Kiss & Tell - 7.rész
Sziasztok!
Itt van a hétvégi rész ;) A jövőhetem kissé zavaros lesz, szóval elképzelhető, hogy nem sűrűn lesz rész/egyáltalán nem :( Bocsi! T.T Hülye suli... remélem nektek is jól fog sikerülni a félévi! *.*
VII.fejezet: Tetőpont
Izgatottan tördelltem az ujjaimat, miközben éles tekintettel méregettem az asztalon lévő telefonomat az ágyamon ülve. Mint egy sas, ami most kapott kontaktlencsét! Csakhamar beteljesedett vágyam, és akaratom... egy SMS.
A kocsiban ülök. Bill
Mély levegőt vettem, majd sikításomat visszanyelve rohantam az ajtómhoz és szakítottam fel azt. Gyorsan elsprinteltem a folyosó végére szorított lépcsőnkhöz, ott rajzfilmbe illő mód lefékeztem - csak a füst hiányzott a féknyomom helyett... ezért még kapni fogok! - meredtem a magam után húzott fekete csíkra. Nem nagyon volt sok időm az erre való figyelem fordításra! Így inkább lerobogtam a lépcsőn...
- Cathrin? Mi ez a nagy sietség?
- Jön, anya! Jönnek.
- Kik is?
- Hát tudod: Gordonék!
Természetesen a nyelvem hegyén volt a "Billék" - de tudtam, hogy anya így nem sokat tud leszűrni mindebből... így maradtam keresztapámnál! Persze tüstént mosoly húzódott a szájára, majd gyanakodva végigmért:
- Miért is kell ehhez így kiöltöznöd? És minek sminkeled magad, ha itthon vagy?!
- Jaj anya... csak úgy, na!
- Persze... tetszeni akarsz valakinek? Na és kinek, Kate?
Útálom, hogy anya két percből le tudja minezeket és az ehhez hasonlóakat szűrni... kénytelen-kelletlen forgattam a szemem, de válaszom nem hatott épp egyértelműen...
- Hát hogyne. Minden esetre én nyitok ajtót! Okés?
- Felőlem aztán...
Vont vállat, majd visszavonult a konyhába. Ismét egy mély levegő, elszámoltam magamban 10-ig és megindultam az ajtó felé. A nappaliban lévő ablakban még gyorsan végigmértem magam: egyszerű, sötétkék farmer, fehér póló - kicsit sem sok mintával - csak egy egyszerű felirattal. A zoknim citromsárga - de ez kit érdekel? A hajam kikeféltem - most selymes és viszonylag egyenes!
#Kipp-Kopp# - végszó! Már rohantam is az ajtóhoz, amikor mellém szegődött Daniel...
- Mennyire leszel ideges, ha nem engedem, hogy te nyisd ki?
- DANIEL!!!! Most öljelek meg vagy két perccel később?!!
De már vetődött is az ajtóba. Diadalmasan ugrottam rá a hátára - akár egy szörnyeteg - és felbőszülésem közepedte beleharaptam a vállába. Ez persze nem volt tetszős számára, így felnyögött a fájdalomtól, majd minden erejével azon volt, hogy lerázzon magáról. Körbefontam a lábammal - nehogy könnyű dolga legyen - és erre ő elkezdett hátrálni. Mikor tudomásomra jutott, hogy egyenesen a fal felé vetődünk felsikítottam, és ütlegelni kezdtem a fejét. Teljesen megvadultunk! Azok nem emberi hangok voltak, amik elhagyták a szánkat...
Végezetül mégiscsak én arattam győzelmet azzal, hogy Daniel már nem bírta a fejére mért ütések sorozatát és lehajított a hátáról. Kicsit elterültem a padlón, de csakhamar felálltam, és már rohantam is az ajtóhoz! Ekkor Daniel elkapta a lábam!! Mostmár teljesen K.O.!! Tökéletes őrülési pillanat következett soron és a falba kapaszkodva indultam az ajtó felé - de nem jutottam sokáig, mert lerántott a földre. Tehát verekedni kezdtünk! - aztán megdermedtünk, mikor Lilin átugrott felettünk; egyenesen az ajtóba... és kinyitotta! NEM HISZEM EL!!!
- Jó napot kívánok!
- Szia Lilin. Emlékszel rám?
- Persze! Te vagy a keresztapja Kate-nek. Nos: ő most mozgásképtelen - révén, hogy épp a bátyámmal verekednek...
Kösz Hugi... - futott végig rajtam, majd felpattantam, belerúgtam Danielbe, és felsurrantam a szobámba. Rendbe kell tennem magam!! - óóó... miért kell így izgulnom??! Hiszen ők is csak emberek... óóó! Miért ez a reszketés? Lám: már a kezem is remeg. Éppen a hajkefémet fogtam, és vetettem be a hajam helyén álló kazal szétrobbantásába, majd ezt követően ismét az ajtómban álltam. Ki menjek? Ne menjek? - nem is tudom... - és kinyitottam az ajtót!
Újból elindultam a lépcső felé, közben éreztem, ahogy szívdobogásom egyre gyorsabb ritmusra vált. Meg kellett kapaszkodnom, hogy el ne essek, mert meghallottam keresztapám hangját... aztán anyuét...
- KATE! DANIEL!!! Gyertek már elő - ha még nem öltétek meg egymást!
Remek. Miért akar mindenki lejáratni engem?
De lementem. Legalábbis megindultam! A lépcsőfokokra erősen koncentrálnom kellett, mert fennállt annak a lehetősége, mi szerint elbucskázhatok, és mehetünk a baleseti osztályra december 24-én.
Nem mertem szaporázni lépteimet. Fél kézzel a korlátba fogózkodtam, és magam elé néztem - véletlenül sem oldalra, mert ott vannak ők! - aztán mikor tudomásomra jutott, hogy az utolsó lépcsőfokot is elhagytam, egy fél percig megálltam egy helyben, majd lassan, kimérten, óvatosan fordítottam jobbra a fejem...
Tudtam, hogy lassan szóra kell nyitnom a számat - de óóó... - ő élőben is tökéletes!
- Na végre már, kicsim!
Apa hangjára képtelenség lett volna nem felfigyelni. Mint egy téli álmából felkeltett medve! Óóó... kissé ingerültnek tűnik.
A jó benyomást muszály voltam megtartani, ezért lassú, ámde megfontolt léptek közepedte értem el az előttem magasodó csoporthoz, és aztán lecövekeltem keresztapám előtt.
- Ó, kicsi hercegnőm...
Keresztapám rám ragasztott beceneve hallatán még a hátamon is felállt a szőr. Jesszusom! Mint egy rossz szappanopera...
Csikorgattam a fogaimat, de aztán mégiscsak mosolyra váltottam és fogadtam ölelését. Elválásunk után két puszit adott arcomra és félig a fiúk felé fordult. Jómagam előttük tébláboltam és a szívemet próbáltam visszanyelni a helyére. Szemtől szemben! Most légy okos Cathrin...
- Tehát Cathrin: ők a fiaim! Billt már ismered többnyire. Ez pedig a bátyja Tom!
Próbáltam még szélesebben mosolyogni (ami nem nagyon ment) és karjaimat magam elé helyeztem. Bal kezemmel lefogtam jobb kézfejemet derékvonalban és próbáltam emlékezni az "etikettre". Ezt követően kinyújtottam szégyenlősen a kezem... természetesen Bill felé! Nem várt esemény következett soron: megfogta a kezem és magához rántott. Megöltelt.
- Örülök, hogy végre személyesen is találkozunk...
- Na-na-na-na persze-persze!! É-én is...
Igyekeztem nem kimutatni a bennem tomboló 3. világháborút - fél sikerrel... - miután elengedett Tomra meredtem. Mosolygott. Ez eddig jó! Felé nyújtottam a kezem. Ő megrázta, de adott két puszit is. Nem tudtam mire vélni ezt a gesztust, de minden esetre: jól esett...
- Én is örülök, hogy látlak! Gordon már rengeteget mesélt rólad...
A mosolya továbbra sem tűnt el arcáról. Ebből arra merek következtetni, hogy nagyon szimpatikusnak talál - bár nem tudom... de remélem, hogy ez van! Tom szinte lenyűgözött hirtelen jött kedvességével, ezért aligha le tudtam venni róla a szemem. De mikor Bill köhögött egyet újból ő került figyelmem kizárólagos középponjtába! Milyen magas srác. És milyen furcsa a megjelenése! Azt hittem koncerteken kívül máshogy öltözködik, meg nem sminkeli magát - de úgy látom kissé elfogult voltam. Minden esetre mindez tökéletesen áll neki! - te jó ég... azt hiszem tényleg belezúgtam!
- Nos: Daniel úgyfest nem akar előbújni az egérlyukból... tutira megint begyökerezett a számítógép elé! Gyertek, kerüljetek beljebb. Megmutatom a szobátokat!
Amikor elhagyták a személyes aurámat felsóhajtottam és behunytam a szemem. Csukott szemmel álltam ott egy darabig, majd mikor kinyitottam észre vettem, hogy ez most kizárólagos alapon nem álom... örültem! És örömömben nem láttam további indokot arra, hogy tovább tátsam a számat idelent. Feliramodtam az emeletre! A szobám ajtajában állhattam, mikor Daniel kilépett a sajátjából, ami közvetlen az enyém mellett van.
- Na milyenek?
- Mint egy álom! Azazhogy: olyanok természetesen, mint a képeimen.
- Hát te menthetetlen vagy!
- MIII???
- Kat, azt sem tudod hogy milyen ember! Nem is ismered! Nem kéne fejest ugranod a mély vízbe...
- Te inkább csak menj vissza kockulni, gyíkfej!
Mutattam az ajtójára, mire ő kuncogva betért. Én se tettem másképpen! Becsuktam a szobaajtót. Csigatempójú lépések közepedte értem el az ágyamhoz, majd ellazultam, és rázuhantam. Fejemet a párnába temettem, majd vártam a megváltást. Arra aztán várhatok! De előtte még gyorsan belátom: nem is volt ez olyan kínos...
***
Még 10 perc sem telhetett el, mikor egy ismeretlen gondolattól vezérelve ismét kitértem szobám oltalmazó négy fala közül, és lebattyogtam a földszinti nappaliba. A televízió előtt gübbedtek a fiúk, míg szüleink az étkező asztalnál iszogattak és beszélgettek. Olykor hangosan belekacagtak a csöndbe, ami persze rögtön megtört. Én ekközben hamarosan bátorságot öntöttem magamba és óvatosan beléptem a kanapé mögé. Láttam, hogy Lilin ott ül a fotelbe és a TV-t lesi - de persze azt se tudja miről van szó - valamint önfeledten szopogatja hüvelyk ujját... erről úgyfest sosem fog leszokni!
A bátorságom elillant és inkább Lilinhez indultam. Megálltam mellette és ránéztem, mire ő kissé szenvtelenül feltette az alábbi kérdést:
- Mi van?
- Mi az, hogy "mi van"? Szabad így beszélni?
Ezután döbbentem rá, hogy a másik kettő is itt van, így félő, hogy eltitulálnak valami unalmas szukának!! Gyorsan befogtam és hallgattam húgomat.
- Ez egy kérdés, amit akkor teszek fel, ha idegesíteni akarlak...
Magyarázta meg, mire én felhúztam alsó ajkamat mérgemben. Vissza akartam neki vágni valamivel, de nem tettem, mert még mindig bennem volt a szorongás... hiszen éreztem, hogy néznek!
- Lilin! Ne legyél pofátlan!
Figyelmeztette anya az étkezőből. Lilin nem válaszolt, de bólogatott. Mintha ezt édesanya látná is!
A most beálló csöndet ezúttal Tom törte meg...
- Nem tévézel velünk?
Azt hiszem: kijelenthetem, hogy szeretem ezt a gyereket. Figyelmes! Eddig nem mondanám perverznek, pedig Bill azt mondta, hogy az. Most, hogy őrajta fundálkodom...
- Igaz is! Te is nézhetnéd velünk ezt a műsort. Régi kocsikból csinálnak újakat! Nagyon érdekes.
Felettébb az lehet - futott át elmémen, de Bill unszolására már tényleg kedvet kaptam a kocsikhoz... ígyhát: letelepedtem közéjük. Így nem kell összeveszni rajtam! Hehe...
- Értem, meddig tart?
Próbáltam elindítani a társalgást, pedig tudtam, hogy ők most inkább ezt néznék, mitsem velem társalognának... de Bill kedvesen válaszolt:
- Még egy 20 perc. Már lassan vége!
- Hűha... az már nem sok.
- Valóban nem, de én már ezt láttam tegnap este... de Tom még nem! Ezért megnézem vele még egyszer...
- Dehát ha te már láttad akkor...
- Az nem probléma! Legalább ki tudom találni mit kéne csinálnunk.
- Értem. És? Eddig van ötleted?
- Sajnos nincs. Volna kedved kisegíteni?
- Az udvarra?
Próbálkoztam be egy poénnal, és a hatás kedvéért elvigyorodtam. Nem kellett kis idő mire Tom hangosan kifakadt mellettem. Bill meg csatlakozott!
- Onnan jöttünk. Nekem amúgy rengeteg ötletem lenne arra, hogy mit csináljak!
- Mármint EGYÜTT Tom!!! Nem pedig te és Kate...
- Micsoda? Még csak nem is gondoltam rá! Most nem.
- Hát persze...
- De most komolyan: Kate! Szerinted ez célzás volt?
Tom felé fordultam, de szemem sarkából láttam, hogy Bill eltakarja a száját. Hamarosan suttogta, hogy: "igen! igen!" - de elengedtem a fülem mellett és mosoly kíséretében megráztam a fejem. Tom féloldalas mosolyra váltott és hátradőlt a kanapéban, majd elkezdett engem nézni. Egy ideig még néztük egymást majd visszafordultam. Továbbra is a TV-t néztük...
- Van valami társas játékod, Kate?
- Volna, de még nincs kicsomagolva...
- Akkor kicsomagoljuk!
- Nem. Azért nem akarunk beleköpni a jól eltervelt pakolászási praktikájába!
- Persze. Akkor csak menjünk fel a szobájába és ott találjuk ki, hogy mi legyen a program!
Nagyon megörültem Tom tanácsának, de aztán ez az öröm rögvest el is illant mikor megpillantottam Bill ingerült nézését.
- Ám legyen, ha ebbe Kate-nek sincs beleszólása...
- Már hogy lenne? Gyertek csak!
Felfelé menet elgondolkoztam... tisztában vagyok azzal, hogy ami most velem történik az egy mesébe illő incidens, minden fan erről álmodozik. Tisztában voltam azzal is, hogy ez mind a valóság, de mégis tudtam, hogy a dolgok boldog végkifejletére az esély fele-fele százallék. Ami még egyértelművé vált számomra azaz, hogy Bill és Tom nem is olyan sztárok, akik hét méterrel a föld felett lebegnek! Teljesen közvetlenek - bár elvileg a mostoha-unokahúguk volnék, és csak természetes, hogy igyekszünk barátkozni. Ha jobban bele gondolok mégsem egy rajongói love story ez, hanem tök egyértemű: ha nekem Gordon a keresztapám várható, hogy Billt és Tomot is ismernem kell! Félek, hogy ezt - ha nyilvánosságra kerül valaha!! - akkor kihasználják a gonosz, önző emberek, akik rajongóknak tartják magukat. A többség a TH fanok közül mind-mind rendes fan, de sajnos akadnak ilyen selejtek!