Kiss & Tell - 15.rész
Sziasztok!
A díjátadó gála után itt a rész. Jó olvasást! ^^ - mellesleg: nagyon szorri ha valamit félregépeltem! :$
XV.fejezet: Barátság? Na persze!
E pillanat döntő ereje csak egy több perces várakozás után ütötte fel fejét. Azaddig csak dermedten meredtünk egymásra és a másik tekintetét keresve - s megtalálva - semmi épp eszű szó nem jött elő egyikőnkből sem. Csak a havazás folytatódott és a szél fújt. Egy pár kósza tincset kisímítottam arcomból, és fülem mögé tűztem. Igyekeztem stabilan állni, de ugyanitt szerettem volna mozdulni is - csak félő volt, hogy két lépés között összeesek. Megismételtem kérdésemet, amikor tudtomra jutott mennyire nehéz dolgom lesz kifacsarni ebből a srácból a megfelelő választ...
- Micsoda?
Kerülgetjük a forró kását. Biztosra veszem, hogy még egy ideig itt fogunk lebegni e kérdés felett! - de épp mikor ezt végiggondoltam felsóhajtott és a távolba meredt. Személyes zavara tisztán észlelhető volt, mert hol a csillagos égre meredt, hol az én kíváncsiságtól ragyogó szemembe. Majd lassan teljesen szembe fordult velem.
- Egy ideje már észrevettem, hogy... a bandából én vagyok az a srác, aki elég gyorsan... nos: meg tud szeretni bárkit is. De ez a szeretet személyen ként változó! És szerintem ennyivel le is zárhatnám a témát, mert még a végén Tom szíjat hasít a hátamból...
- Tomot nem igen érdekli, ugyanis... igazából semmi okát nem látom a titkolódzásnak! De... ha ezt elmondom azt is biztosra veszem, hogy többé nem fogsz hozzám szólni.
- Nem értelek...
- Csak azt akarom mondani, hogy Tommal azért csináltuk ezt az egészet, hogy kivesézzük mit is érzel irántam!
Csak azért mertem neki bevallani az igazat, mert úgy éreztem - féltékeny. Nem hinném, hogy tökéletes emberismerő lennék, de ha már megharagszik rám akkor úgy sincs veszíteni valóm! Akkor már csak a rossz dolgok történnek meg velem. Bár a legrosszabb az lesz, hogy mostmár visszavonhatatlan amit mondtam, és az is, ami ez után fog következni.
- És miért is kellett ez?
Éreztem ahogy lassan megtörök és vissza kell nyelnem a könnyeimet. Sűrűbben kezdtem szedni a levegőt is, mert még soha életemben nem éreztem ilyen izgatottságot! Persze a párkapcsolatok terén sosem én voltam a kezdeményező, de úgy fest ő ezt várja. És érte bármit megteszek!
- Mert... hallottam mikor azt beszéltétek Tommal, hogy... neki bejövök, neked nem. És...
- Ó, na és szerinted miért is mondtam ezt Tomnak?! Kate, te olyan ostoba vagy, hogy már... ne is haragudj, de ez fájdalmas!
Már megfontoltam, hogy elmegyek, de amint egyet hátraléptem Bill mellém lépett, elkapta a kezem és magához rántott. Olyan szorosan ölelt, mint a legutóbb, mikor elváltunk.
- Kate, nem szeretem ha ismeretség nélkül kell ítélkeznem az emberek felett. Tudod az igazat megvallva soha nem is szerettem! És neked elmondom az igazat: igen, először valóban azt hittem, hogy csak na... barátként tudok rád gondolni, de mikor odakerültünk, hogy Tom és Te... nos: azt sehogy sem akartam, és egy barátnak az a legfontosabb, hogy az ő barátjának, esetemben barátnőjének mi a fontos. De irigykedtem. Csak azt akartam, hogy... hogy engem szeress. Arra amúgy sem számítottam, hogy Tomot!
- Féltékeny voltál?
Kíséreltem meg egy ócska tippet, de a válasz mégjobban meglepett, mintha feltételezésemet helyeselte volna.
- Nem, sokkal inkább irigykedtem.
- Ö... irigykedtél?
- Igen, mert nem akartam, hogy más is megkapjon. Önző voltam, és csak magamnak akartalak, de mikor láttam, hogy elveszíthetlek... annyira dühös lettem, Kate!
Arca eltorzult a fájdalomtól és a szégyentől, miközben odalépett mellém, és magához húzott. Szorosan fogott - annyira, hogy épp szólni akartam: bocs, nem kapok levegőt! - de nem tettem, mert túlzottan megilletődtem. Ez az, amire a találkozásunk óta vágytam, de most mégis annyira lehetetlennek, unreálisnak tűnik. Nem akarom elhinni, hogy mindez tényleg megtörtént.
A szél továbbra is süvített, és Bill még mindig szorított. Sajnálkozott. Fejét nyakamba fúrta, és kezeit feljebb csúsztatta, hogy aztán még erősebb szorítást engedhessen meg magának...
- Nagyon sajnálom.
- Persze, én is... bár nem tudom mit! De tény, hogy együtt érzek. Csak... olyan... szorosan...
- Jézusom! Ne haragudj!
- Nem gond, csak hát... hű! De jó a szabad levegő.
Mikorra elengedett már megint rámtört a komolytalankodás. Hát persze! Ilyen vagyok én. Nem igen lehet ezen alakítani...
- Annyira jó, hogy alig van, amit komolyan veszel...
- Micsodaa??! Ezt meg hogy érted?! Igenis szoktam komolyan venni dolgokat.
- Pl?
- Pl. egy egyes irodalom doga nagyon komoly dolog, főlleg, hogy a kedvenc tantárgyam.
- Miért kell elkanyarodni az eredeti témától?
- Mert mi is volt az eredeti téma?
- Jaj ne...
Láttam a lemondás megcsillanását Bill szemében, amiből azt tudom levenni, hogy megint hülyének adtam be magam. Inkább maradtam volna csöndben!
- Na mindegy. Nem megyünk haza?
- Haza? Végülis.
***
A kandalló előtt kuporogtunk - eleinte. Aztán következett az, hogy leültünk a szőnyegre - közvetlenül a kandalló elé - és Bill átölelt hátulról. Magához húzott. Ez a romantikus pillanat... a tűz előtt ölelkezni... hát lehet ez valós? Itt valami nagyon nem stimmel.
- Mi a gond?
- Mi? Mi lenne... semmi! Amúgy az előbbi vallomás egy szerelmi vallomás volt?
- Nem. Azt vázoltam, hogy mennyire szeretem a kacsa húst, he?
- A kajáról nem is beszéltünk.
- Kate! Ne add már a hülyét. Igen, az volt! Nem akarom, hogy másé legyél. Vágod?
- Azta. Te mindig ilyen akaratos, de ugyanott hősiesen romantikus egyed voltál?
- Nem eléggé... na hagyjuk már!
- Jó.
Végre elhalkultunk, és néztük tovább a tűz játékos táncát. Átfonta karjait hónom alatt, és mellem alatt pedig összekulcsolta kezeit. Arcunk összeért, és éreztem a bőréből áradó kellemes melegséget. Nem telt bele egy másod perc sem, hogy ne kezdjem el megint azt firtatni magamban, hogy ébren vagyok e, vagy sem!
Viszont olyan négy óra körül mi is felcammogtunk a jó meleg ágyikóba. Nem is történt semmi. Még meg sem csókolt. Csak bement saját szobájába, és becsukta maga után az ajtót. Lemondottan sóhajtottam. Aztán követtem példáját!
Hát öcsém, hogy az ember lányával mennyi minden megtörténik, ha a keresztapjának két ilyen híres fia van! Sosem gondoltam bele ebbe részletesebben, de már kezdem azt hinni, hogy nem is lesz rá alkalmam, olyan gyorsan történik minden ilyen családi háttérrel... minden esetre annak örülök, hogy a mérleg aztán szerencsére az én oldalamon billent! De kezdem átérezni mennyire tündérmese szerű mindez, és, hogy ehez már tényleg csak nagy szerencse kell, mert semmi realitásra nem alapszik. Persze ahogy esik úgy puffan, és mire oda keveredtem, hogy elhiggyem "igen, mindez valós, megtörtént - és legfőként: VELEM történt meg", már be kellett lássam, hogy addig volt jó, amíg rá nem jöttem, hogy igen, megtörtént, megesett, és pont én velem esett meg. Mert hamar visszahuppantam az undorító valóságba...
Már otthon voltam, és épp a holnapi TANÍTÁSI napra pakolásztam be a könyveimet, miközben lepergett előttem minden egyes Vele töltött perc. Persze a holnapi nap nekik is megindítja a stúdiózást, próbálást, fellépések kezdetét. De egy hívást még megengedtem magamnak... és lám!
~ Szia! Azt hittem már nem is hívsz.
~ Haha! Ezt nem nekem kellett volna mondanom? A fiúktól szokás elvárni, hogy felhívják a barátnőjüket... vagy rosszul tudom?
~ Hm. Igazad van. Okos lány! Mit csinálsz?
~ Éppen látványosan szenvedek, mert most ért el a tudtomig, hogy holnap tanítási nap...
~ Waoow... a hangodból teljesen ki lehet venni, hogy mennyire izgatottan várod.
~ Na persze. És te mit csinálsz?
~ Izgalmas beszélgetésnek nézünk elébe... lássuk csak mit is! A batátnőmmel beszélgetek.
Kijelentése mosolyt csalt az arcomra, és már elhittem, hogy az álmok valóra válnak, csak aztán...
~ ... mellesleg! Elfelejtettem mondani, hogy két nap múlva európai turnéra indulunk.
~ Micsoda? Ó. És... mikor jöttök haza?
~ Amikor befejezzük, nem tudom Kate...
~ Ó, hát ez... kalssz. Gratulálok!
~ Ugyan már... voltam már európai turnén. Igazán nem nagy dolog!
~ Persze. Értem.
~ Szomorú vagy? Sajnálom, de tudod ez nekem...
~ Az életed! Levágtam. Nem! Nem vagyok szomorú. Sokkal inkább örülök!
Soha sem voltam él vonalas hazudozó... és soha nem voltam egy hazudni vágyó, akaró! De sok kényszer helyzet miatt kerülünk oda, hogy azt tegyük, amit talán nem is annyira akarunk. Ezért mondtam ezt, pedig magamban arra gondoltam: most kaptam meg, és már el is veszítem...
~ Örülsz?! Ez meglepő.
~ Igen. Mert azt csinálod, amit szeretnél, amit el akarsz élni az életben, eléred.
~ Szeretem, hogy ilyen könnyedén elfogadod az emberek döntését...
~ Mit kezdjek vele? Senkinek sem akarok az útjában lenni.
~ Soha nem vagy az utamban!!! Ilyet ne is mondj!! Hallod!
~ Persze, de én...
~ Eljöhetnél velem!
Jól lehet, hogy most jönne az a perc, hogy fejvesztve visongatva a nyakába ugranék és örökké azt hajtogatnám "istenem, de szeretlek" - de aztán úgyis beütne a krass, és akkor már megint a padlón csúsznék. Emellett viszont itt volt bennem a kötelesség tudat is! És ha már eddig sem tehettem azt, amit a "szívem diktál", akkor, most sem fogok kivételt tenni.
~ Persze, ez nagyon jól hangzik, de... a suli? Hagyjam itt? Bill, így is eléggé le vagyok maradva a tananyaggal, mert tudod az iskola váltás még mindig vonja maga után a következményeket. Tehát én nem tartom okosnak!
~ Helyes válasz!
~ Micsoda?
~ Erre a válaszra vártam tőled. Ennyi elég arra, hogy tudjam valaki végre nem azért van velem, ami vagyok, hanem AKI vagyok.
Szavak nem jöttek a számra. Eszembe sem jutott volna, hogy ez egy amolyan teszt szerűség, hogy nem e a Tokio Hotel frontemberére vágyok, hanem Bill Kaulitz-ra. Remélem ezzel átmentem! De ugyanitt azt is remélem, hogy minden rendbe jön, és nem akadnak további problémáim.