a társaságomat, és engem ébredésre késztetett. Mindig is utáltam a nap
sugaraira kelni, valahogy mérföldekkel kellemetlenebb, mint mikor megszólal az
ébresztőóra, és egy gombnyomást követően még öt percet szundizhatok. Kérem, ez
nem sztárallűr, hanem, ha már híres vagyok, és az életemet pokollá teszik a
paparákok, akkor miért ne lehetne ennyi sunyizás a dologban?
- Baszottul
elzsibbatt a kicseszett nyakcsigolyám! - szólalt fel Tom, mintegy 'Jó
reggelt' jegyében. Sajátos üdvözlésére mindenki elkezdett nyöszörögni, és
előjöttek, hogy kinek hol fáj a tök mindegy milye, és panaszkodtak, hogy
mennyire hulla fáradtak. Hát esküszöm, ha tudnák én hova mentem hajnalok
hajnalán... kicsit meglepődenének, nem? Pláne a bátyám. S már megint rámtört az
az érzés... hülye jó szívem! Ennyi szórakozás már nekem is kijár, mert ő mégis
hányszor csapott le a kezemről egy nőt? Szinte elevenen pereg le előttem
mindaz, mikor én valahányszor megláttam egy szemrevaló bulát, és ő meg azon
perc rástartolt! Én jobb szeretek fokozatosan haladni, és próbálok odafigyelni
arra, mi kell egy nőnek - de a testvérem, mint vakló a szakadéknak! Úgy. De
mégis megkapja, amit akar... mégis meddig kéne ezt elviselnem?
- Lám... én
már nem érzem a tyúkszememet sem. - így Georg, én pedig, hogy
kerüljem ostoba emózásomat rákérdeztem:
- Eddig
érezted?
- Igen, ha
időváltozás volt folyton megfájdult. Most meg semmi...
- Még
jó, én egyedül Becky könyökét éreztem az oldalamban...
- Hát miért
nem szóltál?! Kivettem volna.
- Tök
mindegy, már nem tudom visszapörgetni az időt.
- Ó,
Gusti! Majd kiengesztellek! - borult a dobosunk nyakába, aki eképp
reagálta le a helyzetet:
- Inkább
ne... na, de lássuk a reggelit!
- Wipp!
Majd mi sütünk Beckával palacsintát!
Egyszerre
ujjongtunk, és beláttuk, hogy ők is jók valamire. Kimentünk a konyhába, s mint
szoktuk: míg a csajok konyhatündérkednek mi elpusztítjuk a megmaradt
kólarakományt, és közben a hetünket tervezgessük. Sok dolgunk akad a közel
jövőben, ugyanis készülünk egy albummal, amit valószínűleg - mivel később
kezdtük el a munkálatokat - jövőre ki tudunk adni. Ha nem késlekedtünk volna
(ez többnyire a számomra akadálytényezőként szolgált "unkreativitás"
túlnyomó mértéke miatt volt) már előbb készen lehettünk volna, de nincs mit
tenni. Ha már így alakult, akkor így alakult!
- Szóval
holnap jó lenne délre már a stúdióba lenni, és...
- ... és
hol fogunk kajálni?! És mikor?! - rukkolt elő Gustav a számára
legnagyobb problémával, amire persze nem siettünk megoldást találni, helyette
csak folytattuk az egyeztetést a lényegesen fontosabb eseményekről.
- De
figyelj már Mr B*sszájba! Mi lesz az interjúval? - figyelmen kívül hagytam
csipkelődését, és helyette előálltam még egy kérdéssel, amit most jelen pillanat
valósággal kifelejtettem: - Milyen interjú?
- Hát a
Bravonak... már lassan két hónapja kujtorognak érte!
- Tomnak
igaza van, nem kéne örökké elnapolni. Mit szólnátok a péntekhez?
- Háh!
Téves. Pénteken díjátadóra megyünk! - világosított fel minket Gustav,
amikor megérkezett az első adag palacsinta. Sóhajtva meredtem magam elé a
gőzölgő, juharszirupos, amerikaias, villásreggelire, és közben azon
kattogtattam agyam, hogy mikor kéne beszorítani a Bravo interjút.
- Mi
lenne, ha...
- FELEJTSD
EL!
- Tom,
könyörgöm, még végig se mondta...
- De nem
akarok ma interjúvolni.
- Honnan
tudtad? - értetlenkedtem, és közben hol Gustavra, hol Georgra pislogtam.
- Onnan,
hogy kb. 18 éve a fejedbe látok.
A
fejembe, mi? Vajon a tegnap esti gondolataimat is átlátta? Ebben már csak
reménykedni tudok, hogy nem. Nem lenne kellemes, ha épp belátná, hogy újabban a
barátnője körül fantáziálgatok.
- Én
igazat adok Billnek, már mióta ígérjük?
- Akkor ez
eldőlt! Le vagy szavazva Tom... - láttam végre neki a reggelimnek
őszinte jókedvvel. A többiek már rég csámcsogtak rajtuk, nekem viszont eddigre
meg is hűlt, szóval kárörvendő mód mosolyogtam mikor lihegtek, mert a falat túl
forróra sikeredett.
***
Végül úgy
döntöttünk virtuálisan válaszolgatunk a kérdéseikre. Ők jobbnak látták, ha telefonhívásként
bonyolítjuk le az egészet, szóval délután fél háromra már mind a szobámba
görnyedtünk a kihangosított telefon felett. Valami korosabb nőci lehetett az
interjúvoló, mert egy kérdésre legalább kétszer válaszoltunk, mire megértette,
hogy mit is mondtunk. Untam már a végére, de ezzel nem voltam egyedül. Lássuk
be: a férfiak nyomó többsége nem a türelméről híres. Így mi sem!
- És
végezetül... mi a helyzet az új albummal?
- Hát a
munkálatok már folynak, valószínűleg jövő év elejének végére kész lesz!
- Frappáns
megfogalmazás... jövő év elejének a végére. - suttogta bátyám, amire véletlen
elnevettem magam. A nő visszakérdezett még vagy kétszer, hogy "mi? Mit
mondtál?" - de leráztuk: "SEMMIT!" - és ennyiből állt. Hát ezért
kellett ennyit fáradnunk?
Amikor
már végre fellélegezve dobtuk félre a telefont ernyedten nyúltunk ki az ágyra,
és Gustav az iPHONE-ján pötyögött valamit. Amióta megvette magának ezt a híres
Apple terméket örökké azon lóg, le nem lehet nyúzni róla.
-
Hittétek volna, hogy ez a Natasha Frühling még csak 28?
- Natasha
a ... aki most... ?
- Jaja.
- Hát
lehet, hogy még nincs 30, de ez nem jelent mást, mint, hogy még nincs késő
fülészetre menni... - nyögte be bátyám, mire mi önfeledten felnevettünk. Pár percnyi
mosolygás, és idióta röhögés után hirtelen megcsörrent Tom telefonja. Felemelte
a kagylót, és kitrappolt. S amíg Gustav és Georg figyelmen kívül hagyva ezen
eseményt tovább poénkodott szegény Natashán, én erősen füleltem a kinti
beszédfoszlányokra.
- Csáó
Cica! Helyzet? ... Ja, túl vagyunk, de az interjúsunk nagyot hallott, vagy épp
süket volt. Ilyen hangulatember, tudod! ... Nem. ... Persze! Túl, de... Ja! Hát
oké. ... kimenjek eléd?! Miért? ... Ja,az más. Hülye menetrend! Csók a hasad
alá egy arasszal.
Az utolsó
mondat hallatán végigfutott hátamon a hideg és minden szőrszál tökéletesen
egyszerre állt fel.
- ...
figyelsz?
- Ja,
persze, csak... hallgattam Tomot.
- Ó,
remek! De. Ha már itt tartunk. Mikor akarod elmondani neki? -
hatalmasat nyeltem, és nem akartam visszakérdezni, hogy mit. Pedig kénytelen
voltam:
- Mégis
mit, és kinek?
- Öüm.
Mondjuk Tomnak, hogy teljesen rá vagy izgulva Carlyra?
- Pff...
még ilyen feltételezéseket! Ti most komolyan...
-
Komolyan, mi?
- Ti most
komolyan azt hiszitek, hogy énnekem bejön Tom csaja?
- Mégha
csak bejönne... ó! Ember. Akkor még nem tartanánk ott, hogy el kéne neki
mondanod.
- Nem
tudom miről beszéltek... - próbáltam menteni a menthetetlent, és közben szorgalmasan ráztam
a fejem. Pff! Még, hogy ilyen csak a nőknél van. Egy, a barátnői vallatószéke
előtt álló csaj nem éli azt át naponta, amit én egyszer egy hónapban. Mindig
van valami, amit el akarok titkolni, de sajna olyan gyatra vagyok, és átlátszó,
hogy persze Georg és Gustav - a két G - azonnal kiszúrja ezt. Legyen bármi is!
- Haver,
ne add már a hülyét, könyörgöm! Gustavval kb. két hónapja ezt beszéljük. Tomnak
meg joga lenne tudni!
- És mégis
mit? - lépett be bátyám. Ledobta a telefonját az ágyra, majd leült
annak szélére, és megigazította zokniját. Egyszeriben remegni kezdett a kezem,
és viszketett a tenyerem. Szinte meg kellett üssek valakit. De mivel ezt nem
tehettem, csak belevágtam egy tekintéjeset az egyik párnába. Georg és Gustav
ledöbbent.
- Semmit.
Majd este elmondom!
- Este nem
igen. Carly itt alszik! A nagyanyjához akart menni, de lekéste az uccsó egyenes
járatot. Megint a nyakamra maradt! Mégis minek érzi magát, királylánynak, hogy
örökké cipelnem kell a seggét?! - háborgott bátyám, ami csak még
jobban idegesített, mert én minden pénzt megadnák, ha egy ilyen nőnek a seggét
kéne ide-oda szállítanom! De most nem szóltam semmit, legalábbis tűrtőztettem
magam.
- Nyugi
Tom, a nők már csak ilyenek. Ha van egy pasijuk, akinek van kocsija már azonnal
elkényelmesednek!
- Azért
csak ne szokjon hozzá. - eddig bírtam. Hirtelen rámtört egy adrenalin löket,
felpattantam, és a kelleténél kicsit jobban megemeltem hangomat:
- Hát
b*zd, ne nekünk panaszkodjál! Ettől neked könnyebb az életed, vagy mi a f*sz?!
- Neked meg
mi a g*ci bajod van?
- Az, hogy
folyton sírsz, hogy mennyire nem bírod elviselni azt a lányt! Hát ha ennyire
elviselhetetlen miért nem hagyod ott a p*csába?!
- Bill,
nyugodj már le, haver!
- Tőlem...
de akkor ne nekünk sírjon a szája!
- Hallod,
neked agyadra ment a sok kornyikálás! Vegyél ki szabadságot, vagy, ha nem
akarsz legalább dobj be egy kávét, hátha lenyugszol. Meg nem mellesleg kettőnk
közül ki az, aki állandóan sír?! - támadt ellenem Tom, ami
természetesen várható volt. A bátyám olyan embertípus, akinek nem a
neveltetésével van probléma, hanem az épp elméjével. Egyszer bekattan, és addig
ordít, míg ki nem fullad. Kellett nekem ellene szólnom, de mégis mit tehettem
volna? Meg kell védenem a nőt, akit szeretek.
- Jól
lehet, de én örülnék, ha egyáltalán egy olyan nő szóbaállna velem, mint Carly!
- Bill, te
teljesen megzakkantál. Ülj már le, hallod?! - a feszültség csak egyre jobban
fokozódott a kis keleti fekvésű szobában, és már falnak bírtam volna menni a
sok idegbetegtől, de nem, nem. Itt mindenki ellenem van, tartanom kell magam!
És előre is sorry, de én egy olyan ember vagyok, aki kiharcolja az igazát, nem
viseli el, ha megmondják mit tegyen, és olykor öntelt, egoista mód csak azt
keresi neki mi a jó! Ilyen vagyok, ezekkel a tulajdonságaimmal kell elfogadni.
De ha ez pont a saját bátyámnak nem megy ott már nem énvelem van a probléma.
- Nem
ülök, Georg! És képzeljétek el nem vagyok megzakkanva. Tom! Carly a legjobb nő,
akit valaha is kívánhattál magadnak! Miért nem vagy képes felfogni?
- Hehh. Ezt
te se kérdezhetted komolyan! Nekem ő is egy a sok közül - jó, talán kicsivel
több, de... - ennél a pontnál tényleg elborult az agyam. Nem tudtam mit
teszek, csak cselekedtem: tiszta erőmből nekib*sztam Tomot a szekrényemnek,
majd, hogy ne fajuljanak a dolgok tovább (pl. azt semmikép se akartam megvárni,
hogy Tom viszonozza nem épp testvéri lökdösődésem) kiviharoztam a szobából,
egyenesen a fürdőbe, és magamra zártam az ajtót.
A
legszebb dolog lenne az életemben. De neki Ő kell... miért nem én?