Kiss & Tell - 14.rész
Halihóóó!! *.*
Sziasztok-sziasztok... tudom: régóta nem volt már rész, és ez természetesen fogható a lustaságomra is, de ugyanitt arra, hogy géphez se igen jutok olyan hosszabb ideig, hogy feltegyek egy részt, és megszerkesszem mellé a képet. Egyedül a képekkel van macera, de nem nyafogok, mert szeretem ezt csinálni! ^^
Na hanyagolom a szám tépését... jó olvasást, írjatok! x)
XIV.fejezet: Hangulatváltozás
Már vagy századszorra emelem a kezem arra, hogy kopogjak. De sehogy sem tudom magam rávenni! Szomorú, de ez az igazság... gyáva vagyok. Cathrin Pendragon egy gyáva féreg! Miért is olyan meglepő ez, hiszen mindig is az volt!
Sok töprengés után végezetül arra jutottam, hogy megfordulok és elindulok inkább lefelé... éppen csak megemeltem a lábam, amikor Bill ajtaja hirtelen kinyitódott és az Ő nem épp kedves, csábos arckifejezése fogadott.
- Hova mész?
- Előbb hozzád akartam, mert lent láttam, hogy valami nincs rendben veled... de már meggondoltam magam! Nem akarom, hogy rám is megharagudjál...
- Okés.
Ez amúgy talán mindent magába foglalt... megint elfordultam, de aztán rájöttem mennyire nem akarok elmenni, és így megint Billre néztem:
- Viszont ha beszélgetni akarsz én itt vagyok! Mire valóak a barátok?
- Értem. Most nagyon szükségem volna rád!
- Valóban? Vagy ezt most csak azért mondod, hogy ne sértődjek meg?
- Is-is. Beszélnünk kéne!
- Most?
- Basszus, az előbb még te ajánlottad fel!
- Oké, oké, bocsi, jól van.
Zavartan vakargattam tarkómat, amire elmosolyodott. Lassan viszont beinvitált a szobájába, ahol szétnéztem alaposan. Nem holmi kémkedésből! Na jó: de. Meg akarom jegyezni minden egyes részletét...
Van egy ágya, egy szekrénysora, egy íróasztala, és egy éjjeli asztala, éjjeli lámpával. Az asztalán szétnéztem: gyűrött papírdarabok, ceruza forgácsok, egy piszkos faragó - jó sokat használhatta - és rengeteg lap. Az egyiken valami furcsa írás, amit nem tudtam elolvasni. De felismertem, hogy az övé! Csak nem mertem közelebb menni, és felvenni.
- Ahh, bocsi... kicsit nagy a rendetlenség! Éppen az új albumra írtam a szövegeket.
- Új album? Ja persze: te énekes vagy...
- Elég gyakran megfeledkezel róla!
- Micsodaa??! Hát kösz.
Leült az ágya szélére, én pedig megállapodtam előtte. Erre kérdőn nézett végig rajtam, majd megfogta a kezem és lerántott maga mellé. Ennyit tudtam nyögni: jaj.
- Minek álltál ott mint egy fadarab? Érezd már otthon magad!
- Bocsi. Na miről is akartál velem beszélgetni?
Tértem rögtön a lényegre, mert időpazarlásnak találtam azt a tudatot, hogy csak ülünk, mint két koldus az utca sarkon, és lesünk magunk elé. Bill erre felszisszent. Aztán egy sóhajt engedett magának, és belekezdett. Egy kisebb fajta gombóc kerekedett a torkomban.
- Hallod, Kate... nagyon vigyázz Tommal! Nem tartom jó ötletnek, hogy ti ketten... tudod... de nem parancsolhatok neked, csak... na: megmondom a véleményem!
- Köszönöm az aggodalmat, de az igazság az, hogy...
Már majdnem kikotyogtam neki az igazat, ami nem túl sok jót rejtett volna így is sötét jövőm peremén! Ezért gyorsan visszanyeltem magamba az éppen előkívánkozni akaró mondatot, és gyorsan átjavítottam szlogenemet:
- ... hogy tulajdon képpen én bízom benne!
Pff. Ennyire futotta??! A fejemben valahogy sokkalta jobbnak, hitelesebbnek és erőteljesebbnek tűnt. Így meg? Mint egy nagyon gyér, halovány, lepke-fing. Miért is nem tudtam ezt olyan jól átadni, mint elméletben tettem? Hát már valóban mindegy. El is felejthetem akár!
- Pff. Akkor ez már a Te bajod! Én mosom kezeimet, mert mindent megtettem... te komolyan beleszerettél?!
- Mi van? Dehogyis! Azaz, hogy... na: nem szeretem, hanem imádom!
- Úr Isten... elvesztünk!
Ez a kijelentése kicsit rosszul esett. Mintha nem tudnák vigyázni magamra! Ez nem így van! Igenis tudok. Vagy micsoda... dehogy tudok! Jófej, hogy aggódik értem. Bár most enyhén szólva K-nak érzem magam, mert állítólag Tommal nyomulok és mégis Billbe vagyok szerelmes! És mindez miért? Mert a keresztapám Gordon Trümper. Klafa! Kellett ez nekem? Majd el ne felejtsem megköszönni anyámnak...
- Gyerekek! Fent vagytok?
Simone hangja a folyosóról szűrődött be, amire mi Billel gyorsan álrébb csúsztunk egymástól. Miért is kellett most így bepánikolni? Ajj. Én már magamat sem értem! Remélem gyorsan túlesünk ezen a hülye ötleten, Tom...
- Itt.
- Jaj, de jó! Na. Mi már megyünk, lefekszünk! Így is elég szégyen, hogy a bátyád beelőzött minket...
- El tudom képzelni. Mi még maradunk! Ugye Kate?
A kérdése inkább úgy hangzott, mintha parancs lenne, és valami ilyet rejtene magában: jobban teszed, ha vissza-ugyézol! - és biccentettem neki egy nem túl határozottat. Ezt követően Simone odalépett, homlokon csókolt kettőnket, aztán kiment. Feltehetőleg aludni!
Mihelyst becsukódott az ajtó ismét összenéztünk. Nevettünk. De hogy min: talán még mi sem tudjuk...
- Hú, ez kiment.
- Igen.
- Remélem nem vagy még álmos, mert olyan sokáig fenn tartalak, ameddig csak tudlak!
- Kösz a bíztatást. Holnap nem lesz próba vagy hasonló nektek?
- Nem, mert azt hinnék másnaposok vagyunk. Ami egészen igaz! Bár én még egy korty alkoholt se ittam...
- Bill!
- Na jó: egy pohárral.
- NA!!
- Most mi van, he? Tényleg csak egy pohár volt.
- Hm. Oké.
Nem tudtam mit rejt még magában az este, de abban az egyben biztos vagyok, hogy sok boldogságban és örömben lesz még részem az év első napján - mert már régen nincsen tegnap. Az órára meredve ennyit láttam: a kismutató némiképp elhaladta a három órát, és a nagy mutató pedig a 9-es felett van. Itt van óra? Wow. Lehet jobban szét kellett volna néznem idebent! Megráztam a fejem, és elfintorodtam tudatlanságomon, és figyelmetlenségemen. Aztán egy újonnan jövő vigyor keretében Billt állítottam ismét figyelmem minden középpontjába.
- Na és mit csináljunk?
- Nem tudom.
- Remek. Teveled esélytelen bármit is kezdeni, mert annyira használhatatlan vagy az ötletek gyártásában, hogy az elképzelhetetlen!
- Miért sértegetsz??!
Kuncogtam egyet, hogy tudassam vele: nem gondolom komolyan. Majd gyorsan pörgettem magamban egy csomó ötletet, mert be akartam bizonyítani ennek a szemtelen énekesnek az állításának ellenkezőjét! És már éppen ki is eszeltem valami okosat:
- Menjünk sétálni!
- Micsodaa?! Komolyan gondolod? És ha egy csapat részeg vadállat szembejön velünk?
- Akkor csak az udvarra.
- Az udvarra? Megfagyunk!
- És még én vagyok a használhatatlan?
- Jó. Menjünk...
Leosontunk a lépcsőkön a nappaliba, aztán ki az előszobába, majd odasurrantunk a kabátokért és csizmákért. Felöltöttük magunkra, és Bill elfordította a kulcsot a zárba. Lassan kijutottunk a fullasztó négy fal közül. Mint egy most szabadult kismadár, úgy rohantam ki a hóba, és estem el szándékosan, hogy aztán az egész lényemet összevizezve hóangyalt formáljak. Bill mosoly kíséretében dőlt neki a falnak és nézte gyerekes énem előrobbanását. Látszólag preferált neki, hogy így élvezem a szabadságot!
- Min mosolyogsz?
Pattantam fel, és számon kérően eléléptem.
- Rajtad.
- Mert? Mi az? Te nem szereted a havat?
- Nem, de ezt már megbeszéltük...
- Remek Mr.Fapofa! Veled aztán rohadt sokra megyek. Éppen szilveszter van, hahó! Tudsz róla, vagy nekem kell ráébresszelek?
- Tudok.
- Mit ne mondjak: nem vagy épp életre való!
- Bocsi, én nem Tom vagyok... teszünk egy kört a ház körött?
- Jó.
Lépteink alatt a hó ropogása megtörte a szilveszteri csöndnek nem mondható valamit. A lábam kissé fázott, a kezeimet szorosan zsebembe szorítottam, és közben azon szórakoztam, hogy ahogyan a meleg levegőt kilehelem az látható füst, vagy köd féleképpen mutatkozik előttem. Szemem sarkából megint imádottomra meredtem, de az mereven maga elé nézett a hidegben. Nem tudtam mivel kéne felráznom ezt a hangulatot, ezért most ezen kezdtem törni piciny agyamat.
- Nem fázol?
- Nem. Hát te? Bemehetünk, ha akarod.
- Mi? Jaj, nem, dehogy! Nem azért kérdeztem... csak... nem szeretném, ha megfáznál.
- Értem. Milyen figyelmes vagy!
Határozottan kijelenthetem, amit észrevettem: közelebb sodródott hozzám. Mégis mi ez? Vajon... képzelődöm? Nem ez hülyeség! Biztos, hogy közelebb csúszott. Ez szép volt, Kate!
- Ó, hagyjad csak... ha te kérdezed meg előbb neked is ez lett volna a kiváltó ok!
- Persze.
Visszaemlékeztem arra, mit is mondtam. Tehát elismerte, hogy aggódik értem. Ez már egy fokkal magasabb szint! Remélem bevágódok nála. És akkor ennek az ócska tervnek sem kell végbemennie! Reményeim szerint Tom nem fogja betámadni Billt ezzel a kérdéssel, hogy: "na? szereted már Kate-t?" - bár tőle kitelne. Nem is tudom! Mintha ez az egész olyan lenne, hogy mindezt ráerőltetnénk szerencsétlen Billre... nem akarok erőszakoskodni! Meg kéne tudnom, hogy... jaj nem! Ha most megkérdezem, hogy "hé, ember! van valaki aki bejön?" tuti ezer biztos, hogy lejönne neki miért is érdekel mindez. Nem! Ezt nem engedhetem. Ha ő boldog az a fő! Csak miért olyan nehéz belátnom, hogy nem velem lesz boldog?
- És öö... nem is vagy fáradt?
- Nem. Hát te?
Remek. Már most látom mennyi kaland fog kibontakozni ebből az erőltetett beszélgetésből! Ami persze minden bizonnyal csak az ő számára festhet erőltetettnek...
Próbáltam nem lemaradni mellőle, és lépést tartani vele, de gondolataim mindig elvontak ezen igyekezetemtől, és már csak futva tudtam követni. Nem tudtam miért gyorsított a tempón, de ebben a pillanatban nem is nagyon izgatott, csak az, hogy minél előbb beérjem. Dehát ez a forrófejű énekes-palánta már csak azért sem adott lehetőséget tervem megvalósítására! - ám mikorra minden reményemet kárba vészve hittem olyan gyorsan lefékezett előttem, hogy már a pillanat töredékénél tudtam, hogy nem fogok tudni időben megállni... így belecsapódtam a hátába!
- Na jó... nem kerülgetem a témát! Miért jöttetek össze Tommal?
- Tommal mi nem is... !! Azaz... csak úgy jött magától... de ez zavar téged?
- Igen, zavar.
- Te jó ég! Dehát miért?
- Mert féltelek nagyon. Szeretlek, és nem akarom, hogy csalódjál!
Erre már megdermedtem. Nem a hideg végedt hanem a "szeretlek" miatt! Tétóva percek követték egymást soron, amikor végre szóhoz jutottam nagy megilletődöttségemben:
- Mi?