Brutális végkifejlet

[Bill szemszög]

Ajtók-ajtók és ajtók. Mind egy akadályt jelentenek számomra! Az akadályokat le kell bontani, vagy át kell jutni rajtuk, hogy elérjük a célt... nem igaz?

Miután Tom közölte velem mi történt ahogy voltam autóba ültem és ide jöttem. Kétlem, hogy Scharlott öngyilkos akart volna lenni, de bátyám állításai szerint maga ugrott a kocsi elé. És Kitty is vele volt! Ismerem Scharlottot, és azt valahogy pont tudom róla, hogy ha meg akar halni, vagy ha legalábbis tudja, hogy meg fog, akkor azt nem a legjobb barátnője előtt vezeti le. Így nekem ez az egész furcsa! Bár... van egy személyes összképem arról, hogy mi miért történt aminap... Scharlott kereste az apját, akit Kitty állítólag ismert, és mivel beugrott a kocsi elé, és most kórházba van így csak az az egy motivációm maradt, hogy mindez egy jól kifundált terv része, ami aztán vagy bejön vagy sem. És szerintem bejött!

B A L E S E T I A M B U L A N C I A

Vetettem tekintetem a következő ajtó táblájára, ahol is hangokat hallottam. Az ajtó kitárult és ami ott fogadott egy magas, fekete hajú férfi és egy szőke, kamasz lány. Scharlott! Tekintetük tökéletesen egyszerre lebbent rám és hugi - vagy nem hugi (tök mindegy) - halkan, alig érthetően ennyit nyögött ki:

- Bill.

A szívem immáron megnyugvásra tért, bár kicsiny, fogadott testvérem vöröslő sebeit elnézve némi fájdalom érződött elborult elmémben. De mégis fel mertem sóhajtani, és mikor láttam, hogy Scharlott felemelkedik a székről bátorkodtam egy tétova mozdulatsort lejteni: odaléptem hozzá és megöleltem.

- Scharlott. Miért?

- Sajnálom. Nem így akartam.

- Eleve miért akartad?

- Már mindegy. Hiszen itt vagy! Velem!

A nyakamba borult én meg átöleltem a derekánál. Mikor következőleg találkozott a tekintetünk úgy tapadtam ajkaira, mintha már évek óta nem csókoltam volna... a fura férfi meg pislogott egyet:

- És ő ki? Esetleg van egy nővéred is?

- Nem! Ő a bátyám!

- A bátyád?! Ez két értelemben is WTF.... egy: én tökre csajnak néztem. Kettő: bátyád? Akkor miért smároltok?

- Mert nem vagyunk testvérek!

- Na most mégjobban összezavartál...

- Scharlottot anya nevelte! A fogadott testvérem, a húgom - és a szerelmem.

Közöltem vele a tényeket, mire ő beletűrt fekete tincseibe és felállva a szekrényhez lépett. Kivett belőle egy doboz nyugtatót.

***

Günter nagyon jó fejnek tűnik - elvégre a lánya is az. Néha viszont túl sok hülyeséget beszél, de amikor Scharlottnak mondd valamit lehet érezni a hangsúlyon, hogy ugyan elhiszi, hogy a lánya, de még új neki ez az egész. Sajnálatos módon ez még egy darabig így lesz.

Most hazafelé tartunk. Nem tudom Gordonnak mi lesz a reakciója Günter megjelenésére - de felkészültem a legrosszabbra is! Az út alatt viszont egyre többször figyeltem fel arra, hogy Scharlott milyen boldog Vele. Némi féltékenység azért lappang a lelkemben, de megnyugtat a tudat, hogy Scharlott boldogsága stabilizálódik.

Hamarosan megérkeztünk a lakásunkhoz! Benyitottam, majd lassan betipegtünk a csapattal a nappaliba. Anya szaladt elő a szobájukból és könnyes szemekkel Scharlott nyakába vetette magát. Ahh, ezek szerint Tom elmondta. Miután a drámázás lezajlott édesanya Günterhez fordult:

- Szóval maga lenne Günter Keitz! Örvendek! Simone.

- Megtisztel, hogy megismerhetem azt a becses hölgyet, aki felnevelte gyermekemet!

- Günter! Nem! Felejtsd el! Anya Gordoné! Vágod?

- Csitt kicsi lány. Hehe! Gyerekek...

Vont vállat Günter és megborzolta Scharlott haját. Már most egy hullámhosszon vannak! Látom. De még csak most jön a java! Apa nagy sebbel - lobbal jött elő a fürdőből.

- Te mit keresel itt?

- Örülök Gordon.

- Hát én meg nem! Ha eddig nem kellett a lányod, akkor most se kelljen! El mehetsz. Magadtól is megtalálod a kijáratot!

- Nagyon szívesen. Bár előtte még meg tudhatom, hogy miért nem szimpatizálsz velem, kedves elvtárs?

- Mert magára hagytad a nővéremet, a temetésére se jöttél el, és a lányod születésére sem!

- Az nem örök szakításnak indult, hanem egy rövid szünetnek, de látod milyen tragikus vége lett!

- Látom, hiszen én voltam az első aki megtudta a halál hírét.

- Én meg abban az időszakban pont Amerikában tartózkodtam, de amint meghallottam mi történt, jöttem volna vissza a LÁNYOMÉRT. De haza érve senkit sem találtam a házban. Viszont hálával tarzozom, hogy a Scharlott nevet adtátok neki, és hogy felneveltétek!

- Szívesen tettük, és már a sajátunk ként tekintünk rá.

- Ennek csak örülni tudok. Minden esetre én most távoznék! Remélem most tisztáztuk a köztünk lévő négyzeteltérést, Gordon!

- Fogjuk rá. Bár a harag nem múlik el olyan könnyedén!

Fel mertem sóhajtani, de már csak akkor, mikor Scharlott megfogta a kezem és mosolyogva rám nézett. A kék tenger varázsában éreztem magam szemébe méllyülve és könnyebb lett a lelkemnek mikor már a mosoly görbült a száján - így már tudom, hogy minden rendben!

- Scharlott, holnap lesz edzésed?

- Aha, aztán holbnap után még meccsem is. El jönnél?

- Ki nem hagynám...

Megölelték egymást.

- Holnap mikor végzel?

- Hát az edzésnek úgy 5 körül lesz vége + még 5 perc mire felöltözök. Akkor maradjunk az 5 óránál!

- Remek. Érted megyek! Légy jó.

Homlokon csókolta és kiment az ajtón. Gordon becsukta a szemét, elszámolt háromig és sarkon fordulva a szobájába ment. Anya hamar követte és én rámeredtem Scharlottra:

- Gyere, menjünk. Meghívlak egy fagyira! Ott mindent elmondhatsz.

- Jól van.

***

Scharlottnak az extra nagy fagyikehely láttán úgy csillogott a szeme, mintha nem is evilági lenne. Kezét összecsapta, majd megragadva a kanalat bevezette az első falatot a szájába. Én is jó ízűen ettem, s közben késségesen hallgattam Scharlott meséjét.

- Jó, ez végülis világos, de akkor sem kellett volna elüttetned magad. Főlleg nem Tommal!

- Már mondtam: fogalmam sem volt róla, hogy ő ül a volánnál!

- Jó, értem. Na de hagyjuk! Mesélj: milyen ember az apád?

- Egy köcsög, nincs mit szépíteni rajta. De szeretetre méltó! Nekem öt perc alatt szimpi lett.

- Na és ő hol lakik?

- Münchenben! Most albérletben van itt Magdeburgban.

- Értem. Olyan messze lakna?

- Aha. Szeptember 6-án fog haza utazni...

- Ó...

- Mi a baj?

- Hát semmi csak... ajj: hát most kaptad vissza, és már el is megy!

- Hát... igen... ez van! Amúgy tudtad, hogy Münchenben van egy középiskola, ami kapcsolatban áll az NB I-el?

- Mármint azokkal a focistákkal, akik világ bajnokságokon képviselik Németországot?

- Aha! Ha már felnőttem nekem is oda kell mennem. Más különben nem válhat valóra az álmom, pedig te tudhatod a legjobban mennyire akarom!

- Persze... de...

Egy hirtelen jött ötlet, egy furcsa bizsergés érzésében olyan elhamarkodottan mondtam ki a következő mondatot, hogy Scharlottnak ideje sem volt a meglepődésre. De tudván mennyire fontos neki mindez, nem szalaszthatom el a lehetőséget, hogy fel ne hozzam. És érzem, hogy neki is megfordult a fejében, de nem akarta felhozni mégsem - miattam. Tehát nekem kellett szóvá tennem:

- Na és ha vele mennél?

A kanál kiesett a kezéből, és hangos csörömpölés kíséretében a kehelybe zuhant. Szája tátva maradt és pupillája kitágult. Nem is pislogott. Fél perc után szólalt meg:

- Hogy mondod?

- Tudom, hogy te is gondoltál már rá, de nem akartad felhozni miattam. Ismerlek! Ez amúgy is fontos neked... és év közben szerintem amúgyis kevesebbet találkoznánk. De Münchenben szoktak koncertek lenni és...

- NE! NE IS FOLYTASD!

- De Scharlott! Ez az álmod!

- Az álmom sosem lesz fontosabb tőled, Bill!

Elkomorodtam. Szomorúság volt kivehető tekintetemből és lehajtottam a fejem. A hajam eltakarta a szemem. Sóhajtottam, majd igyekeztem még erőteljesebben kiosztani a parancsot:

- Ez a baj! Scharlott, nézd: tudom, mennyire szeretsz engem, te is tudod, hogy én mennyire, de... ha az NB I bejönne neked akkor híres lehetnél, gazdag és azt tehetnéd amit szeretnél! Ne hamarkodd el a negatív válaszadást! Itt ez a lehetőség: ezt most nem szalaszthatod el!

- Bill, te most... el akarsz engem küldeni?

Megemeltem államat és már tudtam mit kéne mondanom, de mégsem azt mondtam. Nekem az Ő boldogsága a lételem, ha szomorú és csalódott akkor én is az vagyok. Ha boldog... akkor én is!

- Pontosan! Év közben mikor bejön nekünk is minden, csak az útban lennél, és már unom hallgatni a folytonos hisztizésedet...

- Folytonos... micsoda?!

Felrobbant az asztaltól. A szék kidőlt háta mögött - és minden szem ránk meredt. Karba fontam karjaimat és előre meredtem sejtelmesen.

- Jól hallottad.

- Nem hiszem el, hogy ezt mondtad!

Ezzel a lökettel a vállára dobta a kicsi oldaltáskáját és elrohant. Háttal volt nekem, hiszen pont a nézésemmel megfelelő irányba kell haza menni. A szám legörbült, mert tudtam, hogy ezzel csak megsértettem, de... másként nem menne bele! Ez volt az egyetlen megfelelő módszer. Az elüldözés!