Kiss & Tell - 13.rész
Sziasztok!
Lassan ugyan a végére érek, de előtte majd még végzek egy kis közvélemény kutatást! Köbö este fel is kerül. Majd írjátok meg a véleményeteket! ^^ Most pedig: jó olvasást! ^^
XIII.fejezet: Előbb cselekszik aztán gondolkodik
Talán a végeláthatatlan keserűség vitt arra a meggondolatlan cselekedetre, amik most követték eddigi eseménysorjainkat... a csillagos ég és a rohamos szomorúság következtében nem tudtam megálljt parancsolni az indulataimnak és hagytam, hogy Tom megcsókoljon. Egész egyszerű menetrend betartása után jutottunk erre a pontra: megkérdezte tőlem, hogy miért sírtam, de én nem mondtam el neki, csak megráztam a fejem. Elfordultam. Ekkor ő megfogta a kezem, másikkal pedig arcomat fordította sajátja felé, és egy igazán tetszetős félmosoly kíséretében suttogta, hogy: "na, nekem mindent elmondhatsz, Kate! Tudod..." - és persze, hogy tudtam, hogy ennek pont az ellenkezőjét kell tennem, mert koránt sem mondhatok el neki mindent... de mégis szemrebbenés nélkül vallottam be neki, ami bánt:
- Soha nem fog szeretni...
A kín és a bánat olyan tökéletesen kivehető volt a hangsúlyból, de Tom mégis csak elmosolyodott, és elengedve a kezem, majd derekamra tapasztotta imént felszabadult kezét. Közelebb húzott, aztán folytatta:
- És miért kell neked Ő, mikor van tőle jobb is?
Leesett mire gondol ebben a pillanatban, de annyira nem voltam ura saját helyzetemnek, hogy ellenszegüljek, vagy bármivel is megpróbáljam ezt megakadályozni. Csak elvarázsolt, kábult tekintettel meredtem a Billhez hasonló, csoki barna szemeibe, és hagytam, hogy megcsókoljon.
Most tehát itt tartunk! Éppen szorgalmasan csókolja ajkaimat, és én nem teszek semmit... mit is tehetnék, mikor már semmi reményt nem látok a Billel való kapcsolatomban? De ha jobban belegondolok Tom most tényleg úgy viselkedik velem ahogy az helyes - persze már amennyiben egy éppen mély depresszióban szenvedő, idióta, beképzelt fruskával kéne...
Ekkor már önálló életre kelt a kezem és átfontam a nyakán, majd a szemem is lecsuktam. Próbáltam élni a pillanatból származó minimális boldogsággal! - aztán bezavart egy ajtónyitódás.
- Húgi! Tom! Itt vagytok?
Daniel hangját felismerve rebbentünk szét, bár Tomot láthatólag az sem zavarta volna, ha meglát minket ez az elmebeteg tesó... de engem viszont annál inkább!
- Mit akarsz, Daniel?
- Semmit, csak anya aggodalmaskodik, hogy merre vagy...
- Ja! Éppen az öngyilkossági fázisom első felét terveztem, amikor Tom megjelent a színen.
- Ja ja!
- Remek, akkor most már mind a ketten jöhetnétek le...
Nem válaszoltunk csak lementünk. A konyhában pedig már ő is ott volt... meglátott engem, majd felpattant a helyéről, odaszáguldott hozzánk és a nyakamba ugrott. De nekem mindeközben még mindig Tomon járt az eszem. Mégis mi lelte őt? Azt hittem nem érdeklem őt! Akkor ez mégis mi volt?
- De jó, hogy sikerült találkoznunk!
- Aha, persze...
- Merre jártál?
Ekkor Tom is beért hátulról. Éppen most ért le a lépcsőről és Bill és az Ő tekintetük egy végtelennek látszódó pillanatban találkozott... amire már Bill is javított kérdésén:
- Azaz jártatok?!
Szinte láttam, ahogy Tom arcán megcsillan az a tökéletesen perverz, számító mosoly, és mögém lépve éreztem, ahogy válla a hátamat súrolta. Valamint azt is éreztem, hogy átölel és kezeit a hasamnál összefogta. Állát vállamba mélyesztette, ami végtére is nem fájt, de Bill meglepett arca annál inkább...
- Mi történt?
- Semmi. Csak most már lecsúsztál arról, ami eddig a tiéd lehetett volna!
- Mi van?
- Ezt én is kérdezhetném, de...
- De mégsem kérdezed, mert tudod mire gondolok!
A szívem szinte a torkomba ugrott, és tehetetlenül vettem tudomásul, hogy Tom hogyan érti ezt a kijelentést. Pedig csak egyszer csókolt meg! Most akkor ennyi elég volt, hogy... ? Na ne...
- Értem. Kate! Én a helyedben átgondoltam volna, de most már mindegy...
Vállat vont és elment. Nekem viszont a szám is tátva felejtődött! Megpördültem és Tom arcával találtam szembe magam, aki még mindig azzal az eszméletlenül bolondító, de ugyanott szörnyen gonosz vigyorával ácsorgott. Kérdeznem sem kellett és válaszolt a kérdésre:
- Hagy tudja meg mit veszített...
- Mi? Tom! Te akkor most ezt azért csinálod, hogy... ?
- Igen. A kezdetektől fogva levágtam, hogy titeket, ezt a két fő - szerencsétlent a sors is egymásnak teremtette. Hidd el, ha féltékeny azt észre fogod Te is venni!
- Ravasz!
- Hát tudom. De én is kérnék érte valamit!
- Ó, ne... mit? Nem fekszem le veled!
- Pff. Honnan... ? Á amúgy nem is erre gondoltam. Tudtam én! Nem is. Akkor. Mindegy! Majd kitalálom mit kérek érte.
- Oookéé...
Azzal a nyakába ugrottam és végre sínen éreztem magam, de ekkor megint eszembe jutott valami, amire persze azonnal elengedtem.
- Akkor miért kellett a csók?
- Hát... hogy én is nyerjek valamit! Tudod: nem szokásom jótékonykodni. Érezd magad megtisztelve!
- Persze.
***
Mikorra már mindenki a nappaliba gyűlt és a pezsgős üvegek is nagy részt kiürültek én is csatlakoztam a társasághoz. Leültem apa mellé és azt figyeltem, hogy a többiek mit csinálnak: Lilin, Daniel és Gustav társasjátékoztak, Georg és Bill valamivel odébb halál komoly arccal beszélgettek - jaj de kár, hogy nem tudom miről! - anya és Gordon éppen a süteményt pusztítják, apa pedig most felém fordul és kérdezni próbál valamit, amire persze én teljesen belefeledkezve Tom felé tereltem a gondolataimat. Őt nem látom most sehol! De mondjuk Simonet sem, szóval az is elképzelhető, hogy együtt vannak valamerre. Annyira azon törtem magam, hogy kitaláljam mivel hálálhatnám meg mindezt az idősebbik Kaulitznak, de nem sokra tudtam gondolni. Talán majd veszek neki egy zsák óvszert! Az jó lesz?
- ... és akkor jöttek ők is.
- Hm?
- Látom nem figyelsz rám. Min töröd az agyad, csillag?
- Tudod apa vannak dolgok, amiket jobb szeretek inkább magamban tartani...
- Értem. De mi a probléma? Velünk van a gond?
- Mi?! NEM!!
- Hát akkor... iskola?
- Azzal mindig, de most épp nem.
- Hát akkor... fiúk?
- Ráhibáztál.
- Ó ne! Andreya!! Andreya!
- Apa, nyugi!
- Mi az, édes?
Befogtam apa száját és vigyorogva fordultam anya felé, de közben belátva az egész teret láthattam, amint mindenki engem állít a figyelme középpontjába. Persze azt tökéletesen megértem, hogy apa szerint még túl fiatal vagyok a fiúzáshoz, de hogy kirobbantson egy világháborút, csak mert én egy srác miatt emózok?? Ez nem fair.
- Semmi, csak olyat hallott, amit nem akart.
- Értem. Akkor jó!
Ezzel a lökettel anya visszafordult a sütihez, és kereszt apuhoz, mire én gyilkoló tekintetemet döftem át édesapámon... erre ő nyelt egy nagyot, majd elpirult. Ezt követően a TV-re meredt. Én csak felsóhajtottam és körbetekintettem a terepen. Bill és Georg engem néztek! Ó... arról nem volt szó, hogy ez így fog menni, Tom! - és alig egy perc után megjelent ő is a színen. Ó! Ha apa ennyitől agyhalált kapott, akkor mi lesz, ha Tommal mi folytatjuk kettőnk tervét? Pontosabban: az ő tervét.
Átugrott a kanapé felett és rögtön mellettem termett. Kezét felhelyezte a háttámlára, és kissé közelebb hajolt hozzám - én rettegve néztem szemem sarkából édesapát, aki rosszalló tekintettel meredt Tomra... mi lesz még ebből! Halál? Vér? Pusztulás?
- Mi jót csinálsz, cica?
- CICA??!
- Hát, mint azt láthatod TV-t nézek az idegroncs apámmal, aki nem képes elfogadni, hogy lassan felnőtt nő leszek!
- Hm. Ismerős helyzet! Mondjuk velem nem volt senki sem ilyen, mert tudták, hogy bármit mondanak én úgyis az ellenkezőjét teszem. De Billel annál inkább!
Mihelyst kimondta a nevét szívem a torkomba ugrott és hatalmasat kellett nyelnem, hogy visszakerüljön a helyére. Ekkor tekintetem a távolba szegeződött, ami megint Billt és Georgot jelentette... Simone is épp feltűnt a színen és odatrappolt kisebbik fiához...
- Mi a gond? Elmondod?
- Nem. Bocs! Ez nem rád tartozik.
Azzal bele - boxolt egyet Georg vállába, és elindult felfelé... kicsit elszomorodtam mikor Simone bánatos és zavart arca villant felém... látszott rajta mennyire rosszul esett neki fia lekezelése! Ám gyorsan mosolyra görbült a szája és odaérve hozzánk beült keresztapa ölébe. A jelenet nagyon kedvesnek és igazán család hűnek tűnt ezért kicsit késve vettem észre mikor Tom meglökött...
- Au! Mi van?
- Te hülye vagy? Másszál már utánna!
Adta ki a parancsot, mire én felpattantam és rohantam Bill után. Tom tisztára zsarnok! Ezen nincs mit szépíteni. És amit mondott: két szerencsétlen egy pár? Hát még szemét is! - a róla alkotott rózsaszínfelhős kép lassan szerte foszlott. De tartok tőle nem Ő a kiváltó ok, hanem az öccse, és a most fennálló zavarom...