Ötödik óra, Fizika, Herr (jelentése: úr - magázó alak) Rodriges (Rodrigez)

Életkedv mi? Én már csak azon csodálkoznék, ha valaha sikerülne fizikából kettestől jobbat írni, és így is ponthatáron, szóval alig értem el! Bezzeg a drága Billnek ez is 4-es lett. Nem hiszem el! Ha valamit utálok benne akkor azaz, hogy ő egy fokkal mindíg is jobb tanuló volt, mint én. Wáááh! Szétver az ideg. Franziska bezzeg nem emozik az egyesén... ez király komolyan mondom! Én alig szenvedtem meg a kettesért, ő meg lazán elvan az egyessel. Hát ettől én jobb vagyok!

#Csing-liiiing#

Na tessék! Ezek után, hogy legyen energiám végigmenni a folyosón?? Franziskával túlélem! ^^

- Olyan gáz ez a kettes.

- Kettes alá.

- Wáááh! Ne ronts tovább a hangulatomon... így is ideges vagyok!

- Hát... van ez így... remélem nekem Berlinben jobb jegyeim lesznek...

Most megtorpantam. Biztos félrebeszél! Lehet beteg. Minek beszél ő nekem Berlinről? Miért? Én úgy tudom csak gimi után költöznek oda... most akkor mi van?

- Hogy mondtad?

- Hát... tényleg... nem is mondtam, hogy ma volt az utolsó napom itt a Joachimba.

- Ezt komolyan mondod?

- Igen. Holnap.

- Ne csináld. Mi? Nem úgy volt, hogy csak... ??

- Nem, mert anyuék jövőhéten akarnak összeházasodni Abellel (Ábel).

- Jó, én azt értem, de akkor is. Mi lesz velem nélküled?

- Nyugi! Karol itt van. Őrá számíthatsz!

- De mi nem vagyunk annyira jóban, mint ti!

- Ne már, te is szereted őt.

- Szeretem, de akkor is. Ő már 11-es. Nem hinném, hogy lenne rám ideje...

- Hát ha rám van akkor rád is lesz...

- Ha te mondod. De legalább még lesz egy uccsó óránk! Együtt. És tényleg ez lesz az utolsó! Viszont addig is együtt leszünk.

Még semmit sem tudott rá mondani, mert megszólalt a hangos bemondó:

~~A hatodik órában való tanítás elmarad, mert a vezetékszerelők előbb érkeztek. Jó pihenést!

Ezt nem akarom elhinni! Ennyi csapást egy hétfői napon? Miért vagyok én ilyen kis béna? Egy nap kell hozzá, hogy kishíján összekapjak az osztály főribijével, kettest kapjak fizikából (alig hogy...) és, hogy elveszítsem a világ legjobb barátnőjét... szomorú. Meg kell hagyni kicsit arra emlékeztet amikor én általánosban ott hagytam az osztályt és más iskolába kerüljek. Akkor is elveszítettem a barátaimat. De újakat szereztem! Viszont itt?? Itt legyen bátorságom barátkozni ahol mindenki kibeszél mindenkit? Nem. Ezt kihagynám, ha nem probléma... semmi okom nincs arra, hogy bármelyik ismeretlenben megbízzak!

Ez járna nekem? Valóban ezt érdemlem? Igen? Nem tudom mi az amit elrontottam az életben, talán az, hogy életben születtem....

Magam elé nézek és megálltam. Egy ideje nem mozdultam. Ezt a letargiát!

Franziska is megállt, de hamarosan elém futott, megfogta a kezem és így szólt:

- Figyelj Lia! Ez nekünk semmit sem jelent. Akivel akarunk találkozni azzal fogunk is!

- Igazad van... - ekkor egy könnycsepp bukott elő a szemem sarkából, lassú folyásba kezdve lejutott államig, majd onnan a kezünkön landolt.

- Jaj Lia!

Ott állt velem szemben és megölelt.

Franziska érzékeny lány, érzékeny és visszafogott. Csak olykor nagy a szája. De attól őrá is lehet számítani! Mindig... sosem felejtem el!

Az osztályfőnökünk megállt előttünk. Lihegett, mint egy kiskutya, aki éppen most szökött el otthonról.

- Frau Martinez!

- Jajj Franziska, Lia! De jó, hogy utól értelek titeket! Holnap mész ugye?

- Igen kérem... holnap... de reggel még bejövök leadni a tankönyveimet, amikre nem lesz szükségem.

- Nagyon sajnálom, de én, mint Spanyol faktos tanár, ma utazok a diákjaimmal Spanyolba, így holnap mi már nem találkozunk. De ezt a kis ajándékot az osztály nevében adnám át neked!

Egy piros ajándéktáska. Franziska kivett belőle egy hihetetlenül gyönyörű képkeretet, amiben az osztály képe van, még elsőben, és mögötte van még egy kép, de annak csak a sarka lóg ki. Barátnőm kihúzta. Ez még év elején készült!

- Ha olyan kedved van kicserélheted a képeket. És kérlek: nézz azért néha felénk!

- Úgy lesz tanárnő!

Én már nem tudtam visszafolytani a zokogásom. Nagyon sírtam, de tanárnő is. A folyosón mindenki minket nézett. Én hátra léptem egyet, hogy a közönség ellepjen engem.

Tanárnő megölelte Franziskát, de én sírva elszaladtam a legközelebbi WC felé. Ott bementem, legugoltam a radiátor mellé és mivel senki sem volt bent, nyugodtan sírhattam... ez tartott addig, amíg valamennyire megnyugodtam és megmostam az arcom.

Franciska elmegy, itt hagy... egyedül... magamba...

Kinyitottam az ajtót és: ...

- Lia! Már mindenhol kerestünk. De jó, hogy megvagy!

- Tom? Franziska merre van?

- Téged keres.

- Jól van. Jól van... jól... van... - elismételtem még vagy 6x de aztán megint sírtam. Tom úgy nézett rám, mint egy szamár a Télapóra. Ezt meglátva elnevettem magam, de aztán belebújtam:

- Nem akarom, hogy elmennyen. Nem akarom!

- Én sem akarom! Hiszen még le se feküdtem vele...

Erre belecsíptam egyet, mire ő nevetve ejtett egy "aú"-t.

- Olyan kis paraszt vagy!

- Hát most mit csináljak? Kimondtam az első gondolatot, ami a fejembe volt...

Megsimogatta a hajam és rátette az állát a fejem búbjára. Nem kell félreérteni! Tom és én csak nagyon jó barátok vagyunk, semmi több... komolyan mondom! Azért is lettünk barátok, mert elsőben Franziskával járt, vagy két hétig... aztán szakítottak, de nem azért, mert nem szerették egymást... hanem csak úgy vége lett. De nekem Tom azt mondta én mindíg számíthatok rá. Ezért lettünk ilyen jóban!

- Jaj Lia! Végre előkerültél.

Én továbbra is bele voltam bújva Tomba. Franziska odalépett és ő is csatlakozott. Majd a happy-s ölelés után együtt elindultunk a buszmegállóba. Akkor láttam őt utóljára aznap...

Otthon, Lia telefonon beszélget Franziskával

- Nem hinném, hogy hiányoznék rajtatok kívül bárkinek.

- Hát a mi hiányunk nem elég?

- Deeee! Tökéletesen elég... ma megyünk anyuval vonattal Berlinbe! Lekísértek Karollal?

- Szerintem... ja!

- Na és ehhez mit szólsz. Reggel csak úgy szakadt a hó, most meg nincs belőle semmi.

- Mit vársz, hiszen még csak november van!

- Igazad van. De akkor is! Olyan jó lett volna hóban utazni. Lehet elakadt volna a vonatunk!

- Jaj ezt te sem kérheted. Rossz első benyomás lenne ha az első nap nem mennél suliba. xD

- Hát igen, de akkor is... jobb lenne!

- Hm... :)

- Figyelj Lia! Ha leesik decemberben az elsó hó, és meg marad, lejöttök Berlinbe Karollal?

- Persze. De tényleg! Karol is megy téli táborra?

- Angliába? Úgy tudom igen, de csak december 6-án! És jönnek is 13-án...

- Luca nap.

- Mi?

- Más országokban így nevezik december 13-át.

- Jól van, te mini Einstein! Elhiszem, hogy te nagyon okos vagy... xD

- MINI EINSTEIN?? - felháborodásom jogos volt, két értelemben is: mini? Ki kérem magamnak, nem is vagyok olyan mini! 16 évesen ez a méret szerintem normális. A másik pedig: Einstein pasas volt, én köztudottan nő vagyok!

- Jól van nem sértés volt!

- Hát pedig annak hangzott... -_-

- De nem az volt!

- Nem vagyok kicsi!

- Egy szóval sem mondtam, hogy kicsi vagy... csak alacsony!

- HÉÉÉ!!!

Most nevetni kezdtünk. Jó vele együtt nevetni. De félek: most nevetünk együtt utóljára...

A vonatállomáson

Mint egy álom, ami véget ér az ébresztő óra hallatán, vagy hirtelen befejezett koncert, esetleg elmaradt vallomás. Úgy lett ennek is vége!

A vonaton kihajolva beszélgettünk, amíg vártuk, hogy vége legyen az öt percnek, amíg a masiniszta elfogyasztotta a fánkját...

- Aztán majd írjatok nekem! Oké Karol?

- Oké Franziska!

- Oké Lia?

- Oké hát!

- Amúgy Lia... téged ma láttalak életemben először sírni!

- Persze, mert utálom ha mások bőgni látnak. =^..^=

- Vágom. Na akkor lányok: pápi!

Mi Karollal kórusban elköszöntünk, majd a mozdony nyikorogni kezdett. Hátrébb álltunk és ekkor Franziska gyorsan nekem szólt:

- Lia! Gyorsan ezt vedd el!

Kinyújtott egy rózsaszín forgót. Hirtelenjében nem tudtam mit csináljak vele...

- Vedd már el!

A vonat lassan, nyüsszögve elindult. Én utánna futottam. Elkaptam a forgót. Miért pont egy forgó?

Franziska integetett nekünk, majd lassan eltűnt a gonosz, kíméletlen messzeség homályába. Ott álltünk Karollal a síneken, mert kiszaladtunk, hogy lásuk mikor tűnik el a vonat. Jó idejig csak álltunk. Bámultam ahogy a legjobb barátnőm elhagy engem. Egyedül, magamra! Ahogy már említettem is...

- Gyere Lia! Menjünk haza. Úgysem fog már vissza jönni egy hamar...

Nem válaszoltam, csak így magamban. Bár ezek után még néztem a vonat útvonalát... Egy barát akkor is jól ismer téged, ha esetleg évekig nem találkoztok - szokták mondani. De mi van ha évek múltán már én sem itt leszek? Akkor nem nagyon fogjuk tudni hol van a másik. De még osztályfőnököm mesélte, hogy ő az egyik gyerekkori barátjával 10 év után találkozott ismét, de akkor már mind a ketten megváltoztak, nem is kicsit. S mégis... mégis tudta, hogy ki az a lány, aki oly' ismerős neki. Rájött, hogy ő volt az: a barátnője...

Én már veszítettem el barátokat, nem is egyet. De mégis! Újakat szereztem, akiket ismét elveszíthetek... egyet már el is veszítettem...