Why Not Me? - 5.rész
Hi! :D
Most még egész hamar hoztam a másik történet folytatását, nem? xD De mielőtt belekezdenék idézek kicsit az előző részek tartalmából, hogy tudjuk követni az eseményeket...
Tom, Bill, és Carly elmentek egy közeli marketbe, hogy pár dolgot csempésszenek hazulra. A kocsiban Bill ismét felfedte valós érzelmeit Carly előtt, de a lány továbbra is csak hűvösen csöndre intette. Bill közben még mer reménykedni, hogy Carly érzelmei sem átlagosak felé nézve - de továbbra is zavaró tényező, hogy Carly Tomot szereti, aki képes őt megcsalni, és ezt a lány is jól tudja - de nem érdekli. ENNYI! Innen tessék olvasni ;)
Ö
t ö d i k f e j e z e t
Egy
apró szikra
Világ életemben
köztudott volt rólam, hogy makacs, és önfejű vagyok. Soha nem is tagadtam,
hiszen az embereket nyomó többségben a hibáikkal együtt szeretik, és fogadják
el mások. Noha erős és akaratos természetnek örvendhetek néha nekem is jól esik
egy kis őszinteség, és ennek áldozatául ezúton Andreas esett. Kitárulkoztam
neki, de úgy meglepő őszinteséggel, minden fontosabb részletre kitérve. Ő
persze a maga módján meghallgatott és egy-két tanáccsal is ellátott, de nem
kifejezetten figyeltem, mert közben ön-ön gondolataim kötöttek le.
- ... és
ennyi.
- Mi van?
- Te
faszául leszarod, amit mondok! Épp azt pofáztam, hogy nem egy okos dolog a
tesód csajára éhezni. Keress valaki mást! Több millió nőci várja epekedve, hogy
felcsald őket a szobájukba, vagy a tiédbe!
- Az Tom
reszortja! Csak tudod itt épp ez a baj. Tom már nem egyszer megcsalta Carlyt,
és erről ő is tud. De ettől elviszonyítva ugyanúgy szereti.
- Nem
lehet, hogy csak azért, mert ő a nagy Tom Kaulitz?
- Ezen már
én is gondolkoztam. De nem hinném! Ő nem olyan.
- Bill,
egyszerűen utálom mikor szerelmes vagy!
- Mi van?
- Nem mi
van. Hanem szimplán utálom! Kitalálod miért?
- Nem.
- Oké! Te
vagy az első olyan csávó a földön, aki pár másodperc töredéke alatt képes
beleesni bárkibe. Nem érzed magad néha hímringyónak?
-
Mostanában annyira nem. - közöltem vele hűvösen, sokat nem mondóan, majd óvatos kitérések
után lassan eljutottunk addig, hogy közöljem vele a nyilvánvalót, mi szerint
unom a társalgást, és haza megyek. Na persze nem ezzel a szava járással! Így
aztán lassan elérkeztem hőn szeretett otthonomba. Egy-egy Andreasszal való
találkozás meglehetősen jót tesz a lelkiismeretemnek, de hosszú-hosszú idő után
már untató. A legjobb barátom, igen. De kb. két-három hónapja annyira más!
Szinte napi sűrűsséggel flegma, és elég sokszor beleköt mindenbe, amit
csinálok. Elképzelésem sincs miért csinálja, vagy, hogy meddig fog tartani, de
nem kifejezetten érdekel. Ha érdekelne se tudnék mit kezdeni vele!
Mikor
megint a szobám sötét falai között tudhattam magam, kedvenc papírlapjaimmal
körbevéve, hirtelen megcsörrent a telefon:
~ Csá
Haver! Mi a pálya?
~ Szevasz
Gustav. Semmi érdekes. Éppen a dalokon görcsölök!
~
Felejtsd el! Kapd a hónod alá Tomot, és gyertek át filmezni. Itt van Kitty és
Rebeca is!
Fáradtnak
tetsző elmémben hirtelen valami aktívság alakulgatott a két név hallatán.
Schäferék szomszédjában lakik mind a két lány. Az egyik már tőlünk idősebb, bár
csak egy évvel, míg a másik most tölti a 15-öt. Ilyen alapon miért mondanék
nemet? Leviharzottam a földszintre miután elköszöntem. Tom épp a TV előtt
görnyedt apa társaságában.
- Gustav
hívott, hogy menjünk át filmezni.
- Most
annyira nincs kedvem.
Észlelhető,
hogy ez nem is fog olyan könnyen menni, mint kellene. Szemeim forgatását
követően megtoldottam mondandómat egy apró, de mégis fontos közleménnyel:
- Kár,
pedig Rebeca és Kitty is ott lesz.
- Na jó!
Apa! Most nekünk mennünk kell. - páran azt tartják Tomot lehetetlen
kiismerni. Nekem pedig nem csak azért megy ez ilyen könnyen, mert az ikertesóm,
hanem, mert szimplán ismerem! És még ha nem is lennénk rokonok is tudnám mivel
lehet "levenni a lábáról". Ez olyan egyszerű, mint az, hogy 1x1 az
egy.
- Na és mit
lesünk majd?
- Gustavot
ismervén valami bélforgató horrorfilmet. Szerinted?
- Van benne
valami. Ah, f*szom! De nincs hozzá kedvem. Csak és kizárólag a hölgyek
társasága miatt igyekszem ilyen lelkesen!
- Ne
aggódj, ez szerintem is tök nyilvánvaló.
A
kocsiban ülve még váltottunk pár szót, de mikor megint elkezdtem erősködni a
"Carly és Te" témával rögtön ideg bajt kapott, és látványos
szenvedésének közepén volt, hogy vezetés közben is könnyű szerrel tarkón
vágott. Ha nem a volán mögött ültem volna szívéjesen visszaütöttem volna, de
mivel ez nem így volt... és csak haladtunk a főúton tovább. Nem nyomtam tövig a
gázt, mert minek is tettem volna? Helyette kellőképpen 60-al mentem, mivel is
lakókörzeten belül vagyunk, és a táblákból ítélve ez a megengedett sebesség.
Persze ez is van, hogy településenként más! De most miért is elmélkedem az
autózási szokásainkon? Ah, felesleges tovább firtatni, mert megérkeztünk.
Csengetés után rögtön Rebecca ugrott bátyám nyakába, aki nem kis mértékű
örömmel fogadta a lány hirtelen kedvességét, mert a nagy hévben még a seggét is
megfogta! De persze a lány jó kis szokását megtartva vigyori képpel
sikongatott, hogy: ...
- Ó,
Tom! Mit csinálsz, hallod? Még egy ilyen és pofán váglak! - na
persze már csak a gesztusokból is lejött, hogy mennyire nincs a dolog ellenére,
ezért én ezt egy szánakozó tekintettel jutalmaztam. Ezek a mai lányok miket nem
tesznek... csak két szó, és lábakat széttesznek! Na... ez még rímelt is.
- Hey,
Guys! Merre jártatok? Már egy 10 perce itt kellett volna lennetek.
- Nem
siettünk túlságosan. - vontam vállat beismerésemmel egy időben, és zsebre tettem
kezeimet, majd besétáltam könnyű szerrel. Gustav már a konyhában
sürgött-forgott és pop-cornt készített.
A híres
embereknek szinte soha nincs idejük ilyen békés, filmezgetős estére a banda
többi tagjaival, mert... tudjátok, hogy van ez! És most el kell ismerjem, hogy
ez nem is akkora probléma, mert ezeket a megszokott, monoton horror filmeket
már kissé unom. A főszereplők mindig annyira kétségbeesettek, hogy elhagyják a
maradék eszüket is, és olyankor kerülnek amolyan "üldöz a gyilkos, de én a
város helyett, az erdőbe szaladok" helyzetbe. Vagy a másik nagy kedvencem:
amikor mindig este találnak valami hullát, zombit, vagy gyilkos szándékú
kísértetet, és persze pont elkezd esni az eső. Na és még sorolhatnám! Komolyan
nem értem ezeket a rendezőket. Valami egyedit nem vinnének a dologba?
- Mit
nézünk? - vigyorgott bátyám, és jobb karján látványosan ott csüngött
Becky, pióca módra.
- Ugye
veletek még nem néztük a Holtak tavát? Elég zombi, de azért jó.
Király! A
nap hátra lévő részében ember evő, zöldikéket leshetek minden megpróbáltatás
nélkül. Miért is lenne megpróbáltatás? Hiszen ezek csak fikciók, és ezekkel
tisztában kell lennie az ember fiának. S mivel én tisztában vagyok és akkor is
voltam ezzel, könnyű szerrel elaludtam, miközben ők látványosan féltek az egész
műtől.
Mikorra
felébredtem körülöttünk már komoly sötétség volt, hiszen lekapcsolta valaki a
TV-t. A Gustav-szülei féle, miniatűr nappali (mert az édesanyja olyan szinten
megszerette ezt az egérlyuk méretű házat, hogy hiába milliomosok, ő továbbra
sem akart elköltözni) közepén olyan szinten szana-szét voltunk, hogy bátyám
vállára dőlt Becky és Georg, pár centivel arrébb a fotelben Gustav aludt, én
pedig a kanapén. Kihagytam Kittyt! Ó, ő épp engem karolt át, és úgy próbált
Álom Földön maradni. Óvatosan levakartam magamról ölelő, vékonyka karját, és
minden testet megkerülve másztam ki a konyhába. Ittam egy pohár vizet, miközben
felmértem a terepet. Telihold volt. Éppen elkalandoztam képzeletben a
vérfarkasok, és vámpírok irányába, amikor rezegni kezdett zsebemben lapuló
telefonom. A képernyőre meredve a szó torkomba szorult:
#CARLY
Nem
haboztam, hogy felvegyem e, vagy sem, gyorsan benyomtam a hívás fogadó gombot,
és érdeklődve beleszóltam:
~ Te nem
alszol?
~ Ahh.
Végre valaki! Hiába kerestem közületek bárkit is, még senki nem vette fel a
telefont. Se a drágalátos bátyád, se pedig a beteg, rocker haverjaitok!
~Gustav és
Georg nem kifejezetten rockerek.
~ Az
mindegy... a tesód merre?
~ Am... a
padlón fetreng egy másik... hm. Egy másik pokróccal!
~ Másik
pokróccal?
~ Erm. Ja!
Mégpedig egy kékkel. A piros nem tetszett neki, mert nagyon szúrta!
Közben
vállam fölött elnéztem a tömeges bealvók felé, és mivel semmi mozgást nem
láttam, nekidőltem a falnak, és úgy néztem kifelé a Holdra, miközben hallgattam
Carlyt.
~ Ó, de
jó... tudod, hogy nem nagyon szoktam tőle semmit kérni, de most ténylegesen
oltári nagy bajban vagyok!
~ Miért
is?
~ Hát a
barátnőm, Jilien, úgy döntött, hogy beugrunk az utca végében lévő bárba, és
iszogatunk picit. Szerencsétlen totál részeg lett, és nincs kocsink!
Ezerrel
kattogni kezdett az agyam, s szinte azon perc felajánlottam volna neki, hogy én
szívesen elmegyek érte, de nem tartottam jó ötletnek, mert attól féltem megint
félreérti, és mivel tudja, hogy nagyon nem baráti érzelmekkel húzok felé,
biztos inkább kerületeken át hurcolná a hátán a barátnőjét, Jilt, aki amúgy nem
egy top modell alkat, szóval...
~ Busz
sincs?
~
Nem-nem. Előbb hívtam fel az irodájukat, és azt mondták ilyenkor már nincs!
~ Na jó...
Tom épp alszik, de felkelthetem.
~
Hallod, inkább ne. Te nem tudsz eljönni értünk?
Hm-hm.
Miért is ne tudnék, Galambom? - futott végig elmémen, és megnyaltam alsó ajkam.
Végre! Nem épp kettesben, de a részeg barátnő úgyis csak horkolni fog... jobb
lesz, ha sietek! - s már kaptam is a slusszkulcsot, és megindultam teljes
gőzzel tesóm kocsija felé. Várjunk? Nem azt mondta, hogy én még egyszer nem
vezethetek? Ja. De csak a jelenlétében. Gond egy szál se! Most nem fogom ezért
felkelteni, mert ha felkelteném biztos velem tartana, ami nem lenne épp a fogam
alá való. Értsük csak képletesen!
***
- Ó,
öcsém! Nem keveset ihatott a kis barátnőd... - szólaltam fel, amikor
megérkeztem a megbeszélt helyre, és megpillantottam Carlyt, ahogy egy padon ül,
Jillel, aki a vállára hajtotta a fejét. Tátott szájjal aludt az illető, és a
milliónyi flitterrel díszített pólója néhol hányás foltokkal volt tele, amire
persze egy kisebbet öklendeztem.
- Most
mi bajod?! A te válladra van rádőlve?!?!?!
Nem
bírtam túl sokáig nevetés nélkül, de segítettem bejuttatni a hátsó ülésre
Jilient, miközben én ismét elfoglaltam megérdemelt helyemet a sofőr ülésében.
Carly természetesen az anyós ülésen foglalt helyet, közvetlen mellettem.
Nem
sokáig teketóriáztam, hajtottam is, de azért nem nyomtam tövig a gázt, hogy
őszinte legyek.
- Haza
kéne először őt vinni! Én messzebb lakom, tudod.
- Persze.
Merre is lakik Jilien?
-
Kaiser Straße 72. Tudod merre van?
- Hogyne
tudnám.
Megindultunk
a Kaiser Straße 72 felé, miközben agyam nagy része azon kattogott mivel
indíthatnám el a kommunikálást. Mert bárhogy is nézem őneki ehhez most nincs
kedve. Szokásához hűen a haját birizgálta, miközben szórakozottan kifelé
tekintett az ablakon. Hűvösnek éreztem a levegőt mellette. Úgy éreztem az aurája
is baljóslatú, pláne felém nézve. Azért mégis csak neki kellett essek
valamivel!
- Van
otthon valakid?
- Nem,
anya 24-ben dolgozik, tesóm meg a spanoknál.
- Nem is
tudtam, hogy van testvéred! - ezzel próbáltam leplezni felélénkülő
érdeklődésemet a "nincs otthon senki" iránt. Amúgy be kell ismernem,
hogy valóban nem tudtam, hogy van testvére!
- Pedig
van. Mégpedig egy bátyám. De ő már kirepült a fészekből. 28 éves, és az
élettársával, Laurával él. Híbe-hóba ránk néz, elvileg ma is otthon lenne, de
nem.
- Wow. És
mi a neve? - próbáltam tartani a beszélgetést, és úgy fest most épp van hozzá
kedve.
-
Sebastian.
Egy szó,
egy név. Úgy fest arra még gyúrnom kell, hogy tudjak vele legalább 5 percig
folyamatosan beszélgetni. Hát akkor jobb lesz igyekezni...
Amíg megérkeztünk
Jilienék házához nem beszéltünk. Bár ha pontos akarnék lenni utána se, csak
akkor tűnt fel, hogy nagyon rajta van a beszélési kényszer mikor megkérdezte:
- Ez
amolyan évente megrendezendő ottalvós buli, amiről most elrángattalak?
- Aha.
Fogjuk rá! Esetleg nincs kedved csatlakozni? - ajánlottam fel neki
teljesen elfeledve Tom körülményeit. Mármint ami Beckyt illeti! De azt viszont
már a telefonba észre kellett volna vennem, hogy Carly nem hülye, és igen is
tudja mi van a háttérben, amiért Tom nem elérhető. Ezt mi sem bizonyította
jobban, mint a hirtelen szomorúvá, vagy csalódottá torzuló arca. Lelkiismeret
furdalás nélkül a karomba kaptam volna, hogy őszinte legyek, és már rohanhattam
is volna a szobába - de milyen kár, hogy ez a volna, csak volna marad... ám
szavai elég nagy szilánkot döftek a lelkembe:
- Nem
hinném, hogy engem ott szívesen látnak, ha már Tom el van azzal a kék
pokróccal, amit inkább szőkének mondanék.
- Te tudsz
Beckyről?
- Á,
szóval így hívják... köszi Bill! Jó tudni. - az a rendkívül erőltetett
mosoly... utáltam. Nem tudtam tovább türtőztetni magam, és megfogtam a kezét:
- Utállak
így látni, tudod? Ha tisztában vagy minden félre lépésével miért bocsájtasz meg
neki folyton?!
- A
válasz egyszerű, kicsit sem összetett: mert én szeretem. - hát ha
eddig nem voltam ideges most határozottan az voltam! De még mielőtt bármit is
tehettem vagy szólhattam volna kiugrott a kocsiból. Persze már nem hagyhattam
szó nélkül, ezért én is követtem példáját, és hatalmas lépések után elértem, és
be tudtam ugrani elé.
- Miért
kell örökké áltatnod magad? Nem pont te leszel az a lány, aki miatt
megváltozik! Remélem ezt belátod! - a mosolya, ami általában az én
arcomra is mosolyt csal hirtelen a legidegesítőbb lett az egész világ minden
ügyes bajánál is jobban. Nem bírtam tovább a feszültséget, és elkaptam a
karját. Nem kis meglepődéssel járt ez számára, amit már csak arckifejezéséből
is leolvashattam:
- Akkor
belátod?! De miért kínzod magad?! Van valaki, aki szeret téged, és bármit
megtenne érted, és van valaki, aki mindig megcsal, és sosincs ott ha kéne! Te
mégis őt választod?
-
Engedj el!
- Nem
foglak elengedni, amíg nem válaszolsz a kérdésemre: mi bajod van velem?!
-
SEMMI! ... b*zd meg... SEMMI! AZ ÉG ADTA VILÁGON SEMMI!!! Szeretlek téged is,
de Tomot mindennél jobban! És neked miért olyan nehéz ezt elfogadni?
- Hát
basszus mert látom mennyire kínzod magad mindezzel! Nem akarom, hogy szomorú
legyél, mellettem boldog lehetnél! - az előbbiekben köddé foszlott
mosolya haloványan visszatért az arcára előtörő egoizmusomat követően, és...
megölelt.
- Tudom
Bill... de mit gondolsz? Meddig tart egy tini lamúr?
Nem
válaszoltam, de férfiasságomat megszégyenítve elöntött az az érzés, amit a
sírás szokott követni. Nem akartam, hogy így lásson, de már késő volt... még hogy
a férfiak nem szoktak sírni! Végy példát rólam.
Ölelése
gyengéd volt, és óvó. Mintha nem is Tom barátnője lenne, hanem... hanem az
enyém. Így én is átkaroltam könnyű szerrel, és beletúrtam sűrű, jelenleg barna
hajába. Erősen magamhoz szorítottam, amire gyorsabban kezdte kapkodni a
levegőt. Még nem öleltem meg... soha. Ez az első alkalom. Nem akartam, hogy az
utolsó is legyen, de ha már egyszer az első és egyetlen, akkor próbálom
kiélvezni minden pillanatot, amit mellkasomba ágyazódó helyes mellei jelentettek,
bársonyos haja, és ölelő, puha karjai.
- Nem
kérheted tőlem azt, amit nem akarok... - suttogta, de inkább úgy tettem,
mintha nem is hallottam volna, és gyengéden álrébb toltam magamtól. Ránéztem
könnyáztatta arcára, amire meglepődtem. Nem is gondoltam volna, hogy ő is sírni
fog! Erre tessék. Pff... utálom, ha egy nő sír!
Letöröltem
arcát, ami szintúgy olyan puha volt, majd megpróbálkoztam azzal, amit már
régóta szerettem volna: lassan ajkaihoz hajoltam, mire megint szóra nyitotta
száját.
- Jaj
ne!! - mellkasomra helyezte kicsi kezeit, de ezúttal ez sem érdekelt. A
pillanat hevében bármit megtettem volna a csókjáért, és ez így is lett: elértem
a célom, noha kicsit erőszakosra is sikeredett, mert amíg tartott minden lelki
erejével azon volt, hogy eltoljon magától. De kit érdekel? Megkaptam, amit
akartam! És elengedtem. Kezeit emelte, ezért becsuktam a szemem mielőtt pofán
vágott.
- Nem
azért öleltelek meg, hogy lesmárolj! És ezt esetleg Tomnak el fogod mondani?!
Mert ha te nem majd én!
Akkor már
igazából bármit a fejemhez vághatott, mert nem érdekelt. Most én mosolyogtam,
és ő volt dühös. A kocka fordult. Igyekeztem a lehető legjobban szuggerálni,
amire arcába futott a vér, és felkészült a következő ütésre - de elkaptam
kezeit. Mindkettőt a biztonság kedvéért!
- Ha neked
úgy könnyebb a lelki ismeretednek! De ha már itt tartunk lopnék még egy csókot.
Nekem már úgyis befellegzett! Akkor meg?!
- Tőlem
ne várj viszonzást! - kiáltott rám, és fészkelődött. Rángatódzott, de ekkor elengedtem
egyik kezét, és gyorsan elkaptam derekát - aztán megint megcsókoltam. Furcsán
vette ki magát a dolog mikor észrevettem, hogy egy percig alább hagyott az
ellenkezése, de nem törődtem vele, betudtam egy hallucinációnak, és élveztem
ezt a pár másodpercnyi mámort. Aztán mikor elengedtem már nem esett rosszul,
hogy ellökött magától, és beszaladt az udvarukba. Becsapta előttem a kaput, és
rám ordított búcsúzóul:
- Na
várj csak míg elmondom a bátyádnak! Azt nem teszed zsebre, amit tőle kapsz!
- Nem
győzöm hangsúlyozni mennyire hidegen hagy! - nevettem fel, hogy még jobban
idegesítsem, amivel sikert értem el. Lángolt az orcája és a bejárati ajtóig meg
sem állt. Rohant. Én még mindig csak mosolyogva gondoltam vissza előző
perceinkre, és mivel engem is idegesített egy bizonyos pontig a makacskodása
így mikor visszanézett az ajtóról imitáltam egy légi csók küldését nőies
behajlással. Felhorkant és becsapta az ajtót. Azt hittem az üveg sem marad
benne...
Visszamentem
Gustavékhoz, és ők még mindig aludtak. Nem is lepődtem meg rajta, bőven várható
volt. De mikor megláttam bátyám békés arckifejezését, ahogy aludt elfogott az a
bizonyos, bűntudatnak nevezett valami. Beugrottak Carly fenyegető szavai, és
elfogott az aggodalom - de aztán... végignyaltam felső ajkaimat, és minden
bú-bánat feledésbe merült. Tökéletes lelki nyugalomban ültem vissza Kitty
mellé, és szórakozottan kapcsolgattam a TV-t. Így telt el az este hátra lévő
része, miközben a közelmúltban történt események folyton visszaperegtek szemeim
elé.