Elhoztam nektek a mai részt. Már talán sikerül visszatérnem! *.* Ez a rész kissé érzelem dús és szomorú lett, de remélem elnyeri a tetszéseteket! ^^ Ó: és ez még mindig nem a vége!

Aki kétszer is megélte a saját halálát

A fiú ismét a lányra nézett, aki csak gubbasztott, mint a meglőtt, haldokló madár - madár, melynek vergődő szívéből elszáll az élet, megtört tekintete a te arcodra mered, aki testébe küldted a golyót, s bágyadt, szelíd, elhomályosodó pillantása búcsút vesz mindattól, ami szép a földön, a naptól, a levegőtől és a párjától.

A könnyek sokfélék. A testi fájdalom könnye bőséges, de nem elég meleg, a bánat könnye forró, és szinte nem cseppekben jön, hanem ömlik és zuhogva hömpölyög alá az ujjak között, melyekbe az arc szemérmesen eltemetkezik. Hasonlít ehhez a boldogság könnye, de ez nem rejtőzik el és hamarább elapad. Ezek rokonok, aminthogy rokonok a sírás és a nevetés általában, s rokon az öröm és a bánat, rokon a szeretet és a gyűlölet. A düh könnye egészen picike, és gonoszul megül a szem sarkában. Néha csak egy van belőle. A meghatottság könnye diszkréten, finoman alácseppen. Nagyon szép a szerelmesek zokogása, és az anyáké. Ezek olyan őszinték és fájdalmasak, mint a gyermekbőgés. Az erőszakos, álnok, apró és szétfolyó könnyeket, az álszenteskedés könnyeit - hogy nyögni kell, míg végre kijön - káromkodásnak számítja. Annál szebbek a befelé hullók, amelyektől ég a szem és elnehezedik a mell: vigasztalan az öregemberség szüntelenül folydogáló könnye, amely a nyomorúság híg vizéhez hasonlít. Ó, a könnyek sokfélék... - az én könnyeim most nem mutatnak változatosságot. Előtör bennük a csalódottság, a bánat és a tudat, hogy itt kell hagyni valakit, akit már egyszer megszerettél.

- Savanna kérlek mondj már valamit! Kérlek! Akármit!

-Tudod mi a legrosszabb? Amikor összeomlik az életed, és pont az okoz csalódást, akire a leginkább számítottál.

- Florian? Rá te valaha is számítottál? Benne valamikor is megbíztál? Nézd mit csinált veled!

- T-tudom... ááh. Ez fáj! Hol kaptam a... ?

- A szíved főlé mehetett kb., de nem hinném, hogy bármi köze is lenne ennek a szívedhez, mert akkor már nem beszélnél és akkor már... akkor már nem itt lennél!

- Ne beszélj butaságot. Én mindig itt leszek veled!

A szemem elnehezedett, de nem - nem haltam meg, semmi bajom, csak épp... olyan fáradtságot érzek mint még soha! De hallom amit mondasz, Tom. Hallom! Hogyne hallanám...

- SAVANNA!!!! Az ég szerelmére... jöjjön már az a kurva mentő!!

Képek villannak föl. Mindegyik a maga módján szomorú vagy vidám. Néha mindkettő. Az egyik áthatolhatatlan, reménytelen sötétség, a másik a szinte felfoghatatlan boldogság, amely olyan vakító fénnyel ragyog, hogy bántja a szememet. Állandóan váltakoznak a képek, mintha egy láthatatlan kéz cserélné őket egyfolytában. Jön az egyik a másik után. Kattanás. állj! Merevítsd ki ezt a képet. Nézd meg jól, akármit is látsz rajta. Anya mindig azt mondta mikor még élt, hogy az emlékezés ára a fájdalom, ami vele jár. És milyen érdekes, hogy a halálom perceiben is ezen gondolkozom! Vagyis Rajta. Rajta, aki életében mindig olyan bölcs és kedves volt. Ő jelentette számomra a menedéket. Most ezt a helyet Tom vette át... Tom, aki mindig olyan laza és kedves és figyelmes. Menő és van, hogy pofátlan ,de legbelül egy olyan érzelmes, olyan figyelmes, olyan védelmező típus, mint egy szerelmes testőr... testőr, ki az úrnőjébe lett szerelmes, de az úrnőnek most el kell mennie valahová messze... nem lehet tudni milyen messze! És félő, hogy már sosem jön vissza.

Kinyitottam a szemem és körbenéztem. Idegen emberek! Óh, vajon mit akarnak tőlem? Rémülten felugrottam - volna, de helyette csak egy ismeretlen szobába vagyok. Egy hófehér szobába - mint egy: kórház? Hát persze... Tom bizonyára kihívta a mentőket mikor Florian meglőtt engem. Pedig neki ma egy TV interjúba kellett volna menni - de ezek szerint nem ment, mert most tekintetem az üvegre vándorolt ahol őt és Billt láttam. Milyen jó! Ez a Bill olyan kedves... jó lenne ha Emett helyett Ő lenne az én bátyám is. Biztos többre mennék vele... és itt van Georg is! Most épp egy fehér köpenyessel társalog. Kissé ingerültnek tűnik:

- Nézze doktor úr! A barátom barátnőjéről van szó! Biztos nem lehetne bemenni?

- Kérem! Ezt hagy döntsem inkább én el. Elhiszem, hogy maga is ideges és a haverja is meg a másik két fiú, de akkor is. Én vagyok a főorvos! Kérem, higgadjon le - már amennyiben ez lehetséges - nyugtassa meg a barátját és vagy üljenek le itt a székekre vagy kotrógyanak haza, de akkor meg ne lássam magukat itt többé! Vili?

- Bocsánat főorvos úr. Savanna nagyon jó barátunk és mindenki aggódik. Ne haragudjon! Megvárjuk.

- Helyes. Végre valaki aki tudja magát kontrollálni! A fiatal embernek meg megmondhatja, hogy fölösleges az üvegre tapadnia, mert az nem segít a kislányon...

Micsoda egy bunkó! Egy valódi köcsög. Miért kell minden főorvosnak ilyen degenerált fasznak lennie?

És ismét visszafordultam a fehérre meszelt szobába: az ágyon én fekszem - de hogy lehet, hogy látom magam? Ó, ne! Csak azt ne... édes Istenem! Kérlek még ne most! Kérlek... - ismét a könnyek. Majd odarohantam magamhoz - hát ezt elég furcsa végiggondolni - próbáltam kitalálni valamit. Ide - oda kapkodtam a fejem és a gépet kezdtem el nézni. Ó, mi is ennek a neve? Defibrillátor? Aha, az! A vonal többnyire egyenes,de néhol vannak kibukkanók. Ó hát akkor még van remény! Bár én félek... de a rémület megváltoztat bennünket, mert nem tudunk feledni. Meg vagyunk verve az emlékezettel. Akkor kezdődik, amikor elég idősek vagyunk ahhoz, hogy megértsük, mi a halál, és rájöjjünk, hogy előbb vagy utóbb elveszítjük a szeretteinket. Soha nem leszünk már a régiek. De azért rendbe jövünk, és folytatjuk. Hát most én is folytatni fogom! Ennek a történetnek nem itt lesz vége, a könyvem nem ezzel fog becsukódani! Én Savanna Wniklär még élni fogok! Tudom... érzem és ez az érzés nem fog nyugton hagyni! Addig még ki nem nyitódik az igazi szemem... - a gép prüttyög és én ezt most nem tudom, hogy jó e vagy rossz. A monitoron háromszögek jelentek meg. Hinnéd, hogy milyen ereje van az akaratodnak?

- Savanna?

A szemem még Tom szavai előtt nyíltak fel és mosolygó

arcával találtam szemben a sajátomat. Az üvegre tette a kezét és mondott valamit, aminek következtében párafolt jelent meg az átlátszó elválasztó vonalon, ami közte és köztem van, ami elválaszt minket, ami gonoszan köztünk áll! A boldogság könnye... ó, ez bizonyár az lesz! Éppen most töröltem le szemem sarkából - akkor vettem észre a kezemben álló tűt, ami egy furcsa akármire van rákötve. Infúzió? Valószínűleg. Csodálattal néztem a felettem lévő palackot, amiben ez csöpögött. Egy doktornő megsimogatta a fejem és mondott valamit - de nem értettem tisztán mit. Megszédültem, majd a másik oldalamra néztem ahol egy másik orvost láttam. Megkérdeztem:

- Meghaltam?

- Csillagom! Most tértél vissza közénk az életbe.

Mosolyogtam és a körülöttem lévő emberek némelyike is sírni kezdett. Volt aki megölelte a másikat. Egyesek szó szerint a nyakába ugrottak társaiknak. Nevetni kezdtem. Vajon miért örülnek ennyire, holott egyik sem ismer engem? Mikor éppen az ölembe fektettem a kezeimet már Tom és a többiek is bent voltak. Egyenként borultak nyakamba - kivéve Tomot. Ő hátra tett kézzel lépett mellém:

- Öö... ügyes vagy! - megborzolta a hajamat mire én a nyakába ugrottam.

- Hé, és az infúzió?

- Nyugalom doktorúr. Ilyen a happy end!

Az orvos vállat vont és mosolygott. Tomot szorongatva láttam! Ám mikor elengedtem... valami megint szúrni kezdett...

- Úr Isten... mi ez? - a fiúk hátrébb álltak és a fehér köpenyesek ismételten körém gyűltek:

- Mi a baj kisasszony?

- Szúr, nagyon... mintha ki akarna belőlem jönni! - elkezdtem ordítani. És ismét japánul káromkodtam. A fiúkat megpróbálták kiterelni, de én elkaptam Tom kezét. Az orvosok próbáltak minket szétválasztani, de nem sikerült nekik.

- Elzsibbadt a szíved!

- És akkor mi van? Már nem fog meghalni, ugye?

- Fiatal úr! Ezt nem lehet tudni...

Tom az ajkába harapott miközben én sírni kezdtem. Szabadon lévő kezemmel összeszorítottam a takarót, ami ennek kapcsán összegyűrődött. Ismét a fájdalom könnyei! Elengedtem Tom kezét és már mindkettő kezemet a mellkasomra szorítottam és megharaptam a számat, ami vérezni kezdett.

- Savanna mit csinálsz??

És Tom most olyat tett, amit egy gitárosnak nem kellett volna: kezét a számba nyomta, amire én ráharaptam. Láttam rajta, hogy fáj neki, de... csak vagy kétszer felnyögött. Elfordította a fejét. A harapás elgyengült és ekkor abbamaradt a fájdalom is, de éreztem, hogy forog a föld. Az orvosok csak egy két perccel később engedtek el. Ránéztem Tom kezére: ömlött belőle a vér. Ő maga letérdelt az ágyam mellé és magához húzott. A fejét a hajamba temette és ezt mondta:

- Remélem tudod, hogy Florian egy köcsög.

Mosolyogni sem volt erőm, pedig most azt tettem volna. Éppen készülök meghalni ha nem baj! Ez meg akkor is csak Floriant szidja. Mikor végül erőt vettem magamon ezt mondtam neki:

- Szeretlek Tom. - és elsötétült minden. Árnyékba borult a fényes, fehér szoba és Tom arcát sem láttam. Szeretlek Tom? Hát... ekkor még nem gondoltam volna, hogy ez lesz az utolsó szavam neki...

ÉS MÉG MINDIG NINCS VÉGE!! ^^