Tudnom kell ki vagyok

[Scharlott szemszög]

Gyatra egy dolog volt, csak így eljönni otthonról, de már nem fordíthatom vissza. Egyenlőre még azt sem tudom hova megyek, minek megyek, mit akarok. Kitty azt mondta tud segíteni és elmagyarázza, hogy ő és Georg, hogy jöttek össze. Számomra is meglepő volt, hiszen unoka tesók, de akkor is. Elvileg én is összejöttem a majdnem bátyámmal! Hol ott arra is fény derült, hogy anyámnak nem vagyok rokona, és apámnak is csak az unokahúga vagyok. Mindezek apró meglepetések ugyan, de nekem extra nagy kitörést okoztak. A szokás hatalmával egyetemben és a realitás talaján maradva fel kellett volna kapnom a vizet, de egyenlőre a sokk hatása alatt állok. Ilyen lenne az extázis? Nem, az valamivel másabb. Jó valamivel másabb! Tehát visszatérve a most soron következő eseményekre éppen Kittyékhez tartok. És megint esik az eső... miért kell mindig akkor esnie amikor drámaibbra fordulnak a történtek? De már látom is Kittyék lakását! Hajnal van és ég a lakásban a lámpa. Egyedül lenne? Minden esetre erre csak a becsöngetésnél tudok fényt keríteni...

- Gyere gyorsan!

Ezzel a mondattal rántott be a lakásba Kitty és mindezekkel egy huzamban oltotta le a lámpát is. A házra sötétség borult. Beinvitált a nappaliba, ahol egy illat gyertyát gyújtott meg. Sárgadinnye. Ismertem fel, majd körbetekintettem a nappaliban. Semmi sem változott - nos tegnap előtt óta... és Kitty mégis halál komoly arccal nézett rám. Jött az öt percnyi csönd, ami most csak fél percet vett igénybe, mivel én megtörtem.

- Egyedül vagy?

- Hát ja. Szerinted, ha itthon lennének a szüleim áthívtalak volna hajnalok hajnalán?

- Jogos. De térjünk a lényegre! Te honnan ismered Güntert? Az igazi apámat?

- Hosszú sztori, de tömören ennyit róla: bicikli balesetem volt egy robogóval még tavaly nyáron, amikor bevittek a kórházba és az ambulancián ő volt a főorvos. Bemutatkozott: név szerint dr. Günter Keitz. Így!

- Akkor volt, hogy a törött lábad miatt nem jöttél két hétig suliba?

- Három, de igen, akkor.

- Oké. Tehát csak be kell menni a kórházba!

- Nem egészen... Scharlott, Günter elfoglalt ember.

- Akkor nem volt az mikor anyámmal csinált.

- A köcsögséged megmaradt. Nem csalódtam benned!

- Remek. De ha elfoglalt akkor, hogy fogok vele találkozni? Mondjuk egyszerű: bemegyek oszt kirúgom az ajtóját és az se fog érdekelni ha épp a takarítóval kefél! Vágod?

- Scharlott! Lehetnél kicsit hálásabb is neki, mert miatta vagy te is itt.

- Miatta, hogy veszne meg az a bánatos muflon! De akkor is anyám szült, akinek még a temetésére se ment el. Legalábbis apa - azaz Gordon - elmondásai szerint.

- Nyugi.

- Nincs nyugi! Itt nem lehet megnyugodni, te nem érted? Az apám a születésem óta tagad engem, még azt se vonom kétségbe, hogy nem is tud rólam. Hogy az a bánatos...

- Csitt már! Bazd ki felvered a szomszédokat. Hülye vagy?

- És neked miért tartott ennyi ideig erre rájönnöd?

- Nem jöttem rá, kérdeztem.

- Oké. Akkor mit a bánatot csináljak, hogy találkozzak az IGAZI - érted? Az I-GA-ZI apámmal! Hogy esne belé a kétség...

- Előbb még semmi baja nem volt.

Fordult oda Kitty, a macskájához, Kedveshez. Kedves kényesen megnyalta az egyik mancsát és utánna összegömbölyödve Kitty ölében lelte magát álom föld határainál lebegve. Kellet egy kis idő, hogy megnyugodjak. Aztán újból jött az a sírkomoly hangsúly...

- Na mit csináljak, hogy találkozhassak vele?

- Hát... kérhetnél beutalót egy gyors röntgenre vagy mittudom én... de a legegyszerűbbet szeretnéd?

- Hát ha lehet...akkor jó, ha nem kell sokat szenvednem a bejutással!

- Hát a szenvedést nem ígérhetem meg, de...

- Kitty, a lényeget!

- Kell egy ok, egy indíték, egy indok, amire hivatkozva be tudsz jutni a sebészetire!

- Például egy baleset?

- Például egy baleset.

Ismételte meg gépiesen, majd egyet értően átbeszéltünk minden részletet. Kicsit veszélyes, de tudnom kell ki vagyok! Ez megér annyit. A következő pillanatban már éppen lent sétáltunk a járdán és vártunk. Hogy mindez ne legyen ilyen aggasztó és egyben aggasztóan unalmas elkezdtünk beszélgetni.

- Különben hogy lehet, hogy ti együtt vagytok Georgal? Nem a kuzinod?

- Második unokatesó. A vérmérgezésnek ezzel csökkent is az esélye... mellesleg te nem is tudtad, hogy Sissy hercegnő és Ferenc József császár is unokatesók voltak?

- Kitty... elfelejtetted volna, hogy pótvizsgáztam töriből?

- Nem! Én adtam a tételeket.

- Akkor meg...

Alig vittem le a hangsúlyt mikor a sarkon éppen befordult egy szexi fekete audi. Hahh! Billnek is ilyen van. De jó!

- Scharlott, most kell!

- Húh... nem merem!

- Tudod! Az esésszög!

Tudtam, igen. Ezért nem volt szükség a válaszadásra. Fociban is amikor oldalasan esünk csak a karunk sérül meg és maximum felhorzsoljuk az oldalunkat. A megfelelő póz ez! És ha jól kiszámoltam a szögeket, akkor az már most tiszta sor, hogy lehet megúszom élve... lehet? hahh... 60-40%. Tehát amikor a kocsi közelebb ért kirohantam az úttestre és még oldalt láttam, hogy Kitty elfordul és eltakarja a szemét. Féljen csak! De akkor már helyettem is. Ám mikor szembenéztem azzal, akinek most az áldozata leszek egy kisebb sokk ért. Vissza akartam volna rohanni, de már túl késő. Olvasni tudtam volna a szájáról: S C H A R L O T T.

A kocsi megállt én meg kizuhantam oldalra. Az esésszögömet kicsit elvétettem a számolást illetően, mert ömlik a vér az orromon és a számon. Az aszfalt meg teljesen felhorzsolta az oldalam. Lehet a meglepettség miatt? Fogalmam sincs, de amikor Kitty és Tom odaszaladt hozzám már kicsit homályosabban láttam a dolgok kimenetelét. Szó szerint.

- Jézus Mária! Scharlott! Kitty, megmagyarázod? Öngyilkos akart lenni, te meg csak így hagytad?

- Dehát jó szögben esett!

- Leszarom! Úr isten... vér! Vérzik! Ömlik belőle! Már - már fröcsköl! Kitty hozd ide a telefonom! MOST!

Kitty sírása tökéletesen kivehető volt. Egyre távolodott, aztán egyre hangosodott. Tárcsázás, telefon pötyögés, Tom kiabálása, Kitty egyre és egyre hisztérikusabbá válló sírása... édes Istenem! Mit tettem.

- Egy mentő autót kérek a Grunte straße 5-ös elé. Autó balesetet szeretnék bejelenteni, az áldozat kezdi eszméletét veszíteni. Siessenek már, a kurva életbe!

A "kurva életbe" szlogen is az előbbiekkel együtt véve nyugodt és csendes hangsúlynak örvendett. Higgadt volt. Tom... Tom más mint Bill! Bill már régen felakasztotta volna magát... de Tom nem ilyen, ő nyugodtabb. Lehet, hogy amúgy egy anya szült pscihopata, de veszély helyzetekben meg bírja őrizni a nyugalmát. Kitty meg csak sír. Ezt vártam tőle! Erős és bátor lány, de amikor baj van belőle is kitörik az a "bújdosó kislány" én. Én? És milyen az én énem? A magam érzéketlen, önző módján én még egy autó balesetet is végigröhögnék... de ezt nem, itt más a helyzet: itt én vagyok az áldozat, és balgán merem azt hinni, hogy létezik Menny ország. Mondjuk biztos létezik, mert akkor nem lenne olyan békés a halál, inkább több, földön ragadt kísértet kóficálna, mert ha nincs Végső Nyugalmak Országa akkor esélytelen a megtérés is. Érdekes, hogy most ezek jutnak az eszembe! Mindig is hittem istenben. Csak sokszor jól titkoltam! Ő mindig mellettem áll... mint ... mint Bill is.

***

Prüttysögés. Tom mobilja? Nem, annak nem ilyen a hangja. Ez más. Ez egy... ez egy nem is tudom micsoda, de az biztos, hogy valami! Amúgy mindez olyan drámai: kórházba kerültem, mert beugrottam a bátyám vezette kocsi elé, hogy találkozzak apámmal.

- Visszajött.

Kicsoda? Rám gondol? Eddig is itt voltam... azazhogy az utcán feküdtem, de sebaj! Az utcán, mert elüttettem magam a bátyámmal az apámmal való találkozás reményében. Ajj, de gyűlölöm! Mint valami tocsogós szappan operában... abban is mindig: kórház-kórház-kórház. Egyszer mert elütötték a csajt, egyszer mert bedrogozott a pasi... utálom-utálom-utálom! Nagyon rossz, hogy egy ostoba olasz filmdráma jut most az eszembe. De legalább fény van! Fény, először fehér - aztán sárga és végül kirajzolódott felettem egy alak. A csávónak hosszú barna haja volt és zöld szeme... öö... csajnak! Csak az állán lebegő pillék kicsit bezavartak... de aztán az orrán lévő bibircsók és a vörös körmök mindent kitisztítottak. Vagy lehet, hogy pasi? Vagy mi?

- Ó hurrá...

- Megszólalt!

- Meg hát, mert én hoztam vissza!

- Aha. Kösz. Te lennél Günter? Ó, kérlek ne! Nem akarom, hogy egy transzesztita legyen az apám!

- Öüm... doktor nő! Kellene még egy kis tabletta?

- Doktor NŐ? Ahh. Akkor rossz helyen járok...

Lehet nem vagyok normális, de hirtelen felültem, majd a körülöttem lévők: "még ne!" "fel ne keljen, hölgyem, még nem végeztünk" "nyugalom kisasszony"... stb. De most pont hogy leszarom! Amikor beazonosítottam a helyet legalábbis ezt éreztem. Hiszen ez a műtő, nem az ambulancia! Ajj... sokkot kapok! Azért csináltam végig a halálom és azért kellett az öngyilkossági kísérlet - amit tulajdon képpen nem is öngyilkosságnak szántam volna - hogy apám helyett ezzel az aszalt vénasszonnyal lebzseljek egy műtőteremben? Oké, visszahoztak, élek, ezért hálás is vagyok, de... a magam szívós módján simán felpattantam. Mellém ugrott két picsa és elkapták a karom. Megpróbáltak visszafektetni. Hú, most figyelem! Itt mindenki magasabb tőlem? Á, nem baj az... ezzel a két akárkivel akkor is elbánok!

- Hagyatok már élni!

- Most hoztuk vissza! Pihennie kell.

- Hol élsz Te? Nekem ugyan nem!

Oltottam be életem megmentőjét. Ó, Én Hősöm! Hősnőm... na mindegy! - ennyi elég is volt a kedves társaságból, inkább megyek is tovább. Lépésemnél érzékeltem, hogy valami nem hagy mennem. Ja, a tű, amit a vénámba dugtak. Ez lenne az infúzió? Vagy mi a halál? Kell a jó égnek! - egyből kirántottam magamból, ledobtam és a többi rám tapadó akármit is egyenként lefejtettem magamról. Majd tanácstalanul meredtem a sárga, pillangós, piros mintás pólómra. Piros mintás? Ez full sárga volt! De ez... ja, ez a vérem. Nem baj! Műtöttek, nem csoda, hogy nem öltöztettek át. Gyorsan meg kellett menteniük az életem! És mivel majdnem meghaltam a legkevesebb lenne, hogy az apám is előtolja a menyét pofáját. - ezekkel a benső gondolatokkal vetettem ki magam a teremből és szinte mindenkin átgázoltam. Két embert fellöktem, egy tolószékes öregember székének csomagtartójára ugorva kerültem közelebb a lifthez és mikor megnyomtam a gombot és kinyílt az ajtó: mint a támadó terroristák! Úgy rohantak: "hé, ő az, el kell kapni!, vissza kell vinni!" - SE! Na vissza a papi tolószékére és már gurultam is tovább. A nagyapó csak öregemberesen visongott én meg a magam ribancos módján. De ők csak nem szálnak le rólam! A lépcsőnél lepattantam az öregről, akit két szembe jövő civil kapott el. "Hé!" - mondták, de nem is törődtem vele. Felpattantam a lépcső kapaszkodó csövére és lecsusszantam egyenesen az ambulanciára. Ez már fél siker, kérlek alássan! Tehát: tovább rohantam, mert az emberek még most sem adták fel a "megtébolyult beteg" elkapását. Hiú remény, s ostoba vágyálom, hogy magamtól megállok. Az ambulancia folyosóján sok lesérültel találkoztam, akiket a székeikkel együtt rángattam magam mögé, hogy ezzel is akadályt állítsak ezeknek a droidoknak akik követtek. Mert csak azok lehettek, ember nem képes ennyit futni! Az akadályokat gyorsan megszüntették a sűrű "Sajnálom - bocsánat" áradatban, mikor én a folyosó végén befordultam (így eltűnve a látókörükből) és megpillantottam egy takarító raktárat. Éppen most jött ki egy saccra 50 éves, fekete nő, akinek hajában már őszülő tincsek voltak szembetűnőek.

- Nyitva van a szertár?

- Ööö... igen!

- Ahh, micsoda öröm... rejtsen el bent!

- Parancsol?

- Kitanult terrorista vagyok, aki most szenvedett autó balesetet. Akar ettől ingerültebbé tenni?

Rémülten rázta a fejét és belökött a raktárba. Rám zárta az ajtót. Léptek, hangok...

- Hello Marianne! Nem látott erre egy láthatóan zavaros, szép, alacsony, hosszú szőke hajú kislányt?

- Nem én! Vagy várj. Arra ment!

- Kösz.

Elmentek szerintem. Éppen feljebb emelkedtem a felmosóvödör, rongy és seprű, lapát emelvényemből, amikor a Marianne nevezetű takarító visszatért. Vázoltam neki a szitut és elvezetett Günter főorvosúr irodájához. Megköszöntem neki, majd berobbantam. A látvány ami elém tárult: egy kb. 38 év körüli férfi a betegeknek szánt ágyon éppen egy csinos, barna hölgy lábai közt álldogált, a combjait simogatva és szorgalmasan csókolva a szilikonnal feltöltött szájat.

- Öhömm. Dr. Keitz?

- Parancsol? Jaj ne... hoppá...

Lökte félre a csajt és megfordult. Egészen jól felépített testalkata volt. Fekete haja kuszán állt feje tetején, míg kék szemei - akár a sajátomba is nézhetnék - rémülettől ragyogtak.

- Ki vagy? Miért zavarsz? Nem látod, hogy éppen dolgozok?

- Hú, apukám... ha ilyen munka van a króházba esküszöm én is ápoló nő leszek!

Furcsa az "apukám" jelzőt a tulajdon apámra akasztani, de még mindig jobb mint az a szétszopott szájú ribanc és a picsatakaró szoknyája...

- Figyelj Sasha! Ezt elintézem. Aztán gyere vissza a leleteidért egy óra múlva!

A lány mosollyal indult meg az ajtó felé, de mellém élve igazán öldöklő pillantást vágott. Bye-Bye Szása!

- Hogy jutottál be? És mit akarsz? Te nem tudsz a többi emberhez hasonlóan várni?

- Nos ha a többi ember alatt a váróteremben tolongó ürességet érted, akkor nem. Túl sokan vannak! Pláne, hogy az említetteim alapján NINCS IS OTT SENKI! De ha gondolod kifáradhatok a váróba és leülhetek a padra míg rád várok, és arra, hogy átfussál az összes szukádon, de akkor időpontot szeretnék kérni, mondjuk két másodperc múlva Scharlott Kaulitz - Trümper névre, vagy ha gondolod használhatom a régi vezeték nevem is: Scharlott KEITZ néven kérem a beszólítást!

A poén kedvéért még elindultam az ajtó felé, de Apu elkapta a kezem:

- Keitz? Ki vagy te?

- Anyád! Amúgy nem. Csak anyád fiának a lánya. Kell DNS teszt is, vagy dereng a téma?

- Flora kislánya vagy?

- Ühüm - és nem utolsó sorban a tiéd is drága Günter!

- És Scharlott... ó... mindig is Scharlottnak akartuk elnevezni a kislányunkat!

- Hááááát! De valaki nem volt ott a születésem napján. Pedig lehet még torta is volt, csak én nem emlékszek rá, merthogy akkor még KICSI BABA VOLTAM! Vágesz Casanova?

- Oké - oké... nézd: azt, hogy florának van egy lánya tőlem azt a halála után tudtam meg két héttel...

- Tényleg?! Nekem nem ezt mesélték...

- Mert senki nem tudja az igazat. De most... itt vagy, megkerestél és... te vagy az aki autó balesetet szenvedett hajnalban?

- Nos: direkt volt, de a szenvedő alany az valóban én voltam. Szóval ja: elmondhatom, hogy elszenvedtem a 9 életemből egyet, de még maradt 8, és végre megvan az apám...

- Akkor hát ezért?

- Ja, mert Kitty Frühling szerint te mindig elfoglalt vagy és csak akkor láthatlak ha a páciensed vagyok.

- Ó Scharlott... kicsi Scahrlott!

Éppen a nyakamba akart borulni, de amint megéreztem a vállamon az érintését már rögtön visszafejlődtem 7 évet és ezért egy Brr.... aztán eltoltam:

- Ne ne! Gyűlölöm ha ölelgetnek. Azt egyedül a csapattársaimtól viselem el!

- Csapattárs? Aha. És... 16 éves vagy?

- Ohh, egy hónap és 17. Ja, kettő...

- Édes kislányom... olyan vagy, mint ő volt! Külsőleg - belsőleg. Szép vagy és... és... és... na és brutálisan szemtelen!

- Ahhhhhhhoooogy mondod... Beng!

Csaptam egyet a vállára a beng szónál, amire meggörnyedt. Kulcsra zárta az ajtót és elregélte az életét. Én is az enyémet! Mesélt arról, hogy azóta futtat mióta elveszítette az igaz szerelmét, anyámat, és arról, hogy hányszor kúrt félre és hány gyereke van rajtam kívül. Csak az összes egy taplónak tartja és én vagyok az egyetlen aki eddig hozzá szólt! Én vagyok az egyetlen, aki majdnem kinyírta magát, hogy megtudja ki is ő valójában. Scharlott K E I T Z....