"Életünk egy röpke perc, csak érkezünk, s már menni kell"

[Scharlott & Bill - vegyes szemszög]

/Az emberi tehetség minden fajtájának, akárcsak a fáknak, van saját jellege s megvannak a határai./

- Francois de La Rochefoucauld -

1. rész: Scharlott

Olcsón senki sem lehet nagy emberré. A lángész könnyekkel öntözi meg alkotá­sait. A tehetség: erkölcsi lény, s mint minden élőlénynek, en­nek is van betegségekre hajlamos gyermekkora. A Társada­lom éppen úgy visszalöki a tökéletlen tehet­séget, mint ahogy a Természet elsodorja a gyönge vagy rosszul alkotott teremt­ményeket. Aki az emberek fölé akar emelkedni, annak elő kell készülnie a küzdelemre, és nem szabad meg­hátrálnia sem­mi nehézség elől. Én mindez idáig sosem hátráltam meg, nem is torpantam meg - és most mégis ott vagyok, hogy előttem a pálya, már a meccs előtti visszaszánmlálás van és mégis úgy érzem: tehetségem nem tud kibontakozni, ha nincs itt az a személy, akinek a legjobban meg akartam mutatni mire vagyok képes...

- Mi az Scharlott? Megtorpantál?

- Nem! Menjünk inkább...

Lehajoltam a cipőfűzőmhöz és bekötöttem. Felegyenesedve megigazítottam a copfomat is. Mély sóhajtást követően kiléptem a stadionba.... a meccs ezzel el fog kezdődeni! A két csapat szemben állt egymással, amikor feldobták a labdát... de még a visszaszámlálásnál Max szúró tekintete átszaladt rajtam:

- Na mi az kicsi Kaulitz? Netán érzed a csontodban a vereség előszelét?

- Csak szeretnéd te Pondró!

A labdát feldobták és végül Max szerezte meg... mostmár tényleg elkezdődött!

***

Adva van a helyzet, hogy elszaladjak - ez mindig is adva lesz... de talán mégsem fogok! Az állás 2 - 1 a javunkra. A 2. gólt most lőttem be. Előbb Miryam volt - neki jutott az az édes siker élmény, hogy berúghatta a meccs kezdő gólját... futottunk és közben kiabáltunk egymásnak: nevek, feldühödt "na!!" kötőszavak és utasítások. Mint mindig... anyuék heves szurkolásba kezdtek a nézőtéren, szerintem egyedül az ő hangjuk tisztán kivehető. Sosem gondoltam volna, hogy a meccsemre ennyi ember eljön. Többen vannak, mint a múltkor! Pedig ez most csak egy sima területi...

- Scharloooott!!

Vigyorgott velem szemben Chris és olyan gonosz mosoly terült arcára, hogy az valami elképesztő volt. Még a legelszántabb főgonosz sem tud ilyet!

- Mit tehetek érted? El akarod terelni a figyelmemet?!

- Nem, csak egyszerűen aggódom érted...

- Aggódsz?!! Nincs szükségem aggodalomra. Főleg nem a tiédre! Gyűlöllek, ugye nem kell a körítés, miért?

A labda egy bizonyos úton - módon hozzám szegeződött és a fiúk, mint valami dögkeselyűk támadtak egyszerre rám, de én kirúgtam közülök... egyenesen a kapu felé! De... elkapta a kapus...

- Haha! Scharlott cica! Nem vagy formában!

- Anyád se volt, mikor apáddal csinált téged te elfuserált gnóm!

Nekimentem volna. Nem tudom miért ez a feszültség... ám mikor a labda megint hozzám szegődött Kitty passzán át akkor kapu helyett új célpontot keresve Max és Chris között vacilálva irányítottam be célkeresztemet... döntésem végül Chrisre hárult, mert ővele még nem volt alkalmam személyesen elbánni. Maxszel már volt! És Ő amúgy is szánalmas... arra sem érdemes, hogy figyelmet szenteljek rá! Mellesleg már kismilliószor agyonvertem... Chris egy - két pofonnal megúszta! Most fejbe rúgtam ugyan, de a labda megint célt tévesztve a kapus kezében kötött ki... ekkor az edzőm idő kérést mutatott fel és kiállított, hogy lehiggadjak. Chris meg lesérülve került a kispadra... azért valami nemű büszkeség érzet bennem is kerengett...

***

Az ember lányának mérhetetlenül nehéz a jelenre összpontosítania: mindig azon töpreng, hogy mit csinált, miképpen csinálhatta volna jobban, mik a tettének a következményei, és miért nem úgy cselekedett, ahogy cselekednie kellett volna. Vagy éppen a jövővel van elfoglalva, hogy mit fog csinálni holnap, milyen óvintézkedéseket kell tennie, milyen veszély leselkedik rá a sarkon, hogyan kerülje el a kényelmetlenségeket, és hogyan érje el, amiről mindig álmodott...

Ültemben ez jutott az eszembe... a kezemben forgattam az üdítős üvegemet, amiben már Schwepps híján csak csapvíz volt. A pályáról folyamatosan elkpatam tekintetem, majd a remegés kezdett alább hagyni... gyorsan vetettem egy futó pillantást a Stadion bejáratára - de az meg se mozdult. Felesleges reménykednem...

- Még mindig őt várod?

- Neked most nem haldokolnod kéne?

- A rúgásodtól... chh... ugyan...

Leült mellém - meglehetősen szorosan. Körbenéztem, hogy valaki figyel e rám, mert annak tudnék inteni, hogy ez már rég bent van a személyes aurámba... dehát senki sem rám nézett. Megint magamra vagyok utalva!

- Nézd Chris... utálom, amikor valaki nem érti meg, hogy a "nem-soha-semmiképp még egyszer" rokon kifejezések. És ha másként nem tudom megértetni veled mindezt, akkor esküszöm a szádba könyökölök, Nyomorult!

Furcsa, de ügyet sem vetett sértésemre. Ez nem jellemző! A sértegetésnek a koronázatlan királynője vagyok... de Chris most még sem törődött vele! Láng égett szemében, a harag tüze... és mindeközben csak közelebb hajolt. Elkapta a vállam és magához húzva simogatni kezdte a hajam. Rángatództam, de mind hiába...

- Nem érted? Hát nem esik le? Te sosem fogsz Bill számára többet jelenteni a munkájánál... és képzeld: tudom mi van köztetek... és azt is, hogy nem vagytok tesók! De kár, hogy pont rá cseréltél le engem, mert velem régen jobban járhattál volna...

- Pff... tőled még a Halál is jobb szerető!

- Höhh... meg akarsz idegesíteni? Ostoba lány! Te tényleg szőke vagy...

Végül sikerült levakarnom magamról ezt a piócát és felálltam pont vele szemben, mikor így szóltam:

- Gyűlölöm a címkézgető barmokat! Lehetek szőke, emós, ribanc vagy még goth is... de akkor sem érdekel mások véleménye, pláne nem egy ilyen patkányé, mint amilyen te vagy!

Teljes erőbedobással sípcsonton rúgtam és mikor felmérve a terepet rájöttem, hogy így tuti nem fog tudni beállni egy ideig (bár következménye az lesz... xD) visszasíettem Maryhez!

- Mary! Be akarok állni.

- Sikerült lehiggadnod?

- Persze! Hogyne sikerült volna...

- Akkor hát sipirc a pályára! Reila! Gyere! Scharlott beugrik helyetted egy kicsit...

Visszaérve megkaptam az ölelést. Az állás 5-5. Igyekeztem behozni a dogokat, de a gondolatok úgy kavarogtak a fejemben, hogy mire észbekaptam a második félidő végénél jártunk, ami a meccs végét is jelentené... előbb ugyan ők nyertek az elsőben! De ezt most nem engedhetem... ám mikor a kivetítőre tévedt tekintetem és az 8-10-et mutatott a fiúk javára kicsit elkeseredtem... talán elhamarkodtam az álmodozást!

2.rész: Bill

/Mélyen élt bennem a meggyőződés - és ennek nagyon sokat köszönhettem -, hogy átlagos tehetséggel és átlagon felüli állhatatossággal szinte minden elérhető./

- Thomas Fowell Buxton -

Kezdetben mindig vannak reménytelennek tűnő időszakok, ezen túl kell esni. Sokszor még most is előfordul, hogy valami nem úgy sikerül, ahogy akartam. Ez elgondolkodtat, kétségbe ejt. Igyekszem folyamatosan fejleszteni magamat, és a műsort, és ebben benne van, hogy olykor kétségbe kell esni. - futott át az agyamon az újabb panasztevésem előtt...

- Gus... tavv... nehkehm... ehz nem megy...

Lihegtem kétségbe esetten, majd Gustav megállt előttem és felém fordult: elkapta a vállam...

- Többet nyafogsz, mint egy 8 éves kislány!

- Dehh... ehez éhn nehm vagyok ho..hozzászokva...

- És tudod miért? Mert egy elkényeztetett majom lett belőled, azért! Ennyit nem vagy képes megtenni a húgodért? Hát a szerelmed nem ér többet nálad? Nem ér meg ennyi szenvedést?

- De... többet is!

- Akkor nézz fel!

Térdemen támaszkodva feltápászkodtam, és csípőmet rendbe téve meredtem az előttem magasló épületre... a Stadion! De... már lassan vége a második félidőnek! Sietnünk kell...

Rohanásunkban már csak egy akadály volt: a biztonsági őr...

- Hé! Ti kik vagytok?

- Férj és feleség, maga szerint? A meccsre jöttünk!

- Remélem a feleség szerep ezúttal kizárólagos alapon a tiéd...

Néztem rá gyanús tekintettel. Legyintett.

- Nem bánom, menjetek, de a meccsnek már vége...

- HOGY MI??!

- Jó, csak szívatlak... menjetek, még van 5 perc!

- Huhh. Na gyere Bill!

Beszáguldottunk a csarnokba... éppen a nézőtér felé tartottunk. Az ajtóban magunkra néztünk: leporoltuk a nadrágunkat és úgy nyitottuk ki az ajtót...

3. rész: Scharlott

Éppen a 9. gólt lőttem be mikor nekifogtak a 2. perctől a visszaszámlálásnak. Ez nagyon bezavart... és már Chris is visszament a pályára! De nem fog feltartani... egyenesen előre rohantam a labdával - de úgy éreztem: nem fog menni az utolsó gól. Mi lesz ha elhibázom? Ha elkapja a kapus? - pályafutásomban először merültek fel bennem kétségek a játék iránt. Pontosabban magam iránt. Már épp feladtam magamban minden reményt - mikor kitárult a Stadion nézőterének kapuja...

Minden szem rátapadt az ajtóra - BILL!

Nem hittem szememnek... nem hittem, hogy ezt megélem! Hogy pont ma , pont most... ne... nem hiszem el...

- Scharloooott! Rajtad a világ szeme... és az enyém is!

A korláthoz lépett és nekitámaszkodott... úgy kiabált! Könny szökött a szemembe, de gyorsan letöröltem...

- Bih... Bihll!

- Igen! Itt vagyok neked, kicsi szerelmem! Te vagy a sztár!

T E V A G Y A S Z T Á R!!!

Ez a mondtad kellett... nekiiramodtam még egyszer! De a kritikák itt sem maradtak ki...

- Úgyis te fogsz veszíteni Lúzer Maca! Eleve vesztésre vagy ítélve a nyomorult kis csapatoddal együtt!!!

- Hm... haha...

- Most min kuncogsz? Ostoba liba! Szánalmas kis életedben neked sincs jobb dolgod csak kislány ként álmodozni. El kell térítselek: ez a valóság!

- Heh... na ne nevettes ettől jobban! Az én életem amúgy sem szánalmas... arról viszont nem én tehetek, hogy a tiéd az!

Utolsó mondatom végére pontként szolgált, hogy lendítettem a lábam... belerúgtam a labdába, ami elkezdett száguldani a cél felé...

4.rész

A labda repült és még mindig csak lihegve mosolygok Scharlott támadásán... ettől szebben én sem mondhattam volna! Hát igen... ez az én testvérem... a húgom, aki a szerelmem... és mindig is az lesz!

G Ó L ! ! !

Még mindig nincs vége... xDxD