A szerelem teliholdja

A jelenben

Miközben Bill ölelt engem én nem tudtam miért, de ez az emlék... azok a percek... mind összesűrült bennem és előtörtek rég nem látott könnyeim. Tom, Georg és Gustav kíváncsiskodó tekintettel jött hátra hozzánk és csak szemléltek minket, ahogy ölelkezünk. Én nem tűröm ha valaki néz sírás közben, ezért fejemet Bill vállába temettem, mire Tom megkérdezte:

- Mi ez? Ti... ti.. ti öö... mit csinál...??

- Sír, Tom!

- Dehát miért? Mondtál neki valamit?

- Nem, semmit, csak egyszer.. elkezdett sírni.

- Savanna! Mi bajod van, hallod?

Odajött hozzám, megpróbált elhúzni Billtől - rajtam ne múljék: hagytam magam. Most belé bújtam! Bill kíváncsian pislogott mellettem egy ideig, de aztán odasétált a másik kettőhöz és elkezdett nekik mesélni valamit - valamit, amit én nem hallottam, mert Tom nyugtató szavait hallgattam szüntelen. Most jól esik, hogy megölelhetem. Az is jól esik, hogy ő ölel engem. Kell a közelsége. Akkor is kellett mikor... - és most döbbentem rá mindenre: Tom feltartott engem, így már nem tudtam találkozni anyuval, mint élő emberrel. A gépeket akkor vitték ki, mikor én bementem. Ha Tom nem tart föl talán még megmondhattam volna anyunak, hogy mennyire szeretem, merthogy előtte való napon csúnyán összevesztem vele. De így most úgy távozott a túlvilágra, hogy nem kértem tőle bocsánatot, pedig én voltam az ostoba. Egy ostoba 16 éves kölyök voltam, aki elment egy diszkóba az anyja tiltó szava ellenére. Úgy volt, hogy szobafogságot kapok, de kimásztam az ablakon, és mikor hazajöttem másnap reggel, csak Emett volt otthon és közölte, hogy várnak a kórházba, anya éppen szül. És utánna ültünk be az autóba és mentünk a kórházba. Utánna kértem Tom segítségét, és utánna... halt meg anya - és amikor ezek az emlékképek leperegtek a szemem előtt hirtelen elengedtem Tomot, és könnyes szemmel, vádaskodó hanggal ezt mondtam:

- Te voltál! Miattad történt! Ha te nem tartasz fel akkor talán még vele is tudok beszélni... te voltál Tom! Tudom, hogy te voltál az oka!

- Öö... minek is?

- A kórházban. Tom! Te kísértél fel a 14-es szülőszobába!

- Micsoda, te miről besz... igen! Tényleg te voltál. Ó, hát emlékszem! De rég is volt...

- Három éve. De meghalt, Tom! Meghalt és már soha többé nem tudok tőle bocsánatot kérni! Mert... miattad!

Ellöktem magamtól és elrohantam. Igen, ő volt az oka annak, hogy nem tudtam anyuval beszélni. Mindennek ő volt az oka... mostmár tudom!

Otthon több óráig csak az ágyamban fetrengtem, a párnámba voltam belebújva. Dora is ott volt ugyan, de ez most nagyon nem vigasztalt. Ha Tom nem tart fel annyi ideig, akkor még anyuval is tudok beszélni. És mikor a két férfi lejött mellettünk? Az exites srácok. Az is dereng! Ha Tom nincs ott akkor még tudok vele beszélni. De így nem tudtam...

Dora a konyhából kiáltott ki:

- Savanna! Kopogtak. Kinyitod?

Szó nélkül odatémferegtem és kinyitottam az ajtót. Tom volt az. Már csuktam is vissza, de megint kopogott, és közben beszélt:

- Csak egy percet kérek!

- Nem vagyok rád kíváncsi, te gyilkos.

- Savanna! Megérteném, hogy nem vagy rám kíváncsi, de nem értem, mert azt sem tudom miért nem vagy hajlandó szóba állni velem!

Könnyes szemmel ugyan, de kimentem és ránéztem Tomra. Magam mögött becsuktam az ajtót és hallgattam a magyarázkodását.

- Mi volt ez?

- Menjünk el innen valahova, kérlek...

- Rajtam ne múljék.

A Spree partján állapodtunk meg egy öreg fűzfánál. Szomorú fűz, én is szomorú vagyok. Tom kíváncsian várja a magyarázatomat:

- Három éve... - kezdtem ki tudja meddig eltartó magyarázkodásomat - A kórházban mikor összefutottunk. Beszélgettünk, emlékszel?

- Emlékeznék. Megjegyeztem, hogy úgy nézel ki, mintha csak 13 lennél.

- Hehh... igen... és akkor jött el mellettünk a két exites srác. Arra is emlékszel?

- Igen.

- Utánna egy kicsivel kísértél fel a 14-es szülőszobába... de akkor már... akkor már késő volt. Anya meghalt. Elpattant egy ér az agyában, ami végzett az egész agyi működéssel. Leállt az agya, és ezután a szíve is. Nem szép halál, de... ez történt...

- És? Akkor sem menthetted volna meg ha nem állsz le velem beszélgetni.

- Jó, de mégis. Nem bírtam bocsánatot kérni...

- Miért is?

- Öh... tudod: egyik barátnőm szülinapi partyt rendezett egy közeli szórakozóhelyen. És révén, hogy 16 voltam el akartam menni, mert tudtam, hogy ezzel menő lehetek a suliban... de nem gondoltam volna, hogy másnap mikor hazajövök egy kórházban kötök ki a halott édesanyám mellett...

- Jézusom Savanna...

- Tudom...

- Úr Isten. Én nagyon sajnálom! Hát erre nem igen tudok mást mondani...

- Nem is kell, mert már mindegy...

- Savanna én... gyere velem!

- Hova viszel?

Furcsa módon egy temetőben kötöttem ki Tommal. Anyám sírja fölött. Nem kifejezetten értettem miért hozott ide, ezért hát tőle is megkérdeztem:

- Miért hoztál ide?

- Ha ettől tisztább lesz a lelkiismereted, akkor én is nyugottabban fogok tudni aludni.

- Mit akarsz csinálni? Anya már nem...

- De! Hiszen ha hiszel a túlvilágban, akkor tudhatod, hogy onnan fentről figyel ,és vigyáz rád. Hidd el: én nem vagyok hívő, sohasem voltam az, de ezt még én is tudom. Mondd el itt mi bánt! Mit sajnálsz!

Tétován ránéztem a sírkőre mellyen anya neve állt, és közben igyekeztem összeszedni minden gondolatomat. Tudtam, hogy már mindegy, meg kissé butaságnak is találtam ezt az egész túlvilágos cuccot, de a szavak szinte maguktól ömleni keztek a számból:

- Szervusz anya... Rég nem jártam erre! Tudod sok dolgom volt az egyetem miatt. Végülis: nem a Rüdigerbe mentem, hanem csak ide, a Thomas Mannba. Ez egy nagyon jó iskola, sok kedves barátom van itt, és a tanárokkal sincs baj. Jól megy a tanulás is. De... a napokban valami elkezdett engem nyomasztani: vajon tudod e ott a túlvilágon, hogy milyen érzés az a bűntudat? Én most abban szenvedek, és Tom is. Tényleg! Őt még nem is ismered. Idáig én sem ismertem, de... de hidd el: nála odaadóbb fiút soha nem találsz! De most azért vagyok itt, hogy tudassam veled - ha hallasz egyáltalán - hogy mennyire sajnálom a 3 éve történteket. De 16 voltam, egy ostoba tinédzser, aki azt akarta, hogy elfogadják. Elfogadni elfogadtak, de egy életre bűnösnek érzem magam mind amiatt, amit veled tettem, neked mondtam. Tudom, hogy haragszol rám, de mégis bocsánatot kérek. Remélem megpróbálsz megbocsájtani...

- Savanna!

Ránéztem Tomra, aki szomorú tekintettel magához húzott engem és a hajamat simogatta. Ekkor - mintegy varázsütésre - elkezdett fújni a szél és a temetőt körbeölelő fák közül virágszirmokat sodort hozzánk. Az égen a telihold varázslatosan világított, és ahogy Tom itt ölel engem egyre jobban elhiszem, hogy ez a Szerelem Teliholdja. A fent lévő csillagok közül az egyik legfényesebb pislantott egyet, mire én megkérdeztem Tomot:

- Tom! Hiszel a csodákban?

- Hogyne hinnék, hiszen most is a világ egyik legnagyobb csodáját tartom a karjaimban...