Hol kezdődesz te és hol vagyok én?
[Scharlott szemszög]
Rengeteg hibát követhetünk el még életünk során, de a legtöbb esetben a hibáinkkal együtt fogadnak el minket is. A vétkekből és a meggondolatlanságból született tettek is efféle hibák, mert a legfontosabb emberek - bármit is teszel - ezzel együtt fogadnak el. Bár én most tartok attól, hogy ezzel nem fognak elfogadni... hiszen ő a saját bátyám és mégis lefeküdtem vele!
- Scharlott, kicsim! Miért nem eszel?
- Micsoda? - kaptam fel zavartan a fejem és ránéztem a velem szemben ülő anyámmal.
- Már kb. 5 perce előtted van a reggeli, de még csak bele sem nyaltál.
- Mmm... lehet nem is vagyok annyira éhes....
- Mi? Hiszen egy fél órája még itt szörnyűlködtél, hogy éhen fogsz halni. Csak nem vagy rosszul?
- Lehet terhes... - szólalt fel Tom, de ezen kijelentésére Bill egy hatalmasat köpött mellettem eltalálva a szájából távozott tartalommal Kazimir hátsóját. Most fuldokolni kezdett, de Tom ezt is megoldotta: egy hatalmasat IZOMBÓL rávágott Bill háta közepére, aki erre megnyugodott.
- Idióta! Hogy lehetnék már terhes? Szerinted megszált a szentlélek?
- Vagy valami más... - és oldalba bökte Billt, azt várva, hogy majd együtt felnevetnek, de bátyámnak egyáltalán semmi kedve nem volt a nevetéshez. Az asztal alatt megfogtam a kezét és ráztam a fejem. Erre felsóhajtott és ránézett Tomra:
- Kérdezhetek valamit?
- Hogyne.
- Te ugye hülye vagy?
- Nem kifejezetten... te üres fejű!
- Üres?
- Ja, mert biztosra veszem, hogy a káposzta lén kívül más nincs a fejedben...
- Ja, mert neked még az sincs.... csak a nagy üreg és a sötétség.
- Hogy mondtad?
- Jól hallottad! - sátáni mosolyt vetett Tomra és visszatért volna a reggelijéhez, de Tom ezt nem hagyta neki, mert kihúzta alóla a széket, minek következtében Bill is a földön kötött ki. Hamarosan ő is rávetette magát és mire észbekaptunk már verekedtek is. Anya és apa velem egyszerre sóhajtott fel és visszatértünk a reggelihez kis figyelmet se fordítva az ikrekre.
- Anya! Ez tényleg finom.
- Na látod!
- Anyád tudja, hogy mi az igazán jó! Kicsikém: ma tudunk beszélni?
- Nem hiszem apa, mert edzésre megyek. Tudod: hétvégén meccs!
- Ja persze. Mikor érsz haza?
- Este 8-ra. Tom jön értem!
- Hogy kicsoda?
- Megígérted!
- Tényleg?
- Hagyjad Scharlott! Majd elmegyek én érted.
- Az még jobb! - hirtelen vigyorogni kezdtem, mire mindenki rám nézett. Erre kapcsoltam: ez elég érdekesnek tűnhetett. Szóval mentegetődzve rángattam a kezem:
- Vagyis ööö... az se rossz! Fő, hogy haza érjek...
Felálltam és a fejemet fogva indultam fel az emeletre a szobámba. Ez azért elég ciki, hogy így pitizek a saját bátyámnak! Bár ami az este történt... leszámítva ezt a szörnyű másnaposságot... nos... hazudnék ha azt mondanám rossz volt! Hülyeségnek hülyeség, de semmi több.
Hamar eljött az edzés ideje és mivel már össze volt szedve a cuccom rohantam is le az emeletről. Bill már várt rám!
- Szia Szép Lány... mehetünk?
- Ennyire azért ne legyél szerelmes a saját húgodba! - és kirohantam mellette az udvarra. Hamarosan el is indultunk és a kocsiban Bill felhozta azt a témát, amiről most egyáltalán nem akartam beszélni...
- Figyelj Scharlott. Ami az este történt... nos őő...
- Felejtsük el, jó? Mást nem igen tudunk vele csinálni.
- Scharlott! Ne kérj tőlem lehetetlent. Nem akarom elfelejteni!
- Hát szerinted én igen?
- Jó, akkor a felejtés kicsúszott. Egyéb ötlet?
- Áá... szerintem ez gáz...
- Jaja...
- Nem tudod mire gondolok! Jeremy húga, Bianca sosem tudna úgy gondolni Jeremyre, mint én rád... tudom, ismerem! De ott van Ronald és Evelyn. Ők fogadott testvérek! A szüleik mind kettőjüket örökbe fogadták és járnak. De mi Bill... nem tudok róla, hogy fogadott tesók lennénk.
- Az a nagy helyzet, hogy én se...
- Na akkor? Ez nem normális. Kezeltetni kéne téged is és engem is!
- Csak téged, én tök normális vagyok...
- Azért feküdtél le velem tegnap? - Bill félrerántotta a kormányt és a kocsi majdnem az árokba zuhant, de még időben visszarántotta az útra.
- Csssss!!!
- Wááh, Bill! Mondd, Te normális vagy? Majdnem kinyírtál minket....
- Bocsesz...
- Ha meghaltunk volna is ezt mondod?
- Hagyjuk. És ezt a témát is! Kéééérlek... nem akarok én még több közlekedési balesetet!
- Jó, de nem mindig kerülhetjük a témát...
- Ezt én is tudom... na! Meg is érkeztünk!
- Juhííí!!! ^^
- Na pattanj ki...
- Bill! Izé... öö... nem akarsz, mondjuk... megnézni?
- Scharlott, tudod, hogy dolgozom...
- De a próbáig még van egy órád! Igazán bekukkanthatnál...
- Scharlott... én nem is tudom...
- Kérlek!
- Ehh. Jól van!
Beérve a sport csarnokba már a csapatom és az edzőm ott volt. Bár Fatime és Brenda még nem érkezett meg, de a bemelegítést már mindenki elkezdte. Aztán az ajtóra néztek és... mikor meglátták Billt hirtelen eldobták azt ami a kezükben volt éppen és sikítva hozzánk rohantak:
- Nem mondtad, hogy elhozod a bátyád is!
- Tudod Kitty... mindeddig még én sem gondoltam volna! Kezdhetném azzal, hogy azt sem hittem el, hogy egyáltalán eljönne...
Mikor Bill aláírása is bekerült az általunk is dedikált labda bőrére már a siker is teljesnek látszott. Míg Bill felült a kispadra megjött Fatime és Brenda is. Az edzőm, Frau Kohl felült Bill mellé. Mosollyal díjaztam, hogy milyen jól elbeszélgettek. Bár kissé féltékeny voltam, pedig Marie Kohl (fonetikusan: Marí Koll) már 32 éves, míg Bill csak 22 - és Bill amúgy is engem szeret. Azt hiszem...