PART II.!! ^^
Egy élet vége - a könyv eleje
- Ez oszt igen! Eskü Florianból ki sem nézném. Ehem: mondjuk belőled sem, de az más kérdés... - mondta Dora miután elmeséltem neki mindent. Kicsit megfogta az esemény, mondta is, hogy ráuszítja Liamet, de abból én nem engedtem! Mára elég lesz az erőszakból. Meg ha én meg akarom veretni akkor ráuszítom a bátyámat, mert lehet bármilyen bolond is - attól szeret, meg eddig nem volt olyan hét, hogy ne hívott volna, hogy mi a szitu erre Berlin felé. Sokat sejtet velem, hogy mennyire aggodalmaskodó - pedig úgy kezelem, mint egy kutyát (legalábbis Dora szerint). De oké! Attól szerethetem nem? A kutyákat is szeretem! ESKÜ!! Meg a cicákat. Nekem is van otthon kettő is! Még anyukámtól kaptam őket... mikor még élt...
- Nem néznéd ki belőlem? Hát én sem! Ez csak jött magától!
- Vágom Savanna... vágom!
- Mindegy. Hagyjuk ezt a témát. Ma este itthon maradsz?
- Igen, mert ma telihold lesz.
- És az miért probléma?
- Savanna! Ugyanaz vagyok, mint te! Teliholdnál nem tudok aludni.
- Ja, mert zavar a fénye az éjszakában. xD Hiszen te is sötét vagy!
- Menj a picsába...
- Rohanok! ^^"
- Ma még mész suliba?
- Hojjojj! Még a héten is, drágám. Ez az uccsó hetem a vizsgaidőszakból! Aztán már csak ilyen foglalkozások vannak, meg a tanárok is állandóan szabadságra járnak.
- Igen, értem.
- Hm. Na gyere! Meghívlak egy nyokkóra...
- JUPÍÍ!! ^^
Miután letudtam a Dorával közös ebédünket mehettem is a suliba. És igen, szerda van! Vagyis... nem képzelődök ha most Tomot látom velem szembe jönni?
- Csövi Savanna! Mi a helyzet?
Már hajolt oda hozzám, hogy megcsókoljon, de én reflexből rántottam félre a fejem, majd zavartan a földet néztem, aztán adtam neki egy puszit a szájára.
- Na, ez mi volt?
- Tom! Biztos, hogy fogat mostál?
- Igen! Vagy öö... nem tudom?? xD
Nyögtem egy elkeseredettet, majd egy hatalmas lépést hátra - és erre mind a négy fiú kifakadt. Kivéve Billt. Ő csak csöndben a földet bámulta és el volt pirulva. Ekkor Tom bejelentette, hogy:
- Tényleg! Savanna! Bill mondani szeretne neked valamit...
- Mit?
- Mit??! o.o
Ekkor Tom átkarolta öccsét, aki esetlenül megrezzent és hagyta, hogy bátyja valamit a fülébe súgjon - erre még vörösebb lett és a szája elé kapta a kezét, majd ezt "súgta" Tomnak (amit még én is hallottam, pedig tőle 5 méterre álltam): azt nem merem. - kérdésem: mit? Mit nem mersz?? Aztán Bill odalépett elém és a fülembe súgta: beszélhetnénk? - biccentettem, mire ő megfogta a kezem és félrevonszolt a folyosón.
- Hazudtam neked.
- Már megint? -.-
- Nem, de most komolyan... na! vagyis igen, de... ööö...
- Mi bajod van, bögd már ki, he!!
- Azért akartam olyan erősen, hogy ne gyertek össze Tommal, mert féltékeny voltam...
- Ezt már eddig is tudtuk. Mondtad is, nem emlékszel?
- De, Savanna! Nem Rád voltam féltékeny, hanem... hanem... hanem... ööö... hanem Tomra!
- Hogy mi bajod van??! o.o
- Igen, féltékeny voltam Tomra, mert neki így lenne egy csinos barátnője és én meg... én meg egyedül maradnék!
- Úr Isten, Bill! Dehogy maradnál egyedül, te kis buta... attól ő ott lenne neked!
- Nem. Attól félek nem.
- Egyelek meg! T.T Gyere ide!
És magamhoz öleltem. Ő is átölelt, szorosan - erre nekem Emett jutott az eszembe. Hirtelen olyan bűntudatom lett, hogy az körbeírhatatlan! Két testvérem van - amit eddig talán még nem említettem, hiszen csak Emettről volt szó - kettő: egy fiú és egy lány. Egy hugi és egy bátyus! Keiko a legkisebb, aztán én és végül Emett. Mikor Keiko született anya belehalt a szülésbe, mert megpattant egy ér az agyában. Ez vetett véget az életének! Elvileg a kishúgom miatt volt, de én mégis Emettet utáltam, hiszen... emlékeimben él mindazon eseménysor összessége, ami akkor történt...
3 évvel ez előtt...
- Emett! Siess már! Taposs a gázba! Így sosem érünk oda... apu pedig rád bízott engem! Oda kell érnünk!
- Azt hiszed nem tudom? Nyugodj meg Savanna. Anyu már megszült téged is és engem is! Ez sem lesz másabb...
De igen, másabb volt. Innen tudhatom a mai napig, hogy milyen a félárvaság egy olyan családban ahol a bátyám húzza össze a rokonságot, az apám egy alkoholista, és a kistestvérem koraszülött, és nyitott szívvel született. Már meg is műtötték. Elvileg már nem lesz soha baja - de bennem mindig meg lesz az a bizonyos "félsz", hogy őt is elveszíthetem...
- Itt vagyunk! Pattanj ki!
Emlékszem: rohantam fel az emeletre a rózsaszín, Hello Kittys strandpapucsomba és Emettet teljesen lehagytam. Benyitottam az első kórterembe ahol nem volt senki. Pedig tegnap még ott volt anya! Rohantam tovább: egy portás állt a lift melletti kávézónál:
- Elnézést! Merre találom a 14-es, szülőszobát?
- Hú csillagom... én ezt most meg nem mondom neked, mert új vagyok!
- Én tudom! Fent a 3-on, kicsim! De mit akarsz te ott? Hé! Várj!
Nem törődtem a csaj kurjongatásával. Csak rohantam tovább a lépcsőn felfelé. És nekimentem - valakinek. Kinek is? Hogy nézett ki? Nem emlékszem... de igen! Beugrott! Ő volt az, de akkor még annyira nem ismerhettem... micsoda? Valóban Ő lett volna az? Magas fiú, viszonylag széles vállakkal, és rasztás hajjal, olyan 18 körüli? Ő volt, igen! Tom Kaulitz.
- Hé, vigyázz már! Ha innen leborulok neked kell mentőt hívnod!
- Miről beszélsz? Hiszen egy kórházba vagyunk! Idióta... - igen. nyilván már akkor is utáltam! Ekközben eljött mellettünk két, középkorú férfi, akik köszöntek Tomnak, és ő is visszaköszönt nekik. Aztán a két alak elindult lefelé és beszéltek: exit a 3-on. Hozzunk egy hordágyat! Annyira nem figyeltem rájuk, inkább az éppen kifakadó rasztásra meredtem:
- Nem vagyok idióta!
- Jól van. Elhiszem. De meg kell találnom a 14-es szülőszobát!
- A 14-eset? Ne haragudj, de nem látszik rajtad, hogy terhes vagy.
- De igen! Gondterhes!
- Jó, csak hülyültem. Gyere picúr!
- MI VAAAN??? o.o Picúr? Hát anyád! El vagyok 16 éves!
- öö... ja bocs! Elfelejtettem, hogy a japánok kb. 20 éves korukig 13-nak néznek ki!
- Micsoda? Német vagyok. Lehet nehéz elhinni, de pedig így van! És akkor is 16 vagyok!
- Én meg 18! Én nyertem! Na gyere te buta libuska... elkisérlek a termedig. Anyád gondolom vár!
- Szerintem épp elég baja van - nem még, hogy engem is várjon!
Felmentem az emeletre vele - de akár a nevén is nevezhetjük: Tommal. Csak akkor még nem tudtam! De már tudom. És mikor felmentünk az ajtóban el kellett válnunk. Ennyit nyögtem neki:
- Kösz.
- Alap dolog. De jösz nekem egy kávéval, mert miattad a fele kiment!
Nem is figyeltem rá, feltéptem az ajtót és berontottam: az ajtóból még ennyit hallottam - ehh... turisták... - és utánna bementem és számomra mindennek vége lett... az egyetlen embernek, aki életet adott nekem, a család összetartásának, a bátyámmal való jó viszonyomnak, és még apát is láttam sírni.
- Merre voltatok?
- Bocsi, de tegnap elfelejtettem tankolni és így ma kellett, hogy...
- Mindegy! Már mindegy.
- Mi az, hogy már mindegy? Mi történt?
- Savanna. Gyere ide...
Zavartan, remegő léptekkel mentem oda apuhoz. Az ágyon ott feküdt anya - nem mozdult, fehérebb volt a hónál (mondjuk sosem volt egy napbarnított alkat). A lélegzetem is elállt. Sírni sem voltam képes. Tudtam mi az amit látok, tudtam, hogy ez nem álom, tudtam, hogy most sírnom kell és ami az eszembe jutott: meghívók. Meghívók egy fekete borítékba a lapokon egy kereszttel. És legörbült az ajkam, de valamiért nem voltam képes sírni továbbra sem. Apa annál inkább. Még egyszer elismételte, hogy: "gyere ide" - és magához ölelt. Könnyeit a pólóm pamut anyaga szippantotta magába, és a fejemet lehajtottam. De nem, még mindig nem voltam képes egy könnyet sem ejteni. Emettre néztem, de csak féloldalt, a fejemet sem kellett annyira elfordítani: ott volt mögöttem. A földön térdelt és sírt. Egyedül csak én nem voltam képes sírni? Minden bizonnyal. Aztán ami ténylegesen kihozta belőlem is az elfolytott könnyeket apa mondata volt:
- Olyan vagy, mint Ő. Vagyis... m-m-mint ő v-volt!
Szememet nagyra nyitottam és minden japán tudásomat felhasználva ezt mondtam, suttogva, a nyári szellőnél is halkabban - és az őszi táj nyugalmával:
- Arigatou...