Kiss & Tell - 6.rész
Sziasztok!
A napokban úgy fest elég sok az esti szabadidőm. Ezért itt a rész! ^^ Jó olvasást. Aztán komikat írjatok! *.*
VI.fejezet: Plátói Szerelem
Az újság hatalmas csattanás közepette landolt az asztalon mikor kedves padtársam, Grace, a nap folyamán harmadszor aludt el a fizika órán. Előttünk Kenedy ült, és nem viselte túl jól, ha Grace bealszik! Ezért magánál tartotta azt a női magazint, amit ma suli előtt felvásárolt a suli melletti szuper marketben. Denys és Kendy unokatesók, és LB-k, ha úgy tetszik - Grace pedig a barátjuk szimplán. Én meg azért ülök itt, mert Grace mellett volt egyedül szabad hely az előadó teremben!
- Mi van? Mi van?!
Csattant fel Grace hangja a hatalmas csapás következtében, amire természetesen a tanár úr is odasunyta tekintetét. Persze elsőként rám nézett, aztán megértette Grace piros arca látványának okát, és levágta, hogy mi a szitu. Ezt követően előre fordult és tovább magyarázott valamit a gáztörvényekről...
- Mindig elalszol! Nem vagy épp életre való...
Kenedy vádaskodására Grace arca megfeszült, és igyekezett hamar visszaszólni valamit:
- Mi az hogy nem vagyok életre való? Háromkor keltem! Nem tudtam többet aludni.
- Akkor talán nyűgös vagy?
- Pontosan!
- Weeh.
- Na persze! És a kávé, vagy valami Red Bull?
- Minek az? Csak jobban bealszom.
Már többnyire beleszoktam az új osztályom közösségébe, de azért az ilyen második órai eseménysorok mindig kihozták az állatot belőlem:
- CSITT!
- Nézd már az új csajt! Ne ugassál Baby, mert nem lesz jó vége.
- Persze!
Természetesen jött le hitetlenkedésem lévén, hogy Kenedy is a barátom, és ismerem annyira, hogy tudjam: van olyan span, mint Dimitrij! - Szóval ez mostanság, így, ilyenekkel megy és telnek a napok. Többnyire semmi izgalom sem avatkozik bele a teljes lelki nyugalmazásomba! Bár ami azt illeti... reggel óta van egy érzésem, hogy valaminek történnie kell - nem tudom, hogy pozitív élmény lesz, vagy sem, de az biztos!
***
Persze holnap van a téli szünet előtti utolsó tanítási nap, de most mit kezdjen az ember ezzel? A szünetem tök ugyanaz lesz, mint tavaly: ülök a szobába és kockulok. Koptatom a klaviatúrát, miközben hallgatom ahogy apa és Daniel káromkodnak meccs nézése közben, valamint hallgathatom anya kívánságoskodását, hogy "ejnye egyél már ebből a sütiből!" - miért olyan nehéz felfogni, hogy nem akarok elhízni? Aztán ott lesz Lilin. Jaj, ha esni fog a hó! Ahh. Mindig engem kell kényszerítsenek, hogy vigyem ki! - ezekkel a gondolatokkal tértem haza. Otthon már szeretettel és meleg ebéddel vártak!
- Ezt még megeszed?
- Meg.
- Dehát csak döfködöd a villával!
- Na és??! Attól még eszem.
És igyekeztem jól belemélyülni a falatozgatásba, nehogy észrevegyem Daniel miként lesi ki a számból a krumplis-tésztát!
Ingerlékenységemet Daniel is kihasználta, így megpróbált minden nemű lehetőséggel az agyamra menni, de álltam, mint a cövek, és közben azon morfondíroztam mivel töltsem a nap hátra lévő részét... csakhamar kaptam választ magamban rejtőzködő kérdésemre - holott fel sem tettem.
- Csak remélni tudom, hogy mikor Gordon és a családja látogatóba jönnek hozzánk nem ez fog menni. Miért kell kötözködni egymással?
- De apa! Itt miért bestélsz többesszámban, holott csak ez a tulok akadékoskodik velem?
- Kate, kezeld már felnőtt ként a helyzetet! Nem kell ujjal mutogatni a másikra.
- Hát persze...
Hogy lezárjam a kellemetlen eseménysorok bekövetkezésének lehetőségét inkább felálltam és elmosogattam a tálamat. Sóhajtásaimmal körítve tértem vissza szobámba és zártam magamra az ajtót, hogy a legkisebb esélyt is kizárjak a bezavarásra mindezzel a két-három kézmozdulattal, ami az ajtóban lévő kulcs elforgatását rejtette magában.
Az ágyra huppanva hirtelen oldalra vetettem magam, így most egy vonalba helyezkedtem a plafonnal, és azt kezdtem bámulni. - hamar beleuntam és a falról lekaptam a már lassan lekopott ragasztású cellux darabkával rögzített fényképet, amit Bill a legutóbb küldött nekem Törökországból. Ott feszítettek mindannyian és tekintetem mégis rajta akadt meg. Persze, jól lehet, hogy nem ismerem, nem is láttam még, nem is tudom kicsoda ő - de biztosra veszem: egyirányú vonzalom már talán akad kettőnk között. Furcsa, hogy csak így, plátóilag merem kimondani, hogy szeretem - de nem tudok vele egyebet kezdeni. Titkaim nekem is lehetnek! Senkinek sem kell tudnia arról, hogy én mit is érzek iránta valójában...
A képeslapot a mellkasomra fektettem és behunytam a szemem - nem takarództam be, mert hiába lehet tél odakint, idebent még Hawaii-tól is jobb a levegő. Csukott szemhéjamon át már semmi nemű fény nem fúródott be, így lassan átadhattam magam az álomvilágnak...
Valami koppant az ablakon hajnal tájban. Valami kavics szerű dolog, amivel meg szokás dobni az ablaküvegeket, ha azt akarják, hogy kilessünk a távolba - vagy legalábbis az üveg támadójára. Persze az első ember, aki eszembe jutott...
- A bánatért kell neked ilyenkor még ébren lenned, Dimitrij!
Mérgelődésemben inkább befordultam a fal felé, és próbáltam megnyugodni. Nem sok sikerrel, mert csak hamar újabb koppanásra kaptam fel a fejem! Elhatározásra jutva álltam fel és szédelegve ugyan, de hamar elérkeztem az ablakig - most vettem csak tudomásul, hogy bár 3 óra elmúlt, még mindig utcai kimenős szerkóban hervasztottam. Természetesen ez Dimitrijt a legkevésbé sem fogja izgatni! - az ablakhoz léptem. Kinyitottam, majd kihajoltam - és kis híján kiestem...
- Te nem Dimitrij vagy!
- Jó megállapítás. Elismerésem! Tudod ki vagyok?
Hunyorogva igyekeztem kivenni a sötétben tébláboló alakot és a némi fényben - amit az utca lámpa aurája adott - próbáltam felismerni az arcát. Kis híján kiájultam az ablakon mikor tudomásomra jutott ki is az illető...
- TE??! Mit keresel erre ilyenkor?
- Nem bírtam várni tovább.
Ez a mondat elégtételt tett, és felismertem ezen eseménysorok reális tartalmát, ami körül-belül 0%-ot vett igénybe. Bocs! -1 %. Ez némiképp valószínűbbnek fest jelen felállásunkba, ugyanis, közzétehetem a véleményt, mi szerint: ILYEN A MESÉBE NINCS!!!
- Lejössz?
- Mooooost???!
- Persze.
Ha a megállapításom nem csal - lemehetek hozzá, mert semmi nemű következményt nem fog maga után vonni. De a nappalin mégiscsak lábujhegyen surrantam el a bőrfotel mögött négykézláb mászva, mert édesapám (jó szokását megtartva) ismételten elaludt a meccs közben. Ez még talán a legvizuálisabbnak mondható a mostani események fennállásában!
Lassan kiértem... - valamiért nem merem végiggondolni kihez, pedig jól tudom kit láttam az elmúlt 5-6 perc leforgása alatt!
A hó keservesen ropogott a lábam alatt, és a hanyagul magamra dobott szövetkabát felső két gombját begomboltam a hőmérséklet változása következte reszketésembe. Ó, vajon valóban a hideg miatt remegnék?
- Nem hiszem el, hogy itt vagy...
- Nem is vagyok!
Kimondta a legnagyobb félelmet rejtő, 3 szavas mondatot, amit csak el tudtam képzelni mostani világszemléletem kellős közepén...
- Miért?
Tört ki belőlem a siralmasnak tetsző szó, kérdőszó... lassan választ is kaptam rá:
- Mert a szobádban vagy igazából, és alszol...
- Álmodlak?
- Igen. Hízelgő, hogy annyira felcsigáztam az érdeklődésedet, hogy már álmomban is engem látsz!
- Hát persze...
- Ha már álmodsz: volna kedver eljönni velem?
- Hova is?
- Az nem mindegy? Ez csak egy álom.
- Na igen. Ez esetben: miért ne?
Rohamosan forogtak le álmom következő esemény képei. Elindultunk valahová a hóesésben, és olyan közel tudhattam magamhoz, amennyire közel csak lehet egy álomképet, ami nem is érez semmit, de te sem őt!
Többé-kevésbé magaménak tudhattam azt a világot, ahol is most vele sétálok. De annyira megegyezett a valós képpel, hogy el sem hittem szinte, hogy mindez csak ostoba téveszme, látomás - ÁLOMKÉP.
Utunk bevégeztével leültünk egy régi erdei kápolna elé helyezett padra, amit a hóesés különösképp nem lepett be. Emiatt derengett számomra is a 0%-os realitás mindebben a történetben!
Leült mellém, megfogta a kezem és rám meredve magyarázni kezdett:
- Ez csak egy álom. Elképzelhető, hogy mindez soha nem fog veled megtörténni - pedig nagyon szeretnéd. Azt álmodod, amire vágysz - gyakran! De előfordul az is, hogy azzal álmodsz, amitől félsz, vagy az éjszakát megelőző nappal gondolkoztál...
Természetesen szinte semmit sem értettem - vagy nem akartam felfogni? - ezért csak rámeredtem és koncentráltam arra, hogy ne engedje el a kezem...
***
Oly bár tűnik semmi szép álom nem tarthat sokáig! Hamar fel kellett ismerjem az álmom közepedte felszólaló hangot, ami nem rejtett mást magában, mint Katy Perry - Teenage Dream c. számát... a jól bevált módszerrel vágtam falhoz igazi túlélő telefonomat, ami már mióta megvan strapán kiállja a reggeli düh-kitöréseimet... ahh! Megint egy újabb nap...