The New Generation - NOVELLA SOROZAT; 2. részlet
Szió!
Na itt a kövi rész. Valószínűleg a másik kettő csak 27-én kerül fel mert el kell utaznom. Bocsesz!
II.rész: Hazatérés
Nem nézek egyedül tévét. Soha sem szerettem - ha én tévét nézek valakinek muszály mellettem lennie, mert így nem bírok a filmre koncentrálni. Bár vannak kivételek: ilyen példának okáért a Rejtélyes igazságok vagy a Bűbájos boszorkák. Ezek egyedül is mennek. De más nem! A Rejtéjes igazságokat már csak azért is szeretem egyedül nézni, mert igen megrögzött mazoista emberi lény révén imádok beijedni - még ha nem is olyan ijesztő (de ha ugyanitt jobban belegondolunk máris az... mert ez tele van "szellemes" történetekkel és csak úgy csöpög a paranormális jelenségektől)... de most nincs mellettem senki, pedig a Miami Helyszínelőket nézem. Ezt talán a legjobb Jeremyvel nézni, mert ő sosem azt tartja a gyilkosnak, akit én. Imádok vitázni. Vita közben felhevülök és csak azért is kiállok az igazam mellett. Aztán vagy neki lesz igaza, vagy nekem - de az biztos. Ám ez most ebben a reggeli órában nem fog sikerülni, révén, hogy a drága kuzinom még húzza a lóbőrt fent a szobájában. Hatalmas sóhajtással nyugtáztam, hogy őt még 10-ig nem fogom lent látni... helyette inkább hangosabbra vettem a tévét - remélve, hogy erre felébred. De mit ad isten? Helyette Anja érkezett meg.
- Jó reggelt Frankie! Hogyhogy ilyen korán?
- Nem tudtam aludni, mert apa macskája rátelepedett a lábamra, és moccanni sem tudtam a 4 kilója alatt...
- Akkor kellemes reggeled volt.
- Valószínűleg.
Ezzel zárva a témát kétségbe esetten jutott tudtomra, hogy vége a sorozatnak. Rákényszerültem, hogy csatornát váltsak - ekközben Anja levette a kabátját és felakasztotta a fogasra. Kezében egy agyon tömött szatyrot tartott, amit a következő percekben helyezett le a mögöttem lévő, amerikai konyha pultjára. Megigazítottam meztelen lábamon a pokrócot és a csatorna váltás következtében ezúttal lejebb vettem a hangerőn... most a True Blood c. sorozat ismétlő epizódjára kapcsoltam az HBO-n. Hát: az egyik főszereplőt itt is Billnek hívják, mint jó apámat - és hirtelen a gondolattól vezérelve hangot adtam kérdésemnek, amit Anjához intéztem:
- Anja, neked Ria nem mondta, hogy apa mikor ér haza?
- Pfű.... hát nem! Eszembe sem volt, pedig megkérdezhettem volna.
- Remek. Akkor megint a barátnőjével lehet?
Ez idáig talán említést sem tettem apa "trónbitorló" barátnőjéről, akit édesanyámhoz hasonlóan Lara-nak hívtak. Még a nevével is csak lopni tud! - persze innen már nem nehéz kikövetkeztetni, hogy milyen érzelmeket táplálok apám "nevelő anyám" posztra pályázó barátnője iránt. Jeremy szerint kedves és rendes... de neki minden lány az! Lehet ebben is az apjára ütött?
- Elképzelhető kisasszonykám...
Sóhajtva fordultam vissza a sorozathoz mit sem törődve Anja "kisasszonykázásával". Mindig tegezzük egymást, de ő szeret az ember lányának idegrenszerével szórakozgatni.
Bánatot sem mutatva jutott tudtomra, hogy ezt a részt már láttam - de a reggeli körülményekkel egybevetve csak arra ösztökéltem magam, hogy mégis végignézzem MEGINT! De Anja csak hamar újból közbe lépett.
- Két nap múlva karácsony! Mennyire izgulsz?
- Legalább tripla annyira, mint tavaly...
Hangom olybár tűnik: szarkazmussal teljes volt. Csak úgy megjegyezném: tavaly már november elején tudtam, hogy apa nem jön haza karácsonyra, így oda keveredve már nem is nagyon izgattam magam a gondolattal, és helyette elmentem Jeremyvel sétálni...
Egy éve, karácsony
A hó csak úgy ropogott a lábunk alatt, és már éppen abba feledkezett a szakadást illetően, mikor Jeremy megragadta a kezem és az égre mutatott:
- Csillagos az ég, holnap nagyon hideg lesz.
- Ettől hidegebb?
Kezdtem rögtön a szarkazmussal, mikor Jeremy kuncogva beletúrt a hajamba - és aztán továbbálltunk. Lassan szöget ütött a gondolat, mi szerint Jeremyt nem e zavarja az, hogy Tom szinte soha nem ér haza karácsonyra, de a válasz kb. ugyanannyit foglalt magában, mint amit én gondoltam ezt a témát illetően:
- Miért is zavarna? Hiszen neki ez az élete. Arról meg nem tehet, hogy én vagyok!
- Ebbe azért beleköpnék, ha nem probléma, mert szerintem nagyon is tehet arról, hogy te vagy!
Nem is válaszolt, csak megvonta a vállát. Tovább mentünk.
Amerikában kissé más szokások uralkodnak, mint itt Németországban. Legalábbis énnekem nem dereng, hogy minálunk valaha is lett volna karácsonyi ének, amivel a gyerekek házról-házra sétálgattak karácsonyi dalokat kántálva. Itt persze van! De Jeremy és én sosem vettük ki a részünket ebben a hagyományban. Jobb szerettük inkább nézni, mitsem csinálni! - most is lecövekeltünk egy utcasarkon és bámultuk ahogyan a kis csapat kamasz bekopogtat a túloldali ház ajtaján, és egy közép korú férfi nyit ajtót, majd felesége és kislányuk is csatlakozik hozzájuk. Az ének után beinvitálták a csipet-csapatot, mire engem rögtön elöntött a pulyka méreg. Sarkon fordultam és szapora léptek közepedte értem el a következő utca végére. Jeremy persze alig tudott lépést tartani velem, de mégis sikert aratva kapaszkodott a kapucnimba.
- Hova ez a sietség?
- Nem tudom. Talán vissza Amerikába...
- Jaj, miért vagy ilyen dráma - díva?
- DRÁMA DÍVA??
- Pontosan.
- Kétség sem fér hozzá, hogy full hülye vagy. Utálom a fiúkat!
Nos: 12 (akkor 11) évesen az ember lányának ez az örökös szava-járása, de aztán később... kikerülhetetlen ennek a megcáfolása!
Szokták mondani, hogy 12 éves létemre elég fejlett gondolkodású lélek vagyok: de persze ebben is van kritérium. Csak számomra az az alap fogalom, hogy Karácsony-CSALÁD-Be Happy. De ezt vajon a jó apám miért nem így gondolja? Elképzelhető, hogy azért, mert ő még ezidáig nem akart gyereket (sőtt az sem kétséges, hogy most sem, és 10 év múlva sem) de ha már egyszer neki vagyok ítélve, akkor jó lenne, ha december 24-25-26 velem lenne, nem?
Tovább mentünk és lassan az utcánkba kötöttünk ki - megint. Már akkor is mindig ahol elkezdődött minden oda tértünk vissza!
A jelenben, karácsony előtt - MEGINT
Az emlékeimbe kissé belefeledkeztem, mert mire fejemben lejátszódott azon esemény sorok film szerű áradata, amik az elmúlt karácsony örökre bevésődött gondolatait rejtették - már csak azon kapcsoltam, hogy a True Blood-nak is a záró zenéjének ritmusa járja át a testem egészét... meg aztán más is: ajtó nyitódás - csapódás - és a lépcsőn való lerohanásnak dübörgő basszusa...
- Nem tudnál egyszer halkan tévézni?
- Nem, mert akkor te sosem kelsz fel... mi lesz veled karácsonykor? Akkor is eddig fogsz aludni?
- Persze! Benne volt a kérdésedben a válasz.
- Öüm: ez költői kérdés volt! Azokra nem szokás válaszolni.
- Ne okoskodjál már ilyen korán reggel, kérlek!
Az ajtó ismét csapódott. Ezúttal is fentről jött a hang, és lassan Ria is feltűnt a lépcsősor tetején. Persze Jeremyvel rögvest félbe kellett szakítanunk a beszélgetésünket, mert mindketten rámeredtünk az emeletről éppen leosonó, barna, kócos hajú hölgyeményre. Szemét törölgetve érkezett el mögénk és homlokon csókolta Jeremyt, aki rögvest nyafogni készült...
- Szép jó reggelt!
- Anya. Ne csókolgassál már össze - vissza, kérlek...
- Mert? Félsz, hogy Anja és Frankie kinevetnek?
- Jaj dehogy. Csak már nem vagyok kisfiú...
Még mit nem! - én a helyében nagyon is örülnék, ha édesanyám reggel adna egy üdvözlő puszit... persze ez lehetetlen attól, aki most a föld alatt leledzik! Kissé talán morbidnak hangzott ez az előbbi monológ, de nem tudok vele mit kezdeni. Jeremy két perc alatt kihoz a sodromból!
- Oké. Szia Frankie!
Túrt bele hajamba, majd én épp ekkor kaptam észbe, hogy ma még nem is fésülködtem. Csodálom, hogy Jeremy még nem adott hangot a kinézetemnek! Ilyen esetekben szeret egy-két oltással megajándékozni...
A reggeli idillt követően olyan 11 magaslatában ismét felvonultunk Jeremyvel az emeletre. Elváltunk a szobáinknál - amik történetesen egymással szemben vannak - és én bezártam az ajtómat, hogy felöltözés közben megóvjam magam a kelletlen látogatóktól... aztán mihelyst teljes hétköznapi pompában tündököltem már igyekezhettem is a fürdőbe, hogy birtokba véve a tükröt, embert faragjak magamból. Hajamat kifésültem és kivasaltam - ne kérdezze senki otthonra miért szoktam kivasalni a hajam, mert én se tudom (talán valami hülye hóbort...)! És ezt követően a teljes push up hatásért még egy kis tupírt is vittem bele hajlakkal rögzítve. Kétség sem fér hozzá: apám lánya vagyok.
***
A délután folyamatában úgy döntöttem neki fogok a házi dolgozatom megírásához, és kicsit átolvasom a kémiát... erre sosincs elegendő időm tanulni és ma véletlenül nem csinálok semmit! Mint általában sem...
- Az eténmolekulában az atomok térbeli elrendeződése nem tetraéderes...
- Te magadban beszélsz?
Hirtelen nagyot ugrottam és kapkodtam a levegőt. Mikor jött ez be?
- Jeremy! Te hogy kerülsz ide??!
- A kéményen át, mint a mikulás.
Vigyorgott, ez alatt én leküzdöttem magamban az öklöm használatának késztetését... sóhajtásomba rejtve adtam hangot véleményképletemnek, mi szerint nem vagyok rá kíváncsi... a telítetlen szénhidrogének is érdekesebbek az ő ostoba poénjaitól! Ő persze - mint aki veszi az adást - rögtön lejebb vett a hangerején, és leült az ágyam szélére, miközben tekintetével átdöfött rajtam. Az ágyamtól egy méternyi távlatra van az íróasztalom. Így sajnos igen közeli távolság volt köztünk. De folytattam...
- A két szénatom és a négy hidrogénatom atommagja egy síkban van...
- Uncsi!
- Mi van?! Beleverjem a fejed a falba?
- Minek tanulsz karácsony előtt? Inkább ünnepelj. Vagy nézz ki az ablakon!
Engedelmesen felegyenesedtem és a teraszajtómhoz sétáltam. Kihúztam a függönyt, miközben tekintetem végigfuttattam az odakint fehérlő tájon. Te jó ég! Reggel még nem is volt semmi, most meg?? Ez felettébb érdekes.
Éreztem kezei tapintását csípőm fölött, oldalt. Éreztem ahogy hozzám simult és azt is, hogy miként pirulok bele az érintésébe... álla súrolta a hajamat, és hamarosan a nyakamat is, de nem különösebben törődtem vele, hiszen már máskor is csinált ilyet... sőtt: mindig ezt csinálja. Tudom: most van pont abban a korban, hogy rohamosan érdeklődjön az ellenkező nem iránt - de kérlek! Az ne az unokahúga legyen... - ezt leszámítva nem zavart semmi amit épp tett velem.
- Szép mi?
- Abszolút. De ettől még nem fogom tudni, hogy mi az etilén!
- Jaj, Frankie... lazíts már! Engedd el magad.
- Hé! Azt azért nem, mert nem hinném, hogy elkapsz.
- Próbáld ki!
Lépett el tőlem. Vállam felett eltekintettem ideiglenes pozíciója felé, ami többnyire ezt leplezte magában: kitárta karjait, és megtámasztotta magát egy tepesz - állással. Visszafordultam. Sóhajtottam, mert aggodalmaskodtam. Nem sok kedvem volt megízlelni a hideg padlóm finom fájának ízkompozícióját. De hallgattam Jeremyre, és hátradőltem. Elkapott...
***
Nem is tudom meddig társaloghattunk, de már sötétedett. Olyan gyorsan telnek a napok! És változnak azok napszakai. Éppen az ágyamon ültünk, mindeközben ő eljátszotta nekem a Rette mich gitárszólóját. Jómagam is gitározgatok, de ennyire nem vagyok ott a témában, mint Jeremy. Még az első velük töltött szülinapomra vette Tom, de azóta itt porosodott Németországban. Az itteni szobámban.
A szám végén hozzám fordult és megkérdezte:
- Minek örülnél karácsonyra?
- Annak, ha apa itthon lenne.
- Itthon fog. Reggel hívott apa, hogy a repcsin vannak.
- Jó ez eddig okés, de mi van ha meggondolják, és elmennek valahová máshova karácsonyi ajándékkoncertet adni?
- Nos nem tudom. Én tudod minek örülnék?
- Kérdezd meg, hogy érdekel e...
- És még én vagyok a köcsög. Na! Tippelj.
- Feladom. Minek?
- Annak, ha mosolyognál...
Megállt bennem az ütő. Vannak percei mikor olyan gyökér, hogy a tölgy elszégyelli magát mellette, de mégis vannak percek, mikor olyan kedves és romantikus, hogy menten leteperném. Csak ennek most nincs itt az ideje! Így helyette megadtam neki, amit kért: mosolyogtam.
- Nem úgy gondoltam! Hanem úgy, hogy teljes szívből, igazi boldogságból.
- pff. Akkor rossz ajtón kopogtatsz!
- De izé vagy. Na várj! Mindjárt jövök.
Felállt és kiment. Nem nagyon tudtam merre vetemedett ez idő alatt, de sejtelmeim voltak. Talán a szobájába? Minden bizonnyal, hiszen hamarosan visszatért egy ajándék-táskával.
- Nos. Nem most akartam odaadni, de, ha már így adódott... nem tudom karácsonykor milyen hangulatba leszel! És téged ismerve ezt még a jó Isten se tudja, mert olyan hirtelenke vagy, hogy az néha fáj... de tessék! Boldog karácsonyt.
Mikor odaadta szokásához híven a számra adott puszit, majd leguggolt elém és kíváncsi tekinteteket meresztett, miközben kezeit térdemre helyezte. Épp a csomagot vizslattam és tűrtem lefelé magamban a bűntudatot, mert én tulajdon képpen semmit se vettem neki... az ajándékom: egy tábla csoki Milka és egy furcsa pillangó.
- Ó, Jeremy. Köszönöm szépen! De... ez mi a franc??
- Nem franc...
Kezdett bele mondandójába, miközben kivette kezemből a pillangót és fordított rajta egyet. Valamit megcsavart a potrohi részen és az furcsa, kattogó hangot adott ki.
- Hanem pillangó.
Fejezte be a mondatot, miközben kifeszítette a tenyerét, amiből hamarosan kirepült a pillangó. Nevetési roham tört ránk miközben az repkedett a szobámban. A mosoly talán csak akkor fagyott le az arcunkról, mikor a szárnyas "jószág" kireppent a szobám ajtaján...
- Elmegy! Gyerünk utánna!
Adtam ki a parancsot és már sprinteltünk is a pillangó nyomában. Mintha valami isteni sugallatt támadta volna be a szerkezetet, az végigreppent a folyosón, le a lépcsőházba és onnan teljesen a kijárat felé. Szorosan a nyomába voltunk Jeremyvel, de ekkor valami - sőtt inkább: valaKI megállította a pillangó szökési kísérletét.
- Ez meg mi?
Hirtelen kikerekedett a szemem és nem tudtam eldönteni sírnom kéne e vagy nevetnem, de helyette inkább meglepődéssel tetőzve sóhajtottam és sikítottam egy harsányat. Aztán lerobogtam a lépcsőn, miközben Ő összeszorította tenyerét, így teljesen elzárva a Jeremytől kapott pillangóm mozgás terét. Furcsán mutatott, ahogy bőrkesztyűjében ott ficánkolt ez a kicsi, arany pillangó...
A lépcső legaljában már inkább ugrottam és a nyakában végződött repülési útvonalam végállomása:
- Apa! APA! Hát megjöttél?
- Nem. Ez csak a látszat...
- Jézusom. Apa! APA! Olyan jó, hogy itt vagy!
Öleltem meg, mire ő nevetett egyet. Édesapám válla felett láttam, ahogy Tom is belép full havasan a házba és Ria csókkal üdvözli őt. Apa simogatta a hátam és éreztem, ahogy ölelése szorosabb irányt vesz. Általában nem tudok mit kezdeni a hirtelen jövő szeretet rohamaival, de most viszonylagos alapon jól viseltem. És sírtam... mikor elváltunk rögtön pánikolni kezdett szokásához híven - ilyen esetekben gyakran érzem azt, hogy inkább a bátyám, mitsem az apám.
- Jajajajaj! Ne sírjál! Nyuginyuginyugi!
- Jó, csak örömkönnyek...
- Úr Isten. Rühellem mikor sírsz!
- Sziasztok apa és Bill. Hogy utaztatok?
Karolt át Jeremy, mire már megint szánakozó tekintetre váltottam: nem is tudom miért... már megszoktam, hogy őt örökre csak szánom!
- Nos jól. De anyád mondja, hogy megint pofátlan voltál vele!
- Mikor is?
- Tegnap te IQ gránát! Tudod: "ok, csá"!!
- Ihjaaahh! Értem. Hát bocs. Ilyen a formám.
- Hm. Le se tagadhat téged.
Tom kuncogva megvakargatta tarkóját és kissé elpirult. Majd Anja is csatlakozott és minket utasított, hogy "Tipri a szobába! Hagyjunk egy kis időt arra, hogy hazaérjenek. Menni fog?" - abszolút. Jeremy arra szánta magát, hogy a szoba helyett - már csak azért is, hogy neki legyen igaza - a nappaliba menjen telefonálni. Én meg éppen megörültem, hogy leszált rólam... elvettem aputól a pillangómat és felsurrantam a szobámba.
Felérve becsuktam magam mögött az ajtót és hirtelen nagyon megörültem édesapám hazatértének - de eszembe jutott anya... nem tudom miért, de mikor apa hazatér nekem mindig az jut eszembe, hogy anya már sosem fog úgy hazajönni, mint ő... - leültem a székemre az íróasztalnál és tehetetlenül meredtem ki az ablakon. Odakint már sötét volt és havazott. Annyira szeretem, amikor esik a hó! Idilli és csodás miként porcukor mód lassan elkezdi beteríteni a földet. Gyenge szemeinek elég egy érintés is, hogy végleg elpusztuljanak, de ha vigyázunk, hogy egyikőjük se essen olyan helyre, ahol elérheti a vég, akkor talán meg is marad...
Tétova perceim következtében hamar észrevettem, hogy megint sírok és az eget nézem. Ostoba és kislányos dolog! De muszály néznem az eget... hamarosan szipogtam és tötölgettem felváltva jobb-és bal szemem. Újabb sóhajtás, ami megint csak szipogásba torkollott. Gyorsan magam elé húztam a kémia könyvem, hogy eltereljem a figyelmemet, de csak annyit értem el vele, hogy a lap is csupa víz lett... - és ekkor egy kéz tapadt vállamra. Apa?
- Mi van már megint?
- Nem. Jeremy.
- Tessék?
- Semmi! Csak választ adtam a magamban feltett kérdésre... zavar?
- Nem. Nem igazán. Most beszéltem Connerrel és Joshuával. Este kimegyünk szánkózni! Olyan 7 fele.
- Remek.
- De egy ideig Vickie is velünk lesz.
- Vickie?
- Igen, Vickie. Nem mondod, hogy nem tudod ki az??! Tudod: Conner húga.
- Jó, a te barátaid nem az enyémek!
- Még van időnk... mit csinálsz azon kívül, hogy sírsz?
Furcsán feltett kérdése némi idegdaganatot okozott bennem és már éppen kerestem a megfelelő oltást, de ránéztem és mikor szemünk találkozott már el is felejtettem... hirtelen furcsa érzésem támadt: mintha idebent valami csikizne... vagy nem is tudom! Mintha nevetnem kéne... de semmi késztetést nem érzek a nevetésre! Aztán gyorsan válaszoltam, csak nem épp normálisan...
- Igen.
- Micsoda??
- Ööö... igen sírok, és am... mit is csinálok? Ja igen: bioszt tanulok!
- Dehát Frankie! A kémia van előtted!
- Úr isten tényleg.
- Valami elvonta a figyelmed?
- Ja: te... azaz izé: ja biztos a te kérdésed!
- Jézusom, Frankie. Te félre beszélsz!
Ebben persze semmi újat nem találtam, mert tudtam jól. Ez tény volt nem megállapítás! Zavartan megráztam a fejem és csodálkozva vettem tudomásul, hogy már egészen belehajolt a pofámba. Idegesen törtem egyet az ujjaimon, majd hirtelen felálltam - de olyan hirtelen, hogy beleütöttem combom az asztal szélébe...
- Frankie! Mi bajod?
- Se-se-se-semmi!
Mentegetőzés közben hadonásztam a kezemmel és igyekeztem minnél távolabb kerülni tőle. Valójában én se tudom mi bajom. Nagyon ideges lettem hirtelen és éreztem, ahogy elpirulok! Borzasztó. Hátrálás közben nekimentem a szekrényemnek is és ott is ugrottam egyet. Mire hátranéztem, hogy megvan e még a szekrényajtó visszafordulva már mögöttem állt.
Megijedtem.
- JAJ! Ne ijesztgess...
- Te most nem vagy komplett! Mondjuk amúgy se szoktál, de most végképp nem. Mi az ami zavarba hozott?
- Honnan a picsából tud... honnan veszed, hogy zavarban vagyok?
- Higgy nekem: volt már dolgom lányokkal. És apa is segített megérteni őket, szóval ezek az esetek nem újdonságok!
Az apja is segített neki a nőkkel? Úr isten... mibe keveredtem? Ebből már semmi jó nem sülhet ki...
- Az apád? Mintha ő annyira értene a lányokhoz.
- Még kérdezed? Tinédzser korában már volt dolga elég nővel...
- Apád... ez igaz!
- Oh, igen az apám!
- Mi? Nem! Jaj... már megint hülye vagy! Ahh. Le is szarom!
- Na de komolyan: mi van?
- Semmi. Akadjál már le a témáról!!!!
Rivaltam rá és ettől láthatólag nem volt elragadtatva, mert most megfogta a vállam és olyan erővel lökött neki a szekrénynek, hogy azt hittem beszakad az ajtó. Nekicsapódva nyekkentem is egyet, de csak egy elég harsányat, mert utánna minden figyelmemet lekötötte a tiszta ideg Jeremy...
- MI VAN??!!! Nekem akarsz parancsolni??!
Persze bennem is van egy kis félsz Jeremyt illetően szóval természetesen erre is megrezzentem és gyorsan mentegetőzni kezdtem, de ez láthatólag semmit sem javított a hangulatán...
- Nem! Nem! NEM! Dehogyis...
Erre nevetett, és hozzám simult. Mostmár tényleg belepaszírozott a szekrénybe!
- Megijedtél?
- Mi???!!
- Jézusom. Te kajak beijedtél!
- Mondok én neked valamit: ha most nem engedsz el akkor én olyat csinálok, ami nem kajak lesz, hanem kenu!
- Gondolom. Na mindegy!
Nevetés közben kissé hátra vetette a fejét, de visszahajolva már ismételten magánál volt. Aztán meglehetősen furán kezdett méregetni a felső testemet illetően... persze: a melleim növésbe vannak, de még szerintem nem olyan szembe tűnőek! De persze neki már erre is kifinomult a látása... szó-mi szó: apjára ütött!
- Kérdezhetek valamit?
- Úr isten! Már megint mit? Azt, hogy hordok e melltartót?
- Nem. Azt tudom, hogy hordasz.
- Mégis hon... JEREMY!!!
- Mondjad!
- Kutattál a szekrényembe?
- IGEN! Vaaaaagyiiis: nem!!! Dehogy! Miért tennék ilyet?
- Jeremy, elárultad magad...
- Nehogy megölj!
Jeremy futásnak eredt, mire én a nyomába szegődtem. Sprintjének útvonala egyenesen a nappaliba vezetett, ahol a felnőttek éppen beszélgettek és TV-ztek. Persze a nagy SOS-ezésre felemelték a fejüket ők is és egyenesen felénk néztek. A fortéjaim nekem is megvoltak így rávetettem magam és a földön kötöttünk ki. Ő alattam én felette. Épp a hátát készültem eltörni, amikor lelökött magáról, és beszólt:
- Nem kéne nyilvánosan! Ha már úgyis azt akarod menjünk szobára!
- Menj a nénikéddel!!!
Azzal megint ráugrottam és beleharaptam. Bárhogy is próbált leerőszakolni magáról nem hagytam neki túl sok esélyt arra, hogy szabaduljon. Csak aztán egy zavaró incidens közbe vágott: apa. Lefogott, és hamarosan lerángatott Jeremyről. Míg Jeremyt Tom kapta el! Futólag hallottam a kanapén ülő Ria és Anja társalgását:
- Mindössze ezért vártam olyan izgatottan, hogy hazaérjenek.
- Jogos! Így ezt nem nekünk kell csinálni...
Tovább nézték a TV-t miközben minket a két alfahím kérdőre vont - pontosabban apám:
- Mi ez az egész?
- Mit mi ez az egész??! Jeremy egy utolsó perverz dög! Örülhetsz Tom, mert teljesen olyan lett, mint Te voltál anno.
- Ez most sértés volt, vagy bók?
- Szerintem mindkettő. Én örülök, hogy te vagy az apám!
- Jó, de mégis mi váltotta ki belőle ezt az anyatigris reakciót?
- Semmi. Csak bolond a fejére!
- ÉN???!! Anyád! Na ide figyelj: nem kellett volna turkálnod a fehérneműim között!
- Mi van? Ezt kikérem magamnak: nem csak ott turkáltam!
Apa nem bírt tovább tartani, mert elszabadultam, amire Jeremy becsusszant Tom háta mögé. Idegesen toppantottam egyet, majd elindultam felfelé.
- Hülye köcsög!
Hátra sem kellett néznem, hogy tudjam: Jeremy kiszökkent Tom háta mögül - mert a következő percben elkapott hátulról és magához szorított. Jó kedvemben talált így rögtön kapálódzni kezdtem! Visszafordulva csak azt láttam, hogy Tom nevet, apa meg a fejét fogja...
- Ne haragudjál már, Frankie! Tudod: szeretlek.
- Anyád is szeretett, ezért szült élve!
- Hé! Engem hagyjatok ki ebből.
- Bocs Ria...
- Sajnálom Frankie...
Tört ki a vallomás kuzinomból, mire most Tom fogta meg a fejét, amire apa olyan szánalommal döfött át rajta, hogy ebbe még az Antarktisz is beleremegett...
- Nem vagy a fiam. Én speciel nem kérnék ilyenért bocsánatot!
- De én igen. Ne haragudj Frankie! Egy utolsó rohadt köcsög voltam.
Hirtelen bánattal teljes arcot vágott, és szája is lefelé görbült. A földet nézte, mire engem megszált a szent lélek:
- Ó! Nem haragszom.
Borultam nyakába, majd válla felett elnézve láttam, ahogy Tom lemondó arcot vág, felegyenesedik, felsegíti apámat is és ránk néznek mind ketten. Nem akartam látni az arcukat ezért behunytam a szemem... élveztem a pillanatot, ahogy Jeremy simogatta a hátam, és a hajamat elérve beletúrt sörényembe és belepuszilt nyakamba - amire felszisszentem. De csak tovább puszilgatott... mire apáék már megint térültek-fordultak, elindultak felénk. És apa hangot adott fejében átfutó gondolatmenetének:
- Héhé! Jeremy. Házi nyúlra nem lövünk!
Erre Tom helyeslően bólintott, de szavajárásából nem a tömény egyetértés jött le:
- Néha arra is szükséges, ha szökni próbál... azt is le kell teríteni!
Apám oldalba csapta, mire ő röhögött. Engem Jeremy tovább csókolgatott. Annyira nyáladzott, hogy azt hittem felmosót kell hoznom... de hamar kikerültem előle, és löktem rajta egy akkorát, hogy észhez térjen. De ez sem akadályozta meg...
- Gyere ide!
- Nemnemnemnem!!!!!!!
Sikítva rohantam ezúttal a kanapéhoz és felugrottam Anja ölébe és belebújtam. Jeremy ide is követett. Elkezdte szurkálni az oldalam én meg egyre erősebben szorítottam Anját... aztán csöngettek!
- Csöngettek! Jeremy! Nyisd ki!
Gonoszan rám nézett amolyan "nem szabadulsz" stílusban, és elindult az ajtó felé... szaporán kapkodtam a levegőt, és emlékeztem vissza erre a pár percre... apáék is hamar visszaültek, mire apa megkérdezte:
- Gyakran csinál ilyet?
- Meglehetősen. De mindig megverem érte!
- Ó... biztos, hogy te lány vagy?
- Biztos, hogy te fiú vagy?
Vágtam vissza neki, majd a győzelemtől mámorosan felpattantam Anja öléből és elindultam felfelé - de ekkor Jeremy visszatért és elkapta a kezem...
- A srácok azok! Gyere, menjünk...
Biccentettem neki, majd odarohantam a kanapén ülő társasághoz, adtam puszit mindenkinek és már indultam is. Elkaptam Jeremy kezét, és kézenfogva surrantunk a kabátunkért, meg a cipőkért.
- Hova mentek?
- Szánkózni Gustav és Georg gyerekeivel!
- Ja. Jó! Menjetek. Telefon?
- Van nálam. De minek? Tuti elázik, és megromlik.
- Semmi baj, apád majd vesz egy újat...
- MÁR MEGINT???!!
Folytatása következik...