Kiss & Tell - 9.rész
Sziasztok!
Mivel hétvégén elutazom, és holnap már am sem lenne időm feltenni részt, így inkább úgy döntöttem, hogy most teszek fel egy frisset! *.* KOMIKAT - chatben vagy megjegyzésben ;)
IX.fejezet: Az álmok vége
Nem hazudok: az első találkozás alkalmával eljátszottam a gondolattal, hogy mennyire szeretnék Billel összejönni... és azt se tagadom, hogy nem képzeltem el a kint történtek közepette, hogy megcsókol. Ajkait már-már éreztem az álomkép pillanatában, amit magamnak gyártottam. Szinte átéltem ahogy körbefonja derekam körül a kezeit és magához szorít, és szinte hallottam ahogy azt mondja "szeretlek". Csak az a nagy kérdés: mit érez ő VALÓBAN irántam? Mert kétlem, hogy annyira rohamosan belém lenne zúgva, mint én belé... - ilyen gondolatokkal körítve figyeltem a plafonon táncoló fényeket, amik nagyja részt az utcán járatozó autók fényszóróitól származhattak. Aztán azon kaptam magam, hogy - bár már rég elmúlt hajnal két óra - nem tudok aludni. Elhatároztam magamat, hogy elmegyek, iszok egy pohár vizet... de ehelyett fűtött a kíváncsiság, így az ikrek ideiglenes lakosztálya felé vezetett utam... hitetlenkedve jutott tudomásomra, hogy a húgom épp most guggol az ajtó előtt, és fülel...
- Lilin! Te mit csinálsz ott?
Suttogtam némi erőteljességgel, mert - nem tagadom - kissé felhúzta az idegrendszeremet az, hogy meglátott, amint épp a két srác szobája felé trappolok. Nem, valóban nem az, hogy alig 8 éves kishúgomat ilyen későn kint látom... sem pedig az ágyában!
- Na és te?
- Megláttalak téged!
- Na persze... ezért jösz éjnek-éjvadján a két új fiú szobája felé...
- Új fiú?! Ezt meg hogy érted?
- Újak ha azt vesszük. Eddig még nem ismertük őket!
- Máris világos... de miért hallgatózol?
- Hehe! Nem csatlakozol? Ugyanis rólad van szó.
- Mi van?!
Lelkesedésembe én is leguggoltam húgom mellé, majd figyeltük a bentről kiszűrődő hangfoszlányokat...
- Kate? Nos. Nekem bejön!
- Hehe... akkor gyere össze vele.
- Micsoda? Nem rossz ötlet. De szerintem neki nem én kellek...
- Hát persze. Elég nyilván való! Te is észrevetted?
- Azt, hogy nem lehet eldönteni, hogy barna vagy fekete haja van?
- Nem, te balfasz...
- Haha! Jó. Tudom, hogy nem erre értetted... de ez is egy szempont. Amúgy neked kell igazat adjak. A vak is látja mennyire beléd van esve!
- Ugye? Egész nyilvánvaló...
Egy nyilat észleltem magamba, ami épp most döfött át. Szóval tudja? És azt tanácsolja Tomnak, hogy jöjjünk össze? Sejtettem. Túl szép lenne, hogy igaz legyen! Mármint az, hogy pont belém szeressen belém. Ez túlontúl... nos! Szappanopera style lett volna. És ilyen amúgy is csak a sok rajongó által írt kitalált történetben a Tokio Hotelről van... még hogy pont én! Hogyan is remélhettem?
- Persze. De neked... nos: neked bejön?
- Figyelj Tom... nem ismerem. Így képtelenség valakit szeretni! Amúgy aranyosnak meg kedvesnek tűnik, de... nem. Azt hiszem: nem.
- Azt hiszed?
A továbbiakban nem akartam többet hallani... jobbnak láttam, ha most azonnal ellépek!
- Jóéjt Lilin. Menj mostmár aludni...
Lesütöttem a szemem, és ökölbe szorítottam a kezem. Próbáltam visszanyelni könnyeimet, de ez csak addig tartott, amígnem beértem a szobámba. Ott aztán lavina mód zúdultak elő a savas cseppek, és hiába temettem arcomat a párnába - nem ment a megnyugvás. Ennyit arról, hogy az álmok valóra válnak!
***
Ébredésem pillanatában arra eszméltem fel, hogy felettébb kényelmetlenül érzem magam, és, hogy alig kapok levegőt... hirtelen felemeltem a fejem és rémülten felszipogtam. Elaludtam sírás közben... ez azon ritka esetek egyike, amiket már nem tartok számon, mert olyan keveset történnek meg velem. Legutóbb akkor voltam ilyen, mikor Seth szakított velem egy másik lány miatt... kénytelen-kelletlen kellett akkor is elfogadnom a tényt, hogy az élet sajnálatos módon nem habos torta!
#Kipp-kopp# - jött a kopogás az ajtóm felől. Rápillantottam az órámra, ami negyed 1-et mutatott. Te jó ég, de elaludtam!
- Ki vagy? Gyere!
- Kincsem: élsz még?
- Hát persze.
- Azt hittük, hogy már meghaltál, mert semmi életjelet nem hallottunk a szobából. Jézuska! De elaludtad a hajad.
Unottan fordítottam fejemet a tükröm felé. Hát: a hajam egész Robert Pattinsonos formában feszített... oh! Ez remek.
- De legalább még köztünk vagy. Na szóval: gyere reggelizni. Vagyis: majd hogy nem ebédelni. Azaz, hogy: sokkal inkább ebédelni!
- Persze, de pizsuban nem mehetek. Gordonék még itt vannak?
- Hát persze! Csak este mennek el.
- Ó.... remek. Jobban nem is kezdődhetett volna a nap!
- Szent Ég! De vörös a szemed. Gyorsan! Használd a szülinapodra kapott sprayt szemvörösödés ellen!
- Persze, anyu. Csak menj nyugodtan!
Tettem a célzást jó anyámnak, hogy megtehetne egy szívességet: távozhatna, mert most sok emberhez nincs kedvem. És sikert-sikerre halmozva vette tudomásul, hogy mik a céljaim! Kiment. - újabb sóhajtásokkal körítve tápászkodtam fel az ágyamról és megindultam a szekrényem felé. A ruháim fele már benne van, de csak az amit már használtam! A dobozban is akad egy kevés... tehát most feltártam a tetejét és kiszedtem belőle egy melegítő alsót, és egy laza, lila pólót, valamint egy fekete, puma hosszú-újút.
Felvakartam magamra a sötét-kék nadrágot, a melltartót és a hosszú-újút, amire aztán rávettem a pólót is. Fordított logika: hosszú-újúra póló, pólóra atléta! - egész jól néz ki. Így legalább itthon sem olyan slamposnak nézek ki!
Az erkély-ajtóhoz futottam és kitekintve ámulattal jutott tudtomra, hogy december 25.-e van, és csodálatos, fehér odakint minden. Rég volt szerencsém fehér karácsonyhoz...
Arcomra mosoly terült és nekiiramodtam a napnak. Kezdetben lementem a lépcsőn, egyenesen a konyhába - A NAPPALIN ÁT (ahol is most az ikrek TV-t néznek, Daniel társaságában). Próbáltam figyelmen kívül hagyni az ostoba Reggeli Talk Show-kon művelődő társaságot, de Bill negédes hangja fülembe férkőzve teljes bizsergést keltett lelkecskémnek.
- Jó reggelt, Kate!
Rákényszerültem arra amit nem akartam: köszönésére oda kellett mennem. Megállapodtam a kanapénak támaszkodva (amin az ikrek ültek) és fogadtam köszöntésüket:
- Persze, inkább jó NAPOT Kate... nem?
- Hát ami azt illeti: Csipkerózsika kutya fasza hozzád képest...
- Daniel, hagyjál már... ne szívd rögtön reggelről a vérem!
- Bocs, ma már ettem.
Ment bele szórakozottan a "vámpíros hasonlatomba" bátyám, amire átlöveltem rajta egy szarkazmussal átitatott nyílvesszőt. Tom folytatta a társalgást:
- Jól aludtál, Hercegnő?
- HÉ! Lopott szöveg nem áll jól.
Dörrent keresztapám hangja valahonnan a konyha tájáról. Mosolyogva ráztam a fejem nevetségességén, és igyekeztem minden meggyőzni akaratommal válaszolni Tomnak:
- Különös kép jól! Hát ti?
- Szerintem kissé kemény volt az ágyam. A tiéd biztos puhább!
- Tom, szerintem Kate nem adna rá alkalmat, hogy kipróbáld...
- Végül is: miért ne? Aludhat a szobámba, ha én aludhatok az övében.
- Á! Az úgy nem jó. Valakinek muszály mellettem lennie!
- Kérd meg rá a KEDVES öcsköst... bye!
Ezzel szerintem elég tételt tettem, mert Billnek láthatólag valami leesett. Ott hagytam őket a gondolatokkal, amiket most kelthettem elméjében. Kisétáltam a konyhába, és megreggeliztem. Azaz, hogy: ebédeltem.
Ezt követően újból felszegődtem a szobámba, és becsukva az ajtót: magamra csavartam egy pulcsit és kimentem a teraszra.
- Jó reggelt Dimitrij!
- Jó reggelt Frau Hétalvó...
- Hé! Ez csak első alkalom volt. Ne tudd meg nyáron mit szoktam művelni!
- Akkor talán az egész napot átalszod?
- El lehet képzelni...
Felkapaszkodott a fára, majd átugrott hozzám. Végigmérte kifejezéstelen arcomat, és ismerve engem ráébredt: valami nem okés.
- Történt valami?
- Semmi.
- NA! Engem nem baszol át.
Odalépett hozzám és magához ölelt.
- Jó, te akartad: Billnek nem jövök be. Tegnap kihallgattuk őket Lilinnel és kiderült!
- Ó. És ez baj?
- Nem baj. Sokkal inkább várható volt. Nem is ismer! Én meg... én meg fülig belezúgtam...
- Szegény, kicsi, Kate...
Szorított ölelésén és játszadozni kezdett a hajammal. Lepittyedt ajkakkal bújtam mellkasába és viszonozva ölelését elképzeltem, ahogy most Billel állok ugyanígy egy cseresznye fa alatt, nyáron, gyengéden fújó szélben, ami a hátán hordoz egy pár rózsaszínes virágszirmot... - de Dimitrij megállapítása ketté törte az álomképemet.
- Csalódott vagy, mert rájöttél, hogy nem kellesz mindenkinek...
- Dimitrij! Eddig is tudtam, hogy nem kellek mindenkinek.
- Az egódból nem ez jött le!
Eltoltam magamtól és dühösen végigmértem.
- Igen?! Szóval beképzeltnek tartasz?
- Igen.
- HE??! Meg tudod indokolni?
- Meg én! Csak figyelj: már mikor képeket küldözgetett a turnékról, és az állomásokról kezdett valami kialakulni benned iránta, aztán mikor már telefonon is beszéltetek teljesen belezúgtál egy hangba. Mikor megláttad több már nem is kellett, mert elképesztően helyesnek találtad, és jóképűnek. Ennyi elegendő ok volt arra, hogy próbálj rá nyomulni! De aztán... kicsit pofára estél mikor kihallgattad őket, hogy alátámaszd az álmod két lehetőségének egyikét: csak szerencsétlenségedre pont a negatívabb jutott győzelemre!
Elgondolkoztam, majd próbáltam némi hatás szünetet tartani. Hitetlenkedve - elegendő haraggal - meredtem rá. Csípőre helyeztem kezeimet, és minden erőmmel azon voltam, hogy a legtöbb cinikával feleljek megállapítására...
- És ezért lennék beképzelt, mert tetszett valaki, és megpróbáltam érte tenni?
- Öö.. na igen. Ezen nem gondolkoztam. Ajj! Most muszáj volt ezt elrontanod? Pedig annyira jól kitaláltam miket fogok mondani...
- Hát nem elég jól!
- Persze... na mindegy! Én attól szeretlek, jó?
- Jó?! Ezt már inkább elvárom.
- He?
- Mi van? Te mondtad, hogy beképzelt vagyok.
- Na jó! Legközelebb inkább befogom.
- Az bölcs dolog lenne!
Bólintott, majd mindketten nekidőltünk a korlátnak és engedtük, hogy a szél elfújja gondjainkat. Nekem a bánatot, Dimitrijnek meg a csalódottságot, hogy sosem tud engem megfogni egy-egy ostoba beszólásával, vagy megállapításával sem.