Kiss & Tell - 11.rész
Sziasztok!
Megint csak azt tudom mondani, hogy fogalmam sincs hogyan lesz a hetem, így a részek szaporiságát sem tudom kontrollálni. Azért remélem írtok páran! ^^ PUSSYY
XI.fejezet: Ha legközelebb látlak...
Fent a vendégszobában én jóformán csak a jelenlétemmel tudtam segédkezni a pakolászással, mert még felfelé menet az orromra kötötte, hogy ő jobb szeret egyedül pakolászni... Isten lássa lelkem: én is, de most Simone utasítására kellett volna segédkeznem számára.
Az ágyon kuporogva összehúzódzkodás keretében kísértem figyelemmel minden mozdulatát. Láthatólag nem sokat törődött itt levésemmel, mert csak pakolt és dudorászott valami ismerős dalt...
- Bocs, Kate... ez még eltart egy ideig!
- Semmi gond. Csak nyugodtan! Legalább addig is veled vagyok!
NA NEEE!!! - már megint kicsúszott a számon. Miért nem tudom magamban tartani a mondandómat?? De erre felállt és odalépett elém, majd elmosolyodott.
- Hány éves vagy, Kate?
Meglepődtem kérdésén, mert semmi nemű következtetést nem láttam benne, amit előző mondatomból alkothatott volna. De válaszoltam neki:
- Öüm: 16...
- Remek. Értem.
Majd visszafordult. Vajon miért kérdezte? Nem mertem megtudakolni, mert féltem, hogy megint beégek! Inkább csak csöndben figyeltem további cselekmény sorozatait, és azt, amit a következőkben mondott:
- Jó neked! Te még gyerek vagy. Legalábbis gyerek számba vesznek! Éntőlem már azt várják, hogy felnőtt ként gondolkodjak, és hagyjam el a gyerekes ábrándokat...
Azt hiszem: vettem a lapot. Feltéve ha ezt úgy értette, ahogy én értettem! Eléggé elkeseredtem és átgondoltam. Hát: ha úgy veszem igaza van! Elég gyerekes ábránd már az is, hogy ő ismerkedni akar velem, amitől én rögvest reménykedem, hogy majd tetszem neki. Persze! Semmi gond. Fel lehet fogni.
Felálltam és elindultam kifelé, majd ő megállított:
- Irigyellek...
Úgy megtorpantam, hogy az már egyenesen megerőltető volt... azt hittem ez célzás volt arra, hogy én bele vagyok zúgva, és hogy mennyire naivan elhiszem, hogy ő is belém... de ezek szerint nem erre értette?
- Irigyelsz? Na de miért?
- Figyelj: te 18 évesen is olyan leszel, amilyen most vagy... legalábbis: én remélem!
- Persze.
- Tudod: az én esetemben kissé korán kellett felnőlni. Az igazi apám 7 éves koromba elhagyta anyut, elváltak. Aztán már 9 évesen egy szímpadon énekeltem. El kellett felejtenem minden negatív gondolatot és újaknak kellett helyet adnom!
- Ööö... értem.
Lassan becipzározta a táskáját, majd elindult felém. A szívem a torkomba ugrott és megint úgy kellett visszanyelnem! Aztán mikor megállapodott előttem úgy fél lépésnyire igyekeztem nem összeesni közelségétől... arcomba csúszó tincsemet visszasimította fülem mögé, amire én igyekeztem normalizálni levegő vételeim szaporiságát.
- Nem tudom, hogy mi lesz szilveszterkor, mert lehet Georgal és Gustavval megyünk valahova Tommal. Ezért még most meg akarnálak kérni rá, hogy tegyél nekem egy ígéretet!
- Egy ígéretet?
- Igen.
- Hát jó!
- Nyomatékosan kérlek: igyekezz megmaradni olyannak amilyen vagy!
- Hát én... igyekszem!
- Ne igyekezz, hanem csináld!
- Persze. Vagyis: oké! Ez betartható.
- Ezt vártam.
Meglepődésem és közelgő szívrohamom akkor indult beteljesedő-félnek, mikor megölelt. Derekam köré csavarta kezeit, és hamarosan szorított a tartáson. Mikor elengedett azt hittem ketté szakad a lelkem... meg kellett kapaszkodnom az ajtóban, hogy ne essek össze. Ez már tényleg beteges!
- Legyél jó... szia Kate!
Álrébb húzódtam, hogy ki tudjon jutni... elindult lefelé az emeletről. Gyorsan észbe kapva rohantam utánna, és mikor beértem kérdőre vontam:
- Ha szilveszterkor nem találkozunk mikor fogunk?
- Fogalmam sincs... ez az év a banda számára elég zsúfolt lesz!
- Értem... de majd te is vigyázz magadra!
- Értem nem kell aggódanod. Megleszek!
- I-i-i-i... jó!
A nappaliban megtörtént a "hivatalos búcsú". Nem nagyon akartam belefolyni, mert várható volt, hogy sírva fakadok. De kénytelen voltam! És miután elköszöntünk tőlük ők lassan eltűntek az éjszakában...
***
Akkor este nem sokat aludtam... számtalanszor kitértem a konyhába, körbecsámborogtam, szét néztem, TV-ztem, lézengtem, mint egy zombi. De álom sehogy sem tért a szememre!
Éppen a nappaliban álltam és tekintetemet továbbra is azon az útvonalon pihentettem, amerre ők elmentek. Ekkor valami meleg, puha pokróc félét terítettek a vállamra.
- Ha ilyen sokáig kint vagy előbb-utóbb meg fogsz fázni.
- Ne félj Daniel! Nagylány vagyok, tudok magamra vigyázni. De köszönöm!
- Semmi. Minden esetre miért nem alszol? Mert elment a kicsi szerelmed?
- Ne szívd a vérem, tudom, hogy neki nem tetszem...
- De Tomnak bejössz!
- Egy éjszakára???!!
- Ööö... ha nem vennéd észre éppen vigasztalni próbállak!!
- Jó, de akkor lehetőleg ne a lelkembe taposs.
- Nem nézünk valami filmet?
- Ilyenkor??!
- Miért ne? Én sem tudok aludni.
- Jó, és mégis mit nézzünk?
- Hát... valami jót!
- Ezzel kisegítettél...
- Jó: akkor nézzünk valami jó trillert!
- Pl?
- Napforduló?
- Miért pont szellemeset??!
- Csak nem beijedtél?
- Jó! Nézzük.
A film elkezdődött. Már az elején is az a kísérteties zene... nem tudtam mit csináljak, annyira be voltam - igen: ijedve! - de nem akartam sárba tiporni saját reményeimet. És nem akartam azt sem, hogy Daniel eltituláljon egy gyáva kukacnak!
- Bírod még?
- Daniel! Ez még csak az eleje.
Nem sokáig tartott amíg az első félés jele rajta is tükröződött. A történet menete igazán izgalmas, drámai... és előtérbe itt is egy ikerpár szorul! Meg egy halott kislány, aki meg akarja bosszulni saját halálát... izgi, mi? És ezt úgy kb. hajnali kettő tájában képzeljétek el... akik persze félősebbek azok már most agyhalált kapnának, de többségében nem is olyan ijesztős ez a film! Az emberek nagy része szeret menőzni azzal, hogy ő mennyire szereti a horror filmeket, és hogy nem félnek semmi ilyentől... de persze ennek csak kb. a fele mondd igazat! Nem így van? Kezdjük pl. Daniellel.
- Kate! Tudom, hogy ott van valami. Úr Isten! És pont oda megy... ne! Ne menj oda!!!
Határozottan felsóhajtottam és eljátszottam a gondolattal, mi szerint jól beijesztem drága bátyám... de nem! Ennyire nem leszek köcsög. Viszont ahogy magába tűri a pop-cornt a kísértés egyre csak nől... felhejeztem kezemet a kanapéra és lassan, óvatosan nyújtózkodtam feléje, majd megcsikiztem a tarkóját.
- WÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁHH!!
Úgy belevisított az éjszakába, hogy nem bírtam megállni nevetés nélkül. De mégis meg kellett, mert ijedtében eldobta a pop cornos tálat... mindenhol kukorica!
Mielőtt még bárki letért volna az emeletről a nagy hangzavarra gyorsan nekikezdtünk összepakolni a morzsákat. Sikerült, de aztán Daniel dühös tekintetével találtam szembe magam! Felrohantam az emeletre. Nem kérek én ebből a dührohamból!
Bezártam a szoba ajtaját, majd az íróasztalomhoz ülve megfogtam magam és elkezdtem olvasni a még Billel kivett könyvet... - láthatólag gyorsan beletörődtem felbőszült testvérem idegi állapotába, és abba, ahogy most az ajtómat csapkodja mérgében, és mellette szitkozódik agyba-főbe.
A történet pedig: elkezdődött... fejemben pedig megjelentek a képek, amik saját elképzelésemet tükrözték - de sajnos semmi köze nem volt egyiknek sem ahhoz, amit most olvastam...