Mrs. Felettéb Elcseszett és Mr. Nagyon-Nagy Arc

Ez az előadás - vagyishogy mozi - teljesen kiszívta az agyam. Jobb lenne ha most inkább kihagynám a szakmai gyakorlatozást. Valójában fogalmam sincs, hogy minek van szakmai gyakorlatozás - hiszen az ilyet középiskolában szokás, nem? Mindegy is... minden esetre én most hazamegyek!

Hú - már így elszaladt felettünk az idő? Hiszen tök sötét van! Az ilyen éjjeli hazatérés sosem tartozott a kedvenceim közé, mert... jó most őszinte leszek! Nekem az albiig végig kell mennem egy elég forgalmas úton, aztán egy autópályán, majd egy hosszú sikátoron. Szóval nem épp kellemes ezt az utat korom sötétben megtenni. Nem is nagyon szeretem! De el kell egyszer indulnom... holnap viszont nem kell bejönnöm, mert tesiből megvan a kötelező óraszámom - vajon egy újságírónak minek kell a testnevelés? Rejtélyes kérdés... de biztos azért, hogyha az interjúalany egy elmebeteg szupersztár, aki paranoiában szenved - és nem akar interjút adni - ekkor jól jön a futás, feltéve, ha utól akarom érni, de ő ezt nem akarja. Na, az ilyeneket kell felpofozni! Igazából én annyira utálom a sztárokat - már nem is értem miért pont újságírói szakterületet akarok folytatni... régen azért is összetettem volna a kezem, ha olyannal találkozok, mint pl. a Tokio Hotel. Áh! Annyira rosszul vagyok... minden bajom van! A napom is úgy el van cseszve, ahogy én is... jaj Dora! Csak legyél otthon. Veled ANNYIRA jó lesz most! Te biztos tudod, hogy mi bajom van - még ha én saját magamról nem is! xD

Úgy elméjjülten a gondolataimban, hogy nem is figyeltem: ez már az autópálya. Aztán mikor elért a tudatomig, hogy melyik szélességi és hosszúsági fokon állok, akkor már csak arra lettem figyelmes, hogy dudálnak. Fogalmam sincs ki ez!

- Szervusz Kicsilány! Merre mész?

- A Schwarz Katze Straße 3-ba, ugyanis ott lakom.

- Tök véletlenül én is arra megyek. Pattanj be!

Volt bennem egy kis félsz, mert egy ismeretlen férfi autójába beülni elég beteges gondolat - de most minnél előbb otthon szeretnék lenni. A férfi meg nem néz ki egy elvetemült emberrablónak, szóval csak nem lesz bajom. Hamar el is indultunk!

- Na, és amúgy, hogy hívnak?

- Savanna Winklär.

- Jól van. Az én nevem David Jost. - mintha valami fontosat kéne jelentenie ennek a névnek! Annyira sokat mondd... ki ez a csávó?? Áh... most nem nagyon érdekel, csak vigyen haza!

Alig, hogy befordultunk az utcánkba már láttam egy sötét alakot a ház előtt sétálgatni. Nagyon rossz előérzetem van! És amint közelebb értünk a fiúhoz- már beugrott valami. David Jost? Milyen David Jost? Jaj, csak nem az a David Jost, aki... - az ajtó kinyitódott.

- Savanna? Te mit keresel itt?

- Itt lakom, te állat!

- Tom! Ti ismeritek egymást?

- Hogyne! De nem kell rosszra gondolni - vágod?

- Persze. -.- Nos: most, hogy fény derült az igazságra... Savanna! Nem tartasz velünk? A stúdióba megyünk, mert nekiesünk egy újabb albumnak. Viszont kéne egy kívülálló véleménye!

- És pont az enyém? Miből gondolja, hogy szeretem a Tokio Hotelt?

- Mindenki szereti...

- Pff... én pont nem!

- Ó, értem. És nem lenne kedved hozzá? Nem okoznánk csalódást.

- Hát igen Savanna! Nem okoznánk csalódást! Ha mást nem, próba után kiengesztellek!

- Attól félek én is!

- Nincs szükségem a társaságodra.... - felpattantam, megköszöntem Dav szivességét és elindultam befelé, majd Tom utánnam szólt:

- Mi az? Talán félsz?

Szép, citromsárga falak, sok-sok gomb és egy pár ismeretlen ember. Meg "azok". Sosem voltam még egy zenestúdióban sem! Most itt játszadozok lányos zavaromban az ujjaimmal és csak azt nézem, ahogy ők játszanak. Vagyis jobban azt, ahogy aza nagyszájú Tom! Nem is olyan béna... eddig csak kétszer kellett pusztán miatta megállni! Akkor bezzeg elnevettem magam.

Az üveg hangszigetelt, a csávó, aki kezeli a sok mütyűrt az egy extra nagy fejhallgatóval nyomja a csirkulást (előre-hátra mozdulat a fejjel) - félek, hamarosan lefejeli a pultot. Én itt nézelődök mögötte, majd megakadt a szemem az üvegben lévő tükörképemen. Azt néztem: kicsi, kockás szoknyaajj, kötött pulóver, nejlon harisnya - a topánom már nem látszik. Miközben magamban gönyörködtem észre sem vettem, hogy a fiúk leálltak és velem szemben pont Tom volt - elképzelhető, hogy most azt újságolja a többieknek, hogy én őt néztem. Nyehh! Persze... főlleg, hogy csak magamat lestem az üvegben! Tényleg: meg kell hagyni - kicsit slampos ez a szerkó. Kijöttek és Tom egyből hozzám jött! Decikidecikidecikidecikiiii....

- Na? Milyen volt?

- Hát öüm... nem voltál rossz...

- Na kösz.

Vigyorgott egy sort. Most jut csak eszembe! Tom teljesen más, mint amilyennek elképzeltem. Sokkal... nos, hogy fejezzem ki magam, hogy senkit se bántsak meg? Sokkal kevésbé kanosabb, kedvesebb, viccesebb - és meglehetősen bolondabb. Így jó lesz? Igyekeztem tapintatos maradni. És mondtam is valami rosszat? Nem hinném. De Tom... nos ő tényleg nem olyan, mint amilyennek az össze - vissza szennylapokban mutatták be, vagy a netes fórumokon, vagy a napilapokba, vagy apa keresztrejtvényt fejtegetős újságaiba... szóval az a Tom Kaulitz, akiről én hallottam: teljes egészében más, mint amelyiket én ismerem. Bár az kicsit túlzás, hogy ismerem, mert vagy két - három napja, hogy találkoztunk először?

- Tom! Savanna! Mára befejeztük. Ó, és Tom! A Te feladatod lesz hazavinni Winklär kisasszonyt!

- Nekem nagyon tetszik az ötlet!

- Nekem pedig nagyon NEM tetszik az ötlet.

Most jön az a kínos pillanat, mikor mindenki engem néz - még olyanok is, akik nem is tudják miről van szó. Ez komoly! De utálom - te jó isten!

- Vagyis... Tom! Fölösleges, hogy miattam fáradj, hiszen itt lakom egy köpésre!

- Meg kell hagyni: jó nagy köpésre! Na gyere szépen...

- Ajjmár...

A kocsijában ülve teljesen rátapadtam az ablakra nehogy - még véletlenül is akár - szemkontaktust kelljen létesíteni. Ő megfeszülten az utat leste, komor arcvonással, minden koncentrációját egybevetve. Szája lassan kitárult és elkezdődött a "beszélgetés":

- Schwarz Katze Straße 3?

- Igen.

- Király. És ki van otthon?

- He? -.- Lakótársam.

- Ajj... -_-

- Na mi van már megint?

- Semmi. Akkor kezdhetem elölről a programjaim megtervezését...

- HEE??! X(

Na jó: talán megint hirtelen ítélő bíróságot játszottam... :S utálom amikor nincs igazam. Amit pedig ennél is jobban utálok az az, amikor kiderül, hogy rossz emberismerő vagyok, emellett naiv, mert mindenkiben csak a jót veszem észre! Fááááj!!

Hamarosan megérkeztünk. Hátranyúltam az iskolatáskámért és alig birtam kiszedni.

- Felkisérjelek?

- Szerintem itt lakom, és feltalálok a lakásunkig egyedül is.

- Jó. És, ha mégis összefutsz valami cseszett nagy állattal,akkor mi lesz?

- Akkor elszaladok.

- Na, és ha amint kiszállsz a kocsimból rögtön megtámad egy kutya? Vagy macska? Vagy egy elmebeteg mókuscickány?

- Tom!

- Jól van, befejeztem. Csak tudod ez csak egy felvetés, volt, hogy mi lenne ha... érted!

- Tom: először is! Ez nem egy felvetés volt, hanem már rögtön négy! Éppségben felérek az emeletre. Nyugi!

- Jó én elhiszem, de... biztos ne kisérjelek fel?

Sóhajtottam, majd elszámoltam magamban 10-ig, és vettem még egy nagy levegőt, aztán elhadartam magam előtt, hogy: nyugi Savanna! Csak nyugi! Fő a nyugalom. - aztán visszafordultam Tom felé, aki valamilyen úton - módon egy fokkal közelebb volt hozzám, mint 5 perccel ez előtt. Meglepődésemben kicsit hátrahőköltem, aztán felemeltem olyan macskásan a kezem és ezt mondtam neki:

- Ehh. Ugye, ha most megengedem, hogy felkisérj egy életre békén hagysz?

Hevesen bólogatott. Odaadtam neki a sulis táskám és kiszálltunk a kocsiból, majd bementünk a panelházba, és a liftben már éreztem, hogy ez vagy neki lesz nagy szívás, vagy nekem. Bár ettől a naptól nagyobb? Kétlem.

Felértünk a lakásunk elé és én már kutattam a tatyómban, ami még mindig Tom kezében fityegett: elővettem a kulcsot, és kinyitottam az ajtót. A lakásban sötét van.

- Azt hittem a lakótársad itthon van.

- Dora? Nem, nincs. Azt csak azért mondtam, mert reméltem, hogy akkor lelécelsz.

- Én meg csak azért sem engedtem, mert tudtam, hogy csak kamuzol.

- Szemét!

- Én? Te hazudtál először!

- Aj... hagyjuk már, kérlek! Akkor bejössz vagy kinn maradsz?

- Még szép, hogy bemegyek.

- Ehh.... -.- én kérek elnézést, hogy megkérdeztem!

- Bocsánat kérés elfogadva! ^^

- Te most hülye vagy, vagy ez ilyenkor nálad spontán jön?

- Jó a kérdés - csak tudod... fogalmam sincs mi a válasz! :)

- Ahaaajj! Istenem... mit tettem? Na, gyere....

Tom széles vigyor kíséretében becsukta az ajtót, és elfordította a kulcsot. Én felkapcsoltam a villanyt, és levettem a pulcsimat, aztán lehajítottam az ágyra, majd ismét Tom felé fordultam:

- Nem kértem, hogy zárd be!

- Jól van. Én csak féltem, hogy valaki bejön oszt' elvisz mellőlem. :Đ

- Tom, akitől most egyedül tartanom kéne az Te vagy...

- Én? o.o

- Pontosan.

- Dehát én csak egy ártatlan kisfiú vagyok! ^^

- Max agyilag... vagy még úgy se! Biztos gondolkodsz úgy, mint egy 16 éves...

- Miért pont 16?

- Mert még anno gimiben volt egy 16 éves barátom, de az - a saját korcsoportjához hasonlóan - csak a szexet látta bennem.

- És miből gondolod, hogy én is csak ezt látom benned? - elém lépett, és végigsimított a számon, majd a hajamat tűrte a fülem mögé. És még ilyet kérdez? -.-

- Abból, hogy szerintem eleget tudok rólad.

- Ugyan mááár.... ^^ hiszen nem is ismersz, szívem...

- Te sem engem.

Azzal egy hetyke, nem törődöm mozdulattal lesöpörtem a kezét magamról, és kimentem a mini - konyhába. Ő meg - akárcsak nagyanyám csivavája - jött utánnam.

- Csinos.

- Mármint a konyha?

- Meg te is!

- Nem kértem nyalizást... kérsz inni?

- Igen, köszi!

- Parancsolj!

- Almalé?

- Persze. Dora imádja! És én is.

- Jaj hát ki ez a Dora, hogy ennyire imádod?

- A lakótársam, emellett egyik legjobb barátnőm!

- Ó, hát mit tudhat ő amit én nem... mondjuk szerintem én sokkal többet tudok, mint a drága Dora!

Szavai közepedte kinyomott engem a konyhapultig. Én kellő higgadtsággal fogadtam és beleszürcsöltem az almalevembe. Amúgy körülírhatatlan volt, mennyire idegesített.

- Kanos vagy, gyerek?

- Ohó nem eléggé... - és közben megnyalta a szája szélét. Weeeeh! Ez már sok volt, és jobb kezemmel finoman eltaszítottam magamtól. Ő nekitámaszkodott a pultnak és nézte cselekedeteimet, amint beraktam a saját poharamat, valamint az övét a mosogatóba. El is mostam, majd megtöröltem a kezem a mosogató fölé - Dora álltal - felfüggesztett törcsivel.

- Kicsit fáradtnak tűnsz, édes.

- Hát ez van. Az is vagyok! Hosszú egy napom volt. Nem akarsz lelépni?

- Dora drága mikor ér haza?

- Holnap reggel, olyan 8 körül. Ma Liamnél alszik!

- Liam a pasija?

- Jahh...

- Nem hagyhatlak egyedül. Semmi képpen!

- Esetleg nem akarsz itt aludni? -.-

- Akár... persze, ha Te is szeretnéd!

- Hm. Nem. Szerintem nem szeretném! Lelépni!

- Ne, legyél már ilyen feszült. Nyugi!

- Én nyugodt vagyok, csak: NE - ÉRJ - HOZZÁM! Mondd csak: nincs jobb dolgod, mint az én fárasztásom?

- Nincs!

Oké: már ideges is vagyok. Eskü kinyírom, ha nem lép le azonnal! Majomparádé... nyehh!

- Akkor meg nagyon sajnálom, de nekem meg van fontosabb elfoglaltságom is, mint veled veszekedni!

- Csillagom! Ne idegeskedj. Mit iszik a vámpír ha ideges?

- Mit tudom én.

- Csigavért!

- ÁÁÁ!! Még valami? -_-

- Nem kéne veszekedned...

- NEM VESZEKEDEM!

- Akkor ez mi volt? : D

- Anya segíts...

- Anyud nincs itt.

Leültem az ágyamra, és kezembe temettem arcomat. Nem sírok, csak épp így próbálok megnyugodni. De már ahhoz is közel vagyok!

- Mit akarsz? Hallgatlak!

- Én csak... szeretnék veled beszélgetni!

- Oszt' az tapizás, és egyébb körítés nélkül nem megy?

- Idáig még nem nagyon tapiztam. De akarod?

- Nem! De tudod mit akarok? Vagy legyél normális vagy húzz el a francba!

- Én idáig normális voltam.

- Uhh. Akkor meg se kérdezem milyen, ha nem vagy normális!

- Ha érdekel megmutathatom!

Most bezzeg leült mellém. Én felpislantottam a kezemből, de hamar vissza is vonultam. Ha a kezem magam előtt van, akkor nem láthatok semmit, amit nem akarok!

- Tudod: úgy viselkedsz, mint aki még életébe nem volt fiúval!

- Úgy még nem is voltam! Csakmert tudom, hogy arra megy ki a játék. De Tom! Nem is ismerlek! Miért akarsz máris rám mászni?

Nem válaszolt csak elkezdte vakargatni a fülét - közben nekem sikerült az ölembe helyeznem a kezeimet, és őt figyeltem. Már egész nyugodt vagyok, de a következő percben eszembe jutott minden, és felálltam, felhúztam az ágyról és a kezét el nem engedve elhúztam magammal az ajtóig, azt kinyitottam, és még továbbra is fogtam a kezét, de ő szerintem nem vette az adást - így elengedtem, elfordultam, és ezt mondtam neki:

- Most menj el kérlek. Semmi türelmem sincs! Viszlát Miszter Nagyon Nagy Arc!

- Viszlát Miszisz Elcseszett!

Kacsintott, majd elindult lefelé a lépcsőn. Sokáig még csak álltam ott, majd megráztam magam: mi bajom van? Miért Tomon töltöttem ki mindent? Miért vagyok tényleg elcseszett? Mi történt ma, ami ennyire lefárasztott? Hiszen ez idáig semmi bajom nem volt! Aztán mikor ő feljött... nos az adrenalin szintem a maximumra csusszant, és minden porcikámban csak a remegést lehetett felfedezni. Már nagyon rég nem volt ilyen! - és akkor megértettem, felfogtam mi baj volt! Alig, hogy eljutott a tudatomig minden eddig átgondolt nyalánkság - rögtön beugrottam a lift elé, nyomkodtam a gombokat, rángattam a kilincset, csapdostam az ajtót - de semmi. Beletúrtam sűrű, göndör, barna hajamba és nekidőltem a liftnek - a lift ajtó csak nem moccant. Elkeseredésemben lecsusszantam, miközben az súrolta sztreccses, H&M-es toppomat, amit még tavaly nyáron vetettem a bátyámmal születésnapom alkalmából. Tehát: ott ültem a hideg csempén - de csak kb. egy fél perc erejéig, mikor felugrottam, megigazítottam a szoknyácskámat és elkezdtem rohanni lefelé a lépcsőn. Az első ablaknál amivel szembe kerültem, rögtön kibújtam és azt figyeltem, ahogy Tom feje előbukkan az emeletesház ajtaja feletti tető alól, és lassú, kimért léptekkel elindul a kocsiig. Kinyitotta az anyósülés felőli részt - valamit matatott, majd elindult a túloldalra, a vezetői ülés felé. Kiabáltam a nevét vagy 100x - de ő még csak meg se rezzent. Olyan gyorsan ahogy csak tudtam: kettesével szeltem a lépcsőfokokat (szeltem volna hármasával is, de mivel ilyen kis nyomortanya vagyok extra mini életnagyságban - ez nem volt létesíthető), és csak rohantam a tüdőmet is kiköpve le a földszintre. Már kb. az elsőn járhattam, mikor az ablakhoz érve arra lettem figyelmes, hogy Tom megtörli a külső visszapillantó tükröt a kormánynál, és kinyitja az ajtót! NE! Megint a nevét kiáltottam.

- TOOOM!!

Fejét ide - oda kapkodta: jobb és bal irányba, majd behajolt a kocsija ablakán és a bejárati ajtót kezdte szemlélni - akkor újból megismételtem: TOM! - és ha kell ezerszer is kiáltani fogom a nevét, amíg észre nem vesz!

- Tom! Te sügér! Itt! Fent! Te fogyatákos (direkt írtam "á" betűt "é" helyett)!!! Nézzél már ide!! Vak vagy, csezd meg?

- Savanna!

Összecsaptam a tenyerem és gyorsan hálát adtam a jó égnek, hogy végre meghallgatott! Na. Ez tényleg hülye! De most ez nem zargat. Mostmár nyugottabb tempóval - ámde mégis kettesével szelve a lépcsőket lementem a be - ki járati ajtóhoz. Kinyitottam, és lassú, remegő, bizonytalan léptekkel haladtam Tom felé, aki idő közben átteleportált a másik oldalra, az anyósüléshez. Nekidőlve a kocsiajtónak, összefont karral, keresztbe tett lábbal, és egy széles mosollyal az arcán nézett felém - mire egy pillanatra megálltam. Aztán újból azok a nyuszi léptek, és végül csak egy - két méternyire stoppoltam le tőle, majd elmondtam, amit mondani szerettem volna:

- Tom. Tudom, hogy tudtad, hogy úgyis utánnad jövök, azért is nem húztál el rögtön.

- Igen? Hát ezt rosszul tudod, mert nem tudtam, hogy utánnam jössz, csak pusztán éreztem.

- Ne! Engedd, hogy befejezzem. Szóval! Hol is tartottam? Na igen... már meg is van a támpont! Ehem: akkor érezted, hogy utánnad jövök, és én is tudtam, hogy ezt érzed, de... na jó! Megfordult a fejemben, hogy ne jöjjek utánnad, de nem ment, mert.... csak bocsánatot akartam kérni! Nem is tudom mi van velem ma.... olyan... igazad is volt: elcseszett vagyok... sajnálom, hogy rajtad töltöttem ki a mérgem!

Mosolya még szélesebbre nyúlt, kezeit elengedte, így azok tehetetlenül a fiú mellé estek, majd keresztbe helyezett lábait is normál tartásba helyezte, és hamarosan elindult felém. Észre sem vettem és már ott állt a közvetlen közelemben, miközben Engem nézett. Egy pillanatra ha abbahagyta a 120 Woltos vigyort, és már megint Rám mosolyog. A másodperc töredékében magához húzott, és úgy ölelt, mint az exem még anno, mikor együtt voltam vele. Jól esett a közelsége.

- Szivi: itt nem neked kéne elnézést kérned, hanem nekem. Igazad volt: nagyon bolond voltam - és hidd el én sem tudtam mi történt velem, de mostmár tudom, és hidd el: nem akartalak megijeszteni, vagy hasonló... eszem ágában sem volt! Szóval: itt egyedül én lehetek az, aki bocsánatot kér, amit most meg is teszek! Bocsánat.

Na ennek most mi baja van? Minden esetre nagyon is jól esett... sosem volt még ilyen kedves és romantikus. Legalábbis: velem nem.

- Bocsánatkérés elfogadva! ^^

- Valamint a Tiéd is.

Elengedett, majd ismét csak mosolygott, és még a szeme is csak nevetett. Rám nevetett mind a két ragyogó pillájával!