Sziasztok!
A mai napom kicsit necces volt, de mégis összeeszkábáltam nektek egy részt! ^^ Jóó olvasást.
"Watashi wa anata o aishite" - Ich Liebe Dich
A Nap első, gonosz, szadista fénnyalábja rabolt ki eme őrült éjj álomképeiből. Tom még mindig alszik, de én már eljutottam a nyútózkodásig - és talán következő célnak az ágyból való felkelést tűzném ki fáradt pilláim, sötét sűrűje elé. Miután mindez megvolt összekaptam a szobában szana - szét fetrengő ruhadarabjaimat, és magamra öltöttem őket. Aztán,egy széles mosoly elejtése következtében előrobbant belőlem a felbőszült, bengáli anyatigris énem, és követhetetlen gyorsasággal robbantam rá kedves gitárosomra (nos, akit még egy hónapja a pokolba SE kívántam volna), aki válasz helyett inkább elvétett egy elnyomott nyögést.
- Tom! Haza kéne vinned... ha már egyszer idehoztál...
- Idő?
- Kilenc lesz, 10 perc múlva.
- Ehh... Savanna, Te nem vagy ember!
És magára rántotta az egyik párnáját. Ekkor tekintetem az engem körbecsavaró "világra" vándorolt... még sosem járhattam itt - álmaimban sem. A szoba nem egy király hálója feeling, hanemcsak egy szolid, hétköznapi, iskolás fiú szobájának tetszik a szememben. Egy hatalmas francia ágy - amin szinte bármit lehet csinálni - egy két tagú, tükrös szekrény, hófehér szőrmés szőnyeg, vagy 4 gitár és egy konvektor. Tomnak nyilván nincs szüksége íróasztalra azért nincs neki! De ez minden esetre az Ő "birodalma". Leszáltam róla és elkezdtem nézelődeni - ő meg hasra fordult, és arcát is a párnák közé rejtette, mesztelen felsőteste, szinte világító, viszonylag izmos háta rikított a hófehér ágytakaróban. Körbetekintettem és az Ő ruhái jobban szét voltak szórva, mint az enyémek. Ooops! Ez én voltam... - miután meguntam a leselkedést, és az elméleti kérdéseket, vagyis a "miérteket" magamban megválaszoltam, ismét rávetettem magam - bár mostmár egy fokkal durvábban, erre ő:
- Uff... -_- - esküszöm neked: mintha csak egy puha pille lennék, ami aligha észre lehet venni, úgy viselkedik, meg sem rezzen!
- De Tooooom! Muszály lenne... Dora miatt! Más úgy nem is érdekel...
Kissé felemelte a fejét, megint nyögött egyet - egy dühöset - aztán idegesen feltette a következő kérdést:
- Neked miért kell mindig másokkal törődened?
- Nem tudom, mert kell és kész!
Hirtelen fordított a koordinátáinkon: ledobott magáról, és aztán rám hasalt. Én elpirultam, és nem mertem kinyitni a szemem.
- Tom, Te most... ööö... legalább vehetnél magadra valamit.
- Miért, Savanna? Hiszen már nem egyszer láttálengem meztelenül.
- Pontosan egyszer! Oké... már kétszer, de sebaj! És ha valaki benyit? Jó lenne, ha az agyadat végre nem a kispolcodon felejtenéd, hanem visszatennéd ide! - böktem a homlokára, mire ő felkuncogott, és lefogta mindkét kezem. Belecsókolt a nyakamba, amire én felszisszentem. Ő csak nevetett tovább! Hihetetlen ez mennyit tud rajtam nevetni. Néha már irritál! De mégis kibírom, mert én sze... - jaj mi is az a szó? Mi is? Mi is??? Jaj hát miért nem jön most a számra?
- Jaj hát legyen neked gyerek nap!
Míg én éppen azon a bizonyos szón gondolkoztam, Tom addig szépen nekifogott felöltözni. Persze egyből a seggét lestem! Mmmm... jóóóó féleee!! *.* És ahogy őt pucéran magam előtt láttam szinte el is felejtettem min kezdtem el gondolkozni... a szavak maguktól jöttek a számra, de szerencsémre ismételten japán tudásomat használtam:
- Watashi wa... anata o aishite...
A mondat jelentése: szeretlek - de Tom nyilván nem ért japánul. Én is csak dadogva találtam a megfelelő szavakat! Furcsa nekem, hogy ezt ennyivel: "Ich Liebe Dich" - ki lehet fejezni. A japán nyelvben soha nincsenek ilyen rövid mondatok.
- Hoooogy... mit csinálsz?
- Ö-ö... semmi! Csak rámtört a vallomás...
- És mit vallottál be?
- Semmit.
- Savanna!
- Készen vagy már?
- Öüm. Hát persze! Mehetünk...
- HOGY MICSODAA? Amíg én egész este azon szenvedtem, hogy Te vajon merre járhatsz, Te Tom Kaulitznál aludtál?
- Igen...
- Nyugi már Dora! Hiszen egy darabban hoztam haza, nem? Akkor mi itt a probléma?
- Semmi... oszt mit csináltatok?
- Szexeltünk...
Most köptem egyet és hátba vágtam Tomot, mire ő: mi van? - hát mi lene bazdki??? Ennyire nem kéne reklámozni...
- Savannával? O.O
- Nem, hanem anyáddal, szerinted?
- Oooookéééés.... ez nekem sok! Hiszen Te utálod a sztárokat, nem?
- Hát akkor talán akadnak kivételek. Engem amúgy is mindenki szeret!
- Hogy őt szeretik, hm??? Na és szerinted miért??? -.-
#Tvíííít-Tvííít - SMS#
Mi a... ??
Szia Savanna!
Megyünk akkor a könyvtárba?
Tudod! Uccsó nap és vissza kéne vinni a kivett tankönyveket!
Majd írj az enyémre: Naoko
- Ó, de jó! Az ember lányának egy szabad perce se lehet?
Szó nélkül kaptam fel a kistáskámat,amiben már ott figyeltek a kivett tankönyvek. Adtam egy puszit Dorának,és Tomnak, majd elmentem szó nélkül. Még hallottam, hogy Tom kérdi: he? - de különösebben nem jött a reag. Mentem a sikátoron át - az autópályáig, keresztül a Mann Straßen. És az egyetemen összefutottam Naokoval! Gyorsan bepasszoltuk a könyveket a könyvtárba, majd elmentünk enni egy nyokkót, és már a Nap elindult lefelé, annyira elbeszélgettük az időt. Hazafelé egy darabon együtt mentünk, de mikor a sikátorhoz értünk elváltak útjaink. Beléptem a sikátorba, majd tekintetem az égre vándorolt: milyen szép is ez... kismilliószor volt szerencsém látni a naplementét itt, de most mégis jobb volt. Akár a vérnarancs olyan színek kúsztak az égen, hosszan elnyúló felhők lebegtek a gyenge Nap aurája felett, és csak a gyönyörű, égi tó volt szembe tűnő - mert véleményem szerint arra hasonlít mindez! Csodálatomból egy ismerős hang taszított ki:
- Jó estét drága Savanna!
- Florian? Hát te?
- Csak szerettem volna beszélni veled...
- Öhh... ha épp tudni akarod: nem érek rád,mert sietek haza Dorához, tudod együtt csináljuk a vacsit.
- Csak egy perc!
- Öhh. Na hallgatlak!
- Tudod átgondoltam a napokban a kettőnkről alkotott összképet és hát... adok neked még egy esélyt!
- Heeeeeeeee?? D: Te adsz Nekem még egy esélyt? Hiszen én koppintottalak le!
- Az tök mindegy, de én már nem tudok tovább élni nélküled! Kérlek,Savanna! Ó, gyönyőrű Savannám - légy az enyém!
"Kérlek, légy az enyém!" - ezt ismételgette, miközben kilökött az egyik ház falának, a sikátoron belül és ölelgetni, csókolgatni kezdte minden elérhető tagomat. Én azt sikoltoztam: "ne! Nem akarom. Hagyj békén!" - de semmi válasz csak annyi: "azt akarom, hogy az enyém legyél, ne azé a kis pondróé." - kiről beszélsz? - tudod te azt jól! - Tomnak ehhez semmi köze...
- Savanna! Elvett tőlem téged!
- Deh... Flohrian... éhn... sohashe szeherettehlek!!!
Most megállt, mire én visszarángattam magamra a pólómat, mert az egy kicsit félrecsúszott a nagy hadakozásban. Florian esetlenül állt velem szemben, én megfogtam a karomat és elpirulva a földet kezdtem nézni.
- Elképzelhető - de nekem csak Te kellesz!
Folytatódott a harcolás, mert megint elkezdett tapizni, és most messzebbre is elment - esetlenül dőltünk le a földre. Én voltam alul, ő rajtam. Lefeszítette a langyos betonra a kezem, amin éreztem, hogy kezd feljönni a bőr, és már könnyek gyűltek a szemembe, mikor megráztam a bucimat, és elhatároztam magamba, hogy egy pasi miatt sem fogok sírni - se Florian miatt, se más miatt! Elhatározásomba megfejeltem Floriant, aki erre leugrott rólam és a fejét kezdte simogatni. Több se kellett nekem! Gyorsan felpattantam és már rohantam is előre a házunk felé, ugyanis csak kb. 200 méter van hátra az eleve 300 méteres sikátorból. Rohanásomban még meghallottam Florian kiabálását: igen, mindennek elmondott. Voltam "tetves szajha", "könnyű vérű ribanc", "panziói menekült" - Florian szerette a Tokio Hotelt Csirke Panziónak nevezni... hogy miért pont csirke? Mert a kedves Floran szerint rengetek hülye tyúk szereti a Tokio Hotelt, és a srácok is olyanok, mintha csajból lennének. Kedves! - tehát csak futottam. Fehér topánkámat (amiről már a fekete rózsácskák éppen lehervadóba vannak) a földhöz csapkodva, a hangoskodásra sem figyelve száguldottam. A szél azarcomba csapkodott, a hajamat hátranyalva, de tudtam, ha most nem futok akkor Florian elkap és... ki tudja mit csinál velem! Fehér-szürke csíkos pulóverembe alulról belefújt a szél, az övem se tudta felfogni az áramlatot. Mondjuk ez a pulcsin csak amolyan dísznek szolgál - de ez most lényegtelen. Hogy tudhat valaki menekülés közben is csak a külsejére koncenrálni?? - a sötét kék csőgatyámat sem mellőzte a hurrikán erejű szél (ami tulajdon képpen csaka gyorsaságom végett tűnt olyan erősnek). A maradék 50 méternél majdnem átzuhantam egy kóbor kutyán, de sikerült még időben megemelnem csülkeimet és rohantam-rohantam egyenest a lépcsőház ZÁRT ajtajáig. Az egyetlen dolog amire csak gondolni tudtam az a 3 éves kishúgom volt, Keiko. Ha most meghalok: az összes normális rokona kihal a családból! Ezt persze nem hagyhatom, szóval az ajtónál gyorsan előkapartam a kulcsaimat, kapkodva, szétszórtan kezdtem dobálni a kis csomót két kezem között, mert a távolság Florian és köztem egyre csak csökkent. De végül kinyitottam az ajtót. Ám a lépcsőházban addig rohantam míg el nem értem az ajtónkat! Most a liftet nem használtam, mert ahhoz túl ideges és meglehetősen zavart vagyok. Még egy ideig hallgattam Florian dühödt káromlását, de nem sokáig, mert beértem a házba. Furcsa volt, de Tom még ott volt Dorával és Liammel... zihálva szedtem a levegőt, és összezuhantam a szobánk közepén - innen minden kiesett. A következő emlékképem annyi, hogy az ágyamon fekszem és Tom cserélgeti a vizes borogatást az arcomon. Dora és Liam eltűntek.
- Hát végre felkeltél! Hűűűhh... ne tudd meg mennyire ránk ijesztettél! Mi történt?
- Dora?
- Mondtam nekik, hogy menjenek nyugodtan, én majd itt maradok veled éjszakára. Holnap is csak annyira hagylak magadra, amíg Billékkel bemegyünk csekkolni egy interjút a Bravo Girlnek és a Stern magazinnak. Elmondod már, hogy mi történt?
Szédelegni kezdtem és körbenéztem a szobába, majd hirtelen felugrottam - a homlokamon lévő vizes akármi egyenesen Tom szemébe repült be, aki egy olyan arckifejezés közepedte, mint aki most nyelt be egy citromot, letette a földre a rongyocskát. Én hebegni - habogni kezdtem. De japánul! Azt hittem végleg elfelejtettem az úgymondd "származási nyelvemet" alkalmazni (mert az anyanyelvem a német - révén, hogy itt születtem), de ezek szerint mégsem. Éreztem, hogy nem vagyok magamnál, hogy össze-vissza beszélek, még japán nyelven sem értelmes dolgokat - de Tom fapofával kezelte a helyzetet. Elkezdett engem ráncigálni, előre - hátra, és adott egy kisebb fajta, pofonnak nem nevezhető ütést, amit normál esetben meg sem éreznék, de most japánul káromkodtam rá egy sort. Tom kiabált:
- Savanna... Savanna! Nyugodjál már le!
- Micsoda?
- Nyugi, szívem. Már minden világos! Öö... egy szót sem értek! Mi van?
- Toohhmm... én... vagyis, hogy Ő... kare wa watashi o kizutsukeru! Vagyis, hogy... ő bántott engem! Kare wa waruidesu! Az az, hogy: ő a rossz!
- De kicsoda?
- Florian. Ehh... egy fiú az egyetemről!
- De mit csinált veled?
- Hát ő... ülj le mellém! Elmesélem...
Miután elmeséltem neki, hogy mi volt, úgy kellett lefognom, nehogy kimenjen és megkeresse Floriant, mert ő legalábbis azt mondta, idézem: most elmegyek, megkeresem, de nem garantálom, hogy élve megússza! - nagy sokára nyugodott csak meg, aztán váratlanul belevágott ököllel a falba és témát váltott:
- Amikor ideges vagy, mindig japánul karattyolsz?
- Hogyan? Jaj hát nem mindig... csak mikor nagyon zavart vagyok! Öö... mikor össze vagyok zavarodva, igen... csak akkor!
- Oké. Én meg: hiába vagyok a Tokio Hotel gitárosa, mert még nem volt szerencsém japánul megtanulni! És nem is akarom,hogy legyen. Ne haragudj, de ez nekem nem tetszik ez a nyelv!
- Nekem se....
- Mégis magyarázol!
- Oké, bocs... felfüggeszthetnénk az akcentusommal kapcsolatos témákat?
- Hogyne...
Sóhajtottam egyet, aztán rádőltem Tomra. Ő a hajam kezdte simogatni, és homlokon csókolt. Aztán én átöleltem és suttogva panaszkodtam neki:
- Jaj Tom, én annyira féltem.
- Elhiszem.
- Borzalmas volt! A legutáltabb ismerősömnek sem kívánnék ekkora szörnyűséget...
- Elhiszem... neked mindent elhiszek! Ha azt mondod, hogy holnap világvége,akkor én már kiásom a síromat, ha azt mondod,hogy a világűrben mindenhol van gravitáció, akkor ma - holnap rövidgatyába és pólóba utazok a Marsra. És ha azt mondod: félsz - én leszek az első ember,aki átölel, és így csókol, simogat nyugtatás ként. Savanna, én neked bármit elhiszek!
- Arigatou...
- Micsoda?
- Arigatou! Azt jelenti: köszönöm.
Átkaroltam és megcsókoltam, majd egy újabb feledhetetlen éjszakát igyekeztünk a hátunk mögött hagyni...