A tegnapi nap hatalmas változást eredményezett otthon. Anyuék és az ikrek nagyon meglepődtek, de tetszik nekik. Hát ez valahogy nem vigasztal... neki szerintem nem fog feltűnni.

Egy ember élete nem túl hosszú, de mégis annyiszor lehet tiszta lappal kezdeni, hogy az hihetetlen. Az én életemben ez egy új fordulópontot jelent szerintem, mert most mégis: őszinte mosollyal igyekezem a buszmegállóba.

Fülem felől zene szól, mert a telefonomnak tegnap találtam meg a fülesét. Jó, oké, hogy így lehet zenét hallgatni, de ha mondjuk lenne egy mp4 lejátszóm, akkor nem kéne naponta töltenem a mobilom. De mivel nincs így csak ez van és be kell vele érnem...

Ma nagyon hideg van. Be van fagyva a tavunk is! Ezt csak onnan tudom, hogy tegnap apu mesélte, hogy amikor a munkából hazajött látta. Na mind egy ez most nem is olyan lényeges...

Fent a buszon jó meleg volt. Nem is panaszkodtam. De rengetegen jöttek ma! Talán valahol leárazás van... nem lehet tudni. Elképzelhető! Én mondjuk még nyugisan le tudtam ülni, de a második megállónál már mindenhol ültek. Hol egy ember, hol kettő. Mellettem egyenlőre senki nincs. Így talán van esély arra, hogy végre mellém üljön!

Megérkeztünk a harmadik megállóhoz. Már a sofőrnek mutatják a bérletüket és Bill elindult hátra. Közben ide - oda tekintgetett. Magamban megint azt kérleltem: kérlek ülj mellém! Kérlek szépen! Kérlek! - de ez hiába való. Persze rögtön megértettem, hogy nem mellém fog ülni így matattam a telefonommal és átkapcsoltam a kedvenc számomra. Valaki megveregette a kezem:

- Szia Liana! Leülhetek melléd?

Ránéztem. Még az egyik heccet is kicsusszant a fülemből a meglepettségtől. Pont mellém? Akkor megérte az a 800 Euró... szerencsére! De lehet mégsem azért. És: várjunk csak! Tudja a nevem??

- Te tudod a nevem? - na jó. Elismerem. Ez egy kicsit hülye kérdés volt, mert rám pislogott... ouch! Ekkora égést...

- Persze, hogy tudom. Elvégre osztálytársak vagyunk és láttalak tegnap a cipő boltban. - erre elmosolyodott és mintha kuncogott is volna egy csöppet. Persze, hogy kuncogott! Hiszen nagyon béna voltam tegnap.

- Akkor... leülhetek melléd?

"Melléd"... óóóó! Hogyne már!! ^^

Az út további részén nem nagyon szólt hozzám. Egyszer ránéztem és ő észrevette. Nagyon észre lehetett venni azt, hogy őt nézem, mert megkérdezte tőlem:

- Mi az? Van valami az arcomon? - igen van! Az a bűnösen csodaszép szemed! De ezt nem mondhattam neki... így nem is tettem! Jobb fogni a számat, mert ha olyat mondok, ami égő, akkor biztos, hogy soha többé nem ül le mellém...

Az ablakot kémleltem. Az eső... megint esik! Most kezdett neki, de az ablak már tiszta víz. Ha így lesz ez karácsonykor is akkor nem tudom mi lesz!

Eddigi elmélkedésemből az zökkentett ki, hogy Bill rámdőlt. Odanéztem, miért: hát, mert új felszálók érkeztek. Egy idős néni állt mellettünk. Én elpirultam: anyám nem erre nevelt! Tudom: egy pasinál ez lehet égő, de én lány vagyok így, megkérdeztem a kedves idős hölgyet, hogy:

- Ő! Elnézést kérek! Nem tetszik leülni?

Erre Bill rám nézett és nem figyeltem annyira, de mintha mosolygott volna, viszont a néni:

- Jaj lelkecském! Nem ülök le. Maradj csak nyugodtan! Én a következőnél leszállok.

- Oké....

Majd megint a telefonommal ügyködtem és éppen visszaraktam volna a fülest, amikor Bill hozzám szólt:

- Ez kedves. Nagyon rendes tőled, hogy így figyelsz a körülötted lévőkre!

- Ugyan... :) Ez csak természetes... volt rá alkalmam nem is egyszer, hogy megértsem, milyen rossz lehet ha... semmi...

Még mindíg mosolygott. Olyan gyönyörű a mosolya! Csak ezután már tényleg nem beszéltünk semmit. Számomra ez is sokat jelentett, mert legalább tudom, hogy nem néz levegőnek, és ami még ettől is jobb: tudja a nevem!!! =^..^=

Bent a suliban

Nem akarom elhinni! Frau Martinez engem kért meg a bál szervezésére! Úgy látszik ma minden összejött... de szünetben Deila odajött hozzám. Már kezdtem félni, amikor rámvetődött a gonosz, sötét árnyéka!

- Örülhetsz Liana! Most te kaptad ezt a feladatot. Ha kell segítség: csak hozzám fordulj!

Már komolyan elegem van a parancsolgatásából! Annyira, hogy ezúttal nem tudtam tartani a számat, és lenézően rámosolyogtam:

- Kösz Deila, de szerintem én jobban tudom, hogy kitől kérek segítséget! Meg szerintem egyedül is megbírkózom ezzel a feladattal... el lehet menni!

Most elhúzta a száját. Vártam is mikor szól vissza... két lépést tett tőlem, azután amire vártam:

- Hát jó. Csak ha mégis rájössz milyen kis szerencsétlen vagy, akkor ne engem keress... hahaha...

Elszomorodtam és lenéztem a padomra. Az ölembe tettem a kezeimet. Eltöprengtem: vajon jó ötlet volt neki vissza szólni? Biztos? Nem lehet tudni... de legbelül olyan büszke voltam magamra! ^^ Én: Liana Elisia Alexa Banner (Liána Eliszia Alexa Banner). - jó... a teljes nevemet utálom! Olyan hosszúú...- megmondtam neki a magamét!

Kémia óra, Herr Schneider (Snejder) tanárúrral

Miután megírtam a dolgozatot elkezdtem firkálgatni a füzetembe. A mellettem ülő Tom nyöszörgött, hogy segítsek rajta, de nemleges választ kapott. Miért nem tanult tegnap?

- Azért mert! Azért mert... mert dolgom volt!

- Hm. Ez érdekesen hangzik. Csak nem egy újabb szerzemény??

- Nem hinném, hogy tudni akarod. Nem rád tartozik!

- Akkor megint rátapintottam a lényegre...

Erre persze válaszolni sem méltóztatott Ő-Kémia doktorsága! Persze ilyet csak akkor csinált, ha kitaláltam, hogy tegnap azért nem tanult, mert lánnyal volt. Hát... van ilyen!

A kémia termünk igazán laborszerű: négy sornyi pad össze van tolva, minden padnál pedig egy borszesz égő. Két pad között csap is volt. Előtted a tanári asztal egy meglehetősen hosszú asztal volt: három pad összetolva, a végén két üveges szekrény, amiben egy atommag csücsült vagy épp valami undi selytecske kinagyított mása. Persze a tanárúr minden óra elején elmondja nekünk, hogy azok a modellek egy eredeti selyt több milliárdos felnagyítása. Nagyon unalmas már... egy héten ezt kétszer végighallgatni?

Tom továbbra is próbálkozott, de ezután a bunkó lekoppintás után arra jut az ember, hogy még inkább nem segít. El is fordítottam a felyem. A mögöttünk lévő padsor végén ott ült Bill. Képzelődök vagy tényleg engem néz? Nem nagy hinném. Lehet csak Tomot! Számomra legalábbis elképzelhetetlen, hogy engem stíröljön. De nem Tomot leste. Bámészkodásomban megint eltátottam a számat (szokásom) és szinte úgy néztem rá, mint akit elvarázsoltak. Csak bámultam őt! El sem tudtam rántani a fejem. Nagyon rossz! Vagy lehet, hogy pont azért rossz, mert olyan jó? Á! Már magamat sem értem...

Az Ő arcán selytelmes, elbűvölő mosoly pihent és szemeit apróra nyitva nézett engem. Én pedig elpirultam. Nem is tudtam mit csinálni. Még a jelző csengetés sem zökkentett ki ebből a magamon kívüli állapotból... csak Tom ahogy megrángatott:

- Helloooooooo! Figyelsz te rám csillagom??

- Hogy mondtad? Micsoda? Am: miről is beszélgettünk?

- Arról, hogy mi jellemzi a Mengyelejev féle periódusos rendszert!

- Vagy úgy... nem tudom... - ezt csak azért mondtam mert észrevettem, hogy Bill eltűnt. Kerestem - kutattam merre lehet, kémleltem szememmel az egész labort, aztán megláttam előttünk. Tomhoz beszélt:

- Naaaa?? Hanyas lesz?

- Kaaaróóó... mert ez a kis hülye itt mellettem használhatatlan... nem jó semmire!

- HELLO!

- szia... - és elkezdett röhögni, mint valami bolond. Azt hittem felképelem! De helyette inkább felálltam, összeszedtem a dolgaimat és elindultam volna kifelé, de Tom kicsúszott a székével elém, így útonálló volt számomra! Cinikusan megrángattam a fejem és semleges pillantást vetettem rá, mikor Deila odalépett Bill mellé és lekapta a szemem láttára:

- kint megvárlak! Igyekezz édes... - ezután egy öntelt mosolyt vetett rám. Miért rám? Tom pedig csak pislogott és közben engem nézett. Bill csak ennyit mondott:

- Szerintem ha megbuksz kémiából, az nem ennek a "kis hülyének" lesz köszönhető. Mert szerintem a nyomába sem ér a tudásod! Nem igaz Lia?

- De! - és tiszta erőmből, teljes mértékben izomból belöktem Tomot a székével együtt, hogy kijussak. Rátette kezeit a padra, s miután Bill elhagyta a termet, és én elmentem mögötte megállítás ként így szólt:

- Hm... pont Bill? Hehe... ezt nem hittem volna! Sok mindenkire gondoltam már, hogy ki lehet az illető, aki így elcsavarta a fejed, de, hogy ez a valaki pont Bill legyen! Hehe! Erre soha...

Nagyon megrémültem. A tekintetem megakadt, hátrafordultam Tom felé, aki gonoszan mosolygott. Kitágultak a pupilláim, már sírni is tudtam volna, de nem tettem. Lassan, egész testemmel felé fordultam és ő egy nyújtózkodás után felállt, összecuccolt, berakott mindent a táskájába, majd beállt elém, s megfogta az államat, maga felé fordította az arcomat és így szólt:

- Mi lenne ha szétkürtölném, hogy az egész suli tudja?

- Ezt nem teheted...

- Höhö... nem e??

- TOM! NE MÁÁR!! NE CSINÁLD EZT VELEM!

- Jaj nyugodjál már le... olyannak ismersz te engem?

- Igen! - válaszomban határozott komolyság volt észrevehető, ő erre csak "hm-mögött" egyet és megsimogatta a szám alját, majd elment mellettem:

- Ne hidd! A barátom vagy Lia... nem csinálnák ilyet veled.

Egy ideig csak pislogtam magamba, majd utánna loholtam, akár egy kis csivava. Hamarában utólértem és a könyveimet magamhoz szorítva, kiscica ként simultam hozzá a lépcsőn lefelé:

- annyira imádlak! ^^ De ezen túl ugye nem lesz téma az, hogy nekem Bill... tudod...

- Hát: ezt nem ígérhetem meg, deee...

- TOM!

- Jó-jó! O.O Vágom. Nem! Nem lesz az nyugalom... milyen óra jön?

- Gyorsan menekülsz a téma elől, ugye?

- Te mondtad, hogy hagyjam! - megadás ként felemelte kezeit és nagylelkűen behunyta a szemét... pff... kis egómanóó!! De nagyon szeretem... ilyen jó barátom még talán sosem volt csak... csak Franziska...