Ezt talán elhamarkodtam...

[Bill szemszög]

Megkapaszkodott az alsó ablak párkányában és egy érdekes lendülettel macska mód talpra esett. A szívem mondjuk vagy két dobbanást 100%-ra kihagyott, de legalább Scharlott túlélte. Amúgy is: esélye lett volna a túlélésre, de minderre csak csekély 50-50 % lett volna. A kisemberek félelme az összemorzsolódás. A tömegben élő mindig attól reszket, hogy valakinek a lába elé kerül. Én egyedül attól félek, hogy elveszítem Őt. A nyugtalanság állapotát kitűnően fejezik ki e szavak: majd elválik. Az ember nem nyugszik meg a váratlan helyzetben. Lesi a lehetséges következményeket. Kissé ügyel: vár valamit. Hogy mit? Nem tudja. Kit? Majd elválik. De szerintem én világ életemben rá vártam, most nem fogom elengedni egy könnyen, még ha tudom ez mennyire megrémíti, elkeseríti őt. Csalódott lett. Ismét. Ha az ember életében nem sikerülnek dolgok, akkor azt mondja, sajnálom. Ami egyáltalán nem változtat a dolgokon. És egyáltalán nem biztos, hogy sajnálja. De kitölti az űrt. Az emberek általában nem szeretik az űr(öke)t. Zavarba jönnek tőle. Most nem mondhatom, hogy "sajnálom" ,mert ezzel félő, hogy scak még jobban feldühíteném... inkább leszaladtam hozzá. A szakadó esőben a terasz alatt húzta meg magát. Hajszálai nedvesen tapadtak arcára, körbefonták azt. Nem sírt. Csak meglepődött, összezavarodott képet vágott. Leültem mellé és magamhoz öleltem.

- Ez volt, amit nem akartatok elmondani?

- Hát... minden bizonnyal.

Halvány mosoly lebbent át arcán. Majd ezzel a már - már ijesztő mosollyal meredt rám.

- Rendes tőletek... engem ismerve biztos attól féltetek, hogy felkapnám a vizem, elmennék és soha többé nem látnánk egymást. Tudod Bill, a soha az egy olyan jelző, ami állandó, ha már egyszer elhangzott. Sosem csalódtam még ekkorát. Még benned sem!

- Hát... ezt bóknak veszem.

- Oké. Vedd bóknak. De tudod mi a jó ebben?

- Hát persze! Szabadon együtt lehetünk.

- Igen. Nem kell félni attól, hogy vérmérgezés lesz vagy hasonló. Mellesleg ezzel már akkor elkéstünk mikor... tudod...

- Aha.

- Jó, hogy mindig mellettem állsz. Szeretlek!

Még sosem mondta ezt nekem. Nagyon hihetetlen, de még soha! Vagy elképzelhető, hogy mondta, de az már olyan régen lehetett, hogy nem is emlékszem rá. Közelebb hajoltam hozzá és a fülébe súgtam:

- Imádlak.

Karját fogva megéreztem, hogy libabőrbe borult neki, majd megint egy ilyen furcsán kedves, de ugyanott ijesztő mosoly és kezébe fogta arcomat, majd megcsókolt.

***

- Igazán elmondhattátok volna.

- Tudom kicsim, ne haragudj. Mi voltunk a hibások. Nem akartunk csalódást okozni!

- Elhiszem. És vagyok annyira felnőtt, hogy ezt megértsem, szóval még magyarázkodni sem kell. De akkor ha az anyám Flora, akkor az apám kicsoda?

- Az apád egy utolsó rohadék! Günter Keitz.

- Semmi okát nem érzem arra, hogy tiltakozzak. Ha anyámra hagyott, akkor ez már csak természetes.

- De mi mindig a sajátunk ként szeretünk majd! Legyen bármi.

- Jól van. Ezt értem.

Ettől mérföldekkel rosszabbra számítottam, de Scharlott csalódottan ugyan, de mégis mosolyogva borult a szüleim nyakába. Ha így kezeljük a helyzetet, akkor Scharlott árva. Én fél árva vagyok. Bár az apám nem halt meg, de nem is fogok vele viszont találkozni.

Végülis a dolgok elég happy end feelinget sejtettek, de én éreztem, hogy mindennek még koránt sincsen vége...

***

Az éjjel egy ismeretlen érzés miatt nem jött álom a szememre. Fáradt voltam, de egyáltalán nem ment az elalvás. Furcsa, de ez így volt. Valami nyugtalanított, valami ismeretlen. És ennél az ismeretlenségnél fogva álltam fel és indultam meg a szobám ajtaja felé. Féltem kilépni rajta. Éreztem, hogy olyasmit fogok látni amit nem akarok majd. És mégis lenyomtam a kilincset, mégis kilptem az ajtón, mégis megpillantottam azt,amitől féltem. Scharlott osont le a lépcsőn. Szőke haja lebbent a fordulónál, és egy kék tornazsák volt a hátán. Megijedtem. Utánna szaladtam és a bejárati ajtóba rántottam el:

- Hé, te hova mész?

- Azt hittem most nem fogsz tapadni, mint általában.

- Ez fájt!

- Sajnálom...

- Hallgatlak! Hova mész?

- Hát én... Kitty ismeri Güntert, vagyis Kitty apja ismeri Güntert. És ha ismeri akkor nekem is ott kell lennem, hiszen én a lánya vagyok! Tudnom kell ki ő és ki vagyok én...

- Ez végülis perfekt dolog, de akkor én is veled megyek!

- Ne! Vagyis... nem kell... majd... megoldom egyedül! Ne aggódj, Kitty mellettem lesz.

- Féltelek!

- Tudom.

Sóhajtott. Végig simított arcomon és utánna a hajamon, majd lábujjhegyre ereszkedve egy csókkal lepett meg és utánna mosollyal az arcán távozott az ajtón. Vajon mit fogok anyuéknak mondani?