Novella: Betegségem - a rajongás
Sziasztok. Sajnálom, hogy tegnap mégsem sikerült feltennem a novellát, de megint közbejött valami. :( Amúgy a történetről még ennyit: köszönöm szépen Angelnek, hogy megmutatta nekem a "Glamour Days" számot Mike Mullertől, mert így össze tudtam hozni ezt a "kis" szösszenetet. Remélem nem lett nagyon hosszú! Amúgy a képeket a White Nights videoklippből szedtem össze + egy kis fotoflexer. ^^ De ez nem kifejezetten lopás, mert a képeket nem loptam, hanem lemásoltam, és teljesen átszerkesztettem szóval egy szava sem lehet senkinek! :P
JÓ OLVASÁST! xoxo: Meloddy
"Sokszor fedeztem már fel magamban azt az érzést, hogy nem vagyok kifejezetten normális - ami valóban igaz. Skizofrénia. Mit mond nektek ez a szó? Hallucinációs elmezavar? Nem igazán. Hallucinálni szoktam ugyan, de azért nem vagyok hülye, vagy abnormális - csak szoktam magamban beszélni. Mondjuk azt senki sem tudja, hogy akkor én igaziból nem is magamban beszélek, hanem valakihez. Valakihez, aki fontos nekem. Nagyon fontos! Bár tudván tudom, hogy nem létezik - azaz, hogy létezik, de arról viszont nem is tud, hogy én létezem e... meg ha tudna is: szemében csak egy lennék a sok többi közül... a több millió - többi közül! Viszont az életem az teljes mértékben az ő kezében van - ha tud róla/ha nem..."
- Na, most milyen újságot olvasol?
- Ez nem újság, hanem egy könyv, Bill.
- Király! o.o És? Miről is szól?
- Húú... hát tömören egy lányról, aki azt hiszi, hogy nála nincs is tökéletlenebb a Földön. Pedig még nem is csúnya! Legalábbis: szerintem...
Leült mellém az ágyra és tüzetesen végigmérte a könyv borítóját. Határozott arckifejezéssel elolvasta fenhangon a borítón szereplő címet.
- "A legtökéletesebb tökéletlen". Szuper! Hol tartasz benne?
- Még nagyon az elején. Bár nem zavar! Úgysincs jobb dolgom... és inkább olvasok, mint veled beszélgetek!
- Na, most mit tettem?
- Semmit. Csak azt, hogy létezel! Mármint: itt. - mutattam a homlokára, hátha így felfogja.
- Persze, hogy tudom, mire gondolsz! Legalábbis, ha azt akarod, hogy tudjam... vágod? Azt tudom, amit te szeretnél, hogy tudjak! Úgy teszek, ahogy te akarod...
- Nos, ez utóbbival nem értek teljesen egyet, mert most én nem is akartam, hogy megfogd a kezem. - elmosolyodott. Akár egy angyal! Ha másért nem is, de legalább miatta hálás vagyok a betegségemnek.
- Jó, akkor majdnem... ez is a tudat alattidból jött! És mivel a tudatod alatt van, nem ismerheted be, hogy valóban így van.
- Olyan bonyolultan fogalmazol!
- Nem is igaz... csak ahogy te akarod! - rámkacsintott, majd felkapta a fejét és az ajtómra mutatott. Anya jött be rajta.
- Margaret! Tudod mennyi az idő?
- Nem anyu...
- Már fél 11! Ideje lenne ágyba bújnod, életem! - mögötte nővérem bújt ki és elvigyorogva elém lépett:
- Fellőtték a pizsamát, Törpilla!
- Fel csak nem elég magasra, Patricie.
- Jogos! Mert te nem csak ostoba vagy, hanem vak is!
- Patricie... - így anyu.
- Abbahagytam! - és rápislogott anyura. Anya tud a betegségemről, de Patricie, Chris, és Apa nem. Mondjuk nem is igazán értem, hogy a betegségem milyen kapcsolatban áll azzal, hogy az emberek, hogy szólnak hozzám. A nővéremmel már a skizofrénia előtt is rossz viszonyom volt. Ha tudná se változna a helyzet! De ezt anya nem érti meg. Vagy csak nem akarja?
- Na! Menjünk aludni. Ma találkozol Lewis-al?
- Anya! Már mindjárt 11.
- Jól van tudom. - és nevetve kifáradtak a szobámból. Megint Bill felé fordultam, aki az előbb valamiért eltűnt a látótávomból.
- Nők...
- Na!
- Mi az? Neked nem ez jutott az eszedbe?
- Nem! Kezdesz fura lenni... már olyat is mondasz, amiért még jobbik esetben is olyat adnék, hogy elszállnál, mint a győzelmi zászló!
- Oké! o.o
- Álmos vagyok.
- Vágom. Akkor aludjunk!
- De nem! Megigértem, hogy rakok egy részt a blogomra.
- Akkor meg igyekezz! Már valóban aludni kéne...
- Ne forgasd ki a szavaimat!
- Jól van már.
***
Éjjel fél 3.
- elaludhattam a gép előtt! Mondjuk az is lehet, hogy még mindíg alszok, mert nincs elegendő energiám kinyitni a szemeimet. Jól lehet: aludtam vagy 2 óra hosszát, de se az előbb, se most nem vagyok álmosabb. Kinyitottam a szemem végül. Ott ült mellettem. A hajam simogatta. De... sajnos ezt nem érzem... nem is fogom, mert ő csak a képzeletem szüleménye! Már elfogadtam, de kb. egy - két évvel ez előtt nem. Akkor azt hittem valóság! És ebből lett a baj... kiszaladtam Anyuhoz és sírtam neki, hogy Bill mindenhová követ. Még arra is megkértem, hogy kergesse el! De Anya... Ő nem látott semmit és senkit a síró lányán kívül. El is vitt először orvoshoz, aztán pscihológushoz... majd kiderült, hogy skizofréniám van!
Pompás... és már elfogadtam, hogy Ő sincs, de annyi rossz dolog történik velem mostanában, hogy egyszetűen nem engedhetem meg magamnak, hogy elengedjem. Kell nekem - mégha nem is létezik igazából.
- Miért ... ?
- HM?
- Megmondod nekem miért nem érzem az érintésed?
- Mert őőő... mondjuk nem létezem?
- Ne... kérlek ne mondd nekem ezt!
- Akkor mit szeretnél? Mit mondjak?
- Az lesz a legjobb, ha semmit... - fejemet ölébe hajtottam - volna, de az előbb említettek miatt: nem jártam sikerrel. Viszont ez most nagyon szíven érintett. Felnéztem rá. Ő is búval teli arcot vágott felém, miközben a homlokom simogatta. Ha tudta volna! De nem tudja... és ezért: nekem... nekem ezért folyik most arcomon a könny! Takarom az arcom - de mi elől? Hiszen csak egyedül vagyok. Ő nem is létezik! Ezért vagyok egyedül. Hát ezért is érzem mindíg azt, amikor vele beszélgetek - vagy már azt sem tudom, hogy mit csinálok - hogy egyedül vagyok. Nincs más, csak én és az egyedüllét!
- Margaret, kérlek ne sírj!
- Hát akkor mit csináljak?! Mit csináljak mon
dd meg! Az ég szerelmére...
- Én nem tudom neked megmondani, hogy mit csinálj. Te viszont megtudod nekem! Mondd csak: mi az ami boldoggá tenne? Mit csináljak?
- Nem akarom, hogy azt csináljad, amit mondok, Bill! Nem akarlak befolyásolni...
- De ha nem mondod meg, hogy mit csináljak, akkor eltűnök! Ha nem gondolsz rám többé, úgyszint. Szeretnéd, hogy eltűnjek?
Erre már felugrottam. Ki mondott neki ilyet? Erre még gondolni sem merek! Nem még "szeretni"... ott álltam előtte és ő is felállt, majd megismételte kérdését:
- Szeretnéd, hogy eltűnjek?
- Hogy kérdezhetsz tőlem ilyet? Persze, hogy nem akarom! Az utolsó dolog lenne... vagy még az se! Bill, kérlek ne kérdezz többé ilyet tőlem! - folyamatosan törölgettem a könnyeimet, majd azon kaptam magam/magunk, hogy megölelt engem. De semmi... ezen se kaphatnám magam, mert csak kamu! Fikció! Humbuk!
- Tudod én mit szeretnék?
- Te? Semmit... csak azt, amit én szeretném, hogy szeressél!
- Ebben nincs maximálisan igazad...
- Akkor mit?
- Hát... - a következő percben megfogta az állam és ajkait az enyémre tapasztotta. Ez különös! Erre még nem is gondoltam... akkor most mi van? Mégis lehet egy fikciónak vágya?
Mikor szétválltunk olyat kérdezett, ami átdöfte a szívem:
- Mit érzel?
- Hogy mit? Az biztos, hogy valamit érzek. Tudom is, hogy mi az! A nagy semmi... - nem bírtam tovább. Térgyre rogytam, és a pólójába kapaszkodtam - volna, ha lenne pólója. Igen: látszatilag van, de, hogy gyakorlatban is... nos ez már más kérdés!
***
Másnap mikor felkeltem hirtelen azt sem tudtam mikor aludhattam el... egyáltalán elaludtam? Feltémferegtem az ágyról és odasétáltam a tükröm elé. Ki ez, te jó ég? Ki ez a személy, akinek elvileg nekem kéne lennem? A szeme alatti barázdák és lila foltok arra utalnak, hogy kialvatlan. A haja kócban áll - sok helyen pillék vannak. A szeme sarkából folyik a könny, a szemgolyók vörösnek tűnnek... - megfogtam az arcom, majd kinyitottam a szám, mint, aki kiáltani akar - de egy hang sem futott ki azokból az ajkakból...
- Látod: én megmondtam, hogy időben aludj el. De hallgatsz te rám egyáltalán?
- Cssssssssss! - végre sikerült kiadnom egy hangot. Rekedtes, erőtlen hang volt ez. Még Ő is megijedt! Legalábbis szemeit nagyra nyitotta.
A szobám ajtaján mintha kopogtak volna. Billel egyszerre néztünk oda. Ő kérdőre vont:
- Akarsz vele beszélgetni?
- He?
- Anyukád lesz az. És nem akarsz vele beszélgetni! Akkor... azonnal feküdj vissza az ágyba és tégy úgy, mintha aludnál!
Rögvest visszaugrottam az ágyamra és magamra rántottam a takarót.
- Margaret! Alszol, kicsim? - elfordultam, hogyha bejön, akkor sem lásson engem. Be is jött. Lépteket hallottam. Anya megfogta a takróm alatti karom és simított rajta kettőt-hármat. Aztán kiment! Mikor meghallottam, hogy az ajtó becsukódott, és felültem - csak Bill állt előttem. Mosolygott.
- Mi az?
- Semmi, csak jól esik, hogy hallgatsz rám, és minden utasításom teljesíted. Vagy majdnem! Köszönöm.
- Ne hidd, hogy megmondhatod mit csináljak!
- Nem hiszem: tudom.
- Kell egy nagy pofon, vagy megküzdesz kettőért? - kinevetett! A kis szemtelen...
- Meg sem üthetsz!
- Sajnos... - felálltam és megint a tükör elé léptem. Megfésülködtem, felöltöztem és leballagtam. Anya, Patricie és Chris már reggeliztek. Apa nyilván elment munkába!
Az asztalfőn anya ült. Rögtön mellette Patricie, Patricie-val szemben Chris.
- Leülsz mellém? - mosolygott Ő, aki nem is létezik, és most az én szememben mégis egy tál gabonapelyhet eszik. Csak egy nyúzott mosolyt küldtem felé, majd gondoltam egyet. Elővettem a tejet a hűtőből, és letettem Bill elé az asztalra, majd, mint, aki egy gyors mozdulattal szeretné felemelni a tejet átsuhintottam a kezem Billen is. Lehet meg tudom érinteni! De megnyugtatna...
Az előbbi mozdulatsoromat még párszor megismételtem, majd magamra löktem a tejet. Véletlenül! Nagyot ugrottam szóval én nem lettem olyan...
- Szerencsétlen! - így Chris.
- Látod anya! Nem csak szerintem idióta a húgunk, hanem még a saját bátyja szerint is! Fölösleges ránk szólnod. Valami nem stimmel veled Margaret! - én tehetetlenül néztem a tejet, amiből egyre több folyik ki.
- Patricie! Nem akarom meghallani többé, hogy így beszélsz a húgodról!
- Én csak az igazat mondom. - mentegetődzött nővérem.
- Szerintem sem idióta! Csak... csak... csak spontán furcsa! - így Chris.
- Nincs neki semmi baja! - szólt rájuk anya, ami látszólag véget is vetett a vitának. Én a magam részéről otthagytam a tejet a földön és felrohantam a szobámba. Anya nem sokkal ez után feljött hozzám.
- Margaret! Biztos nem akarsz elmenni pscihológushoz?
- Ahoz az orosz pasashoz? Na, ne röhögtess! Először tanuljon meg németül és aztán ugasson nekem! Addig egy szava sem lehet...
- Margaret... figyelj! Cornelius-nak van egy fia is. Ő kifejezetten anyanyelvi szinten beszéli a németet! Neki is bemutathatlak...
- Nem.
- Ejnye! Na majd jövőhéten... kedden megyünk is! Oké?
- Nem!
- Margaret! Nem vita tárgya.
- Nem! Nem! NEM! - anya megölelt. Úgy szorított magához, hogy azt hittem megfolyt!
- Miért nem?
- Mert akkor őt elveszítem! El fog hagyni. Anya, Ő nem olyan, akit el szabad veszíteni!
- De nem is létezik.
- Épp ez az, hogy igenis létezik! Csak sosem találkozhatok vele... ezért kell nekem ez! Legalább Ő az enyém lehetne, ha már az igazi nem... kérlek! Nem várom, hogy megértsed, de... de szeretném! Ahogy Őt is...
Anya nagyot sóhajtott, majd odalépett a fiókomhoz. Kivette belőle a pillangós telefontartómat, amit telefon híjján gyógyszertartónak használok. Kivette belőle a nyugtatómat. A kezembe adott egy darabot és egy pohár vizet. Kellő higgadtsággal el is fogyasztottam...
- Nyugi. - mondta anya, majd kisétált a szobámból és becsukta az ajtót. A gyógyszer pedig... egy negyed óra után hatott is! Lehet, hogy nem altató, de mindig elalszok, mikor hatni kezd.
***
Már megint hajnalban keltem. Még szerencse, hogy nyári szünet van! Ha suli lenne kicsit durvább helyzet állna fent. De olyan érdekes! Suliban sosem látom Őt. Akkor a barátaimmal vagyok! Igen, egy skizofrén lánynak is lehetnek barátai. Ezt nem úgy kell elképzelni, mint a "paranoiját" vagy a rendes "hallucinációs elmezavart" - nem. Ez enyhébb! Jó. Van, mikor durvul a helyzet, de akkor itt a nyugtató. Elismerem: szoktam én is megbolondulni olykor. - de nekem nem olyan súlyos! A betegségem első fázisában vagyok, amikor is ez még kezelhető, és lehet gyógyítani.
Feltémferegtem és mentem volna a konyhába, hogy pótoljak a vízszükségletembe. Ám anya és apa szobájánál megálltam... az óra monoton ketyegése mellett hallottam, hogy anya sír és apu nyugtatja. Tehát elmondta neki!
- Nyugi szívem. Itt nem lesz semmi baj! Még kezelhető...
- De nem akarom pscihológushoz vinni! Ha elviszem akkor... á, nem is tudom: mintha valami olyat mondott volna, hogy akkor elveszíti Őt.
- Kit?
- Nem tudom. Ezt csak ő tudja!
- Hallottam, hogy a skizofréniában hangokat hall az ember.
- Ő nem csak hallja, hanem látja is! Tudod: mint a "Rejtélyes igazságok" egyik évadzáró epizódjában a kislány, aki a halott macskájának ad tápot meg vizet.
- De az el is fogy az a táp! Viszont, amit Margaret lát... az nem csinál semmit! Az csak van... legalábbis az ő szemében!
- Én nem tudom, Cavuto. De a lányunknak szüksége van arra a fikcióra!
Megint sír. Idáig bírtam. Berontottam a szobába és megálltam anyuék előtt:
- Menjünk el holnap ahhoz a dokihoz!
***
A reggel gyorsan rámköszöntött. Alig aludhattam 4-5 óra hosszát! Lehet kevesebbet...
10-re vár minket dr. Muller - a pscihológusom. Most fél hét van. Nem baj, hogy ennyivel korábban keltem! Még úgyis le akarok fürdeni...
Levetettem a pizsamámat és bedobtam a szennyesbe, majd beugrottam a fürdőköpenyembe és engedtem vizet. A kád szélére leültem és hallgattam a víz változatlan csobogását.
- Mégis elmész? Mégis elhagysz?
- Ne beszélj hülyeséget, Bill! Nem foglak elhagyni. Csak anyumnak így ezerszer könnyebb lesz. Elhiszed?
- El. Mert te mondod!
- Akkor jó. - mondtam, majd lekaptam a fürdőköpenyem és beugrottam a nagykád vízbe. A habokból csak a fejem búbja látszott ki.
- Megmossam a hátad? - arcán perverz mosoly lebegett végig.
- Ha tudnád. De nem tudod!
- Na, és? Egy próbát megér!
- Nem. Ne-nyúlj-hozzám! Az lehet, hogy nem létezel, de attól pasi vagy!
- Érdekes lenne, ha nem úgy lenne...
- Húúúú!! De pedzegetős kedvedbe vagy!
- Jól van! Kibírod, nem?
- Neeeeeem! - kinyújtottam rá a nyelvem. Nyeh, ez de bolond... - gondoltam magamban miközben a fejem csóváltam szemezés közben.
Mihelyts végeztem kikászálódtam a vízből - amit aztán leengedtem - és magam köré csavartam a törölközőmet.
- ANYA! HOZOL NEKEM RUHÁT?
- OKÉÉ!
Ilyenkor über hálás vagyok anyunak, hogy már 6-kor talpal. Legalább nem kell egy szál törölközőben végiglebegnem a folyosón a szobámig.
Beálltam a tükör elé, hogy leellenőrizzem, hogy megfelelően mostam e le a tegnapi sminket - amit kicsit elfelejtettem a nyugtatóm hatása alatt lemosni. Végülis: fent sem voltam! Szóval! Ahogy nézem magam a tükörben még mindíg úgy érzem: ez nem én vagyok. Pirospozsgás arc, hullámos haj... viszont Bill így is mellettem - pontosabban mögöttem - áll. Félrehúzta hajam, ami fátyolként tapadt még kissé nedves bőrömre. Szinte a nyakamba súgta:
- Gyönyörű vagy! Ez a törölköző meg tök jól kihangsújozza az alakodat. - hunyorogtam neki egyet...
- Nem akarsz leszállni rólam? - ő folytatta saját kis dialógusát - kérdésemet észre sem véve:
- Ha ma elmész ahhoz az orvoshoz...
- Pscihológus.
- Mind egy! Ha ma elmész hozzá: ott olyan dolog fog veled történni, ami lehet elszakít tőlem. Nem akarom, hogy megtörténjen! Maradj itthon! Oké?
- Maradjak itthon?
- Igen.
- Miért?
- Mert azt akarom! - szavajárásának az vetett véget, hogy anyum bejött.
- Margaret? Kivel beszélgetsz?
- Senkivel.
- Megint azzal a képzelet beli fiúval?
- Ő nem képzelet beli! És azt mondta, hogy szerinte nem kéne elmennem dr. Mullerhez.
- Áááh. Már megint kezdődik! - beletúrt a hajába, majd karon ragadott engem és kissé megrángatott. - Margaret! Ő nem... hát ezt nem bírom neked szebben elmondani, mert én nem vagyok pscihológus... ő NEM létezik!
A következő percben magamba rázódtam: mióta hallgatok én Rá? Mióta teszem azt, amit ő mondd? Jó tudom: nem tehetek róla, hogy hallgatok rá, mert ez is egy tünet, de... de akkor is!
- Jól van anya. Csak rámjött a szokásos. Sajnálom!
- Nem tehetsz róla. Na öltözz! Én meg hozom a kocsit.
***
Dr. Muller alapértelmében jó ember. Csak olyan néha, mint egy kis komolytalan gyerek! Sokszor beszél hülyeséget, de azt nem azért teszi, mert valóban idióta, hanem pusztán azért, hogy ne ijessze meg egy páciensét sem.
- Na mi az kicsi lány? Hogy boldogulsz az életben ezzel a skizofréniával?
- Hát doktor úr... sehogy!
- Értem. Mik a panaszok? - most elkezdtem zavartan a cipőmet bámulni, mert nem tudtam mit mondjak/mit nem. Csak egy pillanat kellett - nem több/nem kevesebb - hogy anyám kimenekítsen:
- Dr. Muller! Az a helyzet, hogy a lányom már lassan az első fázis végére ér. Hangokat hall és látja azt, aki mondja őket! Ami még ettől is rosszabb, hogy beképzeli, hogy ez az akármi parancsolgat neki - és ezt ő teljesíti is!
Na jó! Eddig is tudtam, hogy anyám szókimondó egyéniség - de ez cikis! Ennyire megnyílni... viszont a doki csak fintorog!
- Miss Baumann? Mióta vette ezt észre a kis hölgyön?
- Hát úgy... két hete?
- Akkor ez idáig miért nem fáradtak ide?
- Hát mert... - kezdte volna anyám, de én közbe is vágtam:
- Mert nem fogom Őt elhagyni SOHA! És ezt még maga sem akadájozhatja meg! Maga se és senki más sem! - alig, hogy leordítottam a doki fejét kopogtak. Egy fiú lépett be rajta - aki meglepődést okozott számomra. Az a külső, az a mozdulat sor, az a szöveg, amit lenyomott... mintha csak Ő lenne! De ez élőben!
- Mike! Mondtam, hogy ne zavarj a munkahelyemen!
- Hát jól van már... csak a kulcsért jöttem. Anya valahova elhúzta a lécet és nála van az enyém!
- Jól van. Csak egy perc! - ő odasétált az asztalához, de ezt sem igazán dolgoztam fel, mert végig a fiát követtem szememmel. Ő zavartan dőlt egyik lábáról a másikra és közben tétován a plafont pásztázta - majd RÁM nézett. Erre én egy nagyon picit (de tényleg alig láthatóan) ugrottam. Ő meg megrázta magát és felkiáltott:
- Nem mondod, hogy te vagy!
- Ismerjük egymást?
- Ne hülyéskedj, Margaret! Én vagyok az! Mike Muller, akivel 5 éves korodban együtt játszottál a parki játszótér homokozójában!
- Ha... ha te mondod!
- Ne már kicsim... - anya is társult a számomra érthetetlen kommunikálásba - Mike volt az, akit sípcsonton rúgtál, mert egy játék pók volt a kezében.
- Hát én... nem emlékszem. - így én.
- Mindegy! Én emlékszem rád. Mit keresel itt? - így Mike.
- Margaretnek skizofréniája van. - anya kimentett megint.
- Igen? Az rossz. - Mike nem volt épp meggyőző ezzel a két mondattal. - Bár fogalmam sincs mi az!
- Tudod fiacskám: az egy olyan betegség amikor hangokat hall az ember, és a hang utasításait teljesíti, de ha nagyon érdekel: keress rá a neten.
- Hát azért annyira nem. Na, de nekem mennem is kell! Örültem Margaret. Bár kicsit elkeserít, hogy nem emlékszel rám...
- N-ne... ne menj el! - szóltam utánna bizonytalanul, de a keze már a kilincsen volt. Visszanézett kérdőn. - M-már emlékszem is... a parki játszótérben ismerkedtünk össze, akkor még rövid hajad volt.
Mike elmosolyodott és miután a doki végzett a kivizsgálásommal elmentem Mike-al sétálni. Emlékek százai kerültek előtérbe zavarodott elmémbe. Miután haza mentünk - merthogy hazakisért - az ajtóban álva adott egy puszit, és megölelt, majd ezt mondta:
- Remélem még találkozunk... - megsimogatta az állam és intett, majd elment. Perceken át állhattam az ajtóban. Ilyen furcsa, csiklandós érzésem még sosem volt. Tétova pillanataimból az ragadott ki, hogy az én Billem megszólalt a hátam mögött:
- Hasonlítunk.
- Viccelsz? Ugyanazok vagytok szinte! Leszámítva, hogy neki zöldeskék a szeme. Jobban kék!
- Értem. De ettől függetlenül akár én is lehetnék!
- Igen.
***
A nap legelső arany sugarai bevilágították szobámat, az árnyékok is eltűnőben vannak. Kint a harmatos, smaragdzöld fű éppen megszáradni készült, és én csak várok. RÁ várok. Furcsa: ma még nem is jött elő. Vajon hol lehet?
Felálltam és beléptem a tükör elé. Ő még most sincs sehol.
- Bill! Merre vagy? - sokáig szólongathattam, de ő nem tűnt fel sehol. Kétségbeesésem kiült arcomra. Körberohantam a házban, majd miután visszamentem a szobámba rémületem beteljesült. Sírtam. De ő továbbra sem jött elő! Már kiabáltam:
- Légyszives gyere elő! Ez így nem vicces. Kérlek szépen: adj valami jelet, hogy itt vagy!! Kérlek... - eddig jutottam. Elnyújtóztam az ágyamon és arcomhoz egy párnát szorítottam. Sírásom immáron hisztérikussá vált. Anyukám édes hangja térített magamhoz: lentről jött...
- Kislányom, minden rendben? - mire a mondat végére ért már egész közelről hallottam a hangját. Kopogott. Én elutasítóan így szóltam:
- Ne gyere be! Te is csak elijeszted Őt. - de tagadásom ellenére anya belépett:
- Kicsodát? A képzeletbeli szerelmedet? - most felültem, de az arcomat a térdemhez szorítottam és ráztam a fejem. Anya érti: - Akkor kit?
Még mindig a fejemet ráztam. Anya letelepedett mellém és megsimogatta a fejem.
- Egyedül hagylak kicsit. Oké? - bólintottam. De anya alig ment ki az ajtómon és apa szólt fel, szerintem a konyhából.
- Margaret! Egyik barátod van itt.
Barát? Nekem nincs is olyan. Akkor ki?
Válasz helyett kopogást hallottam, majd kiszóltam: - Ki vagy?
- Mike.
Gondolkoztam egy sort, hogy vajon mit akar itt, de aztán eszembe jutott a tegnap: "Remélem még találkozunk..." . Igen: kétségtelenül így történt. Jól van! A neve hallatán már úgyis felpattantam. Mi van velem?
Letöröltem könnyáztatta arcomat, majd kinyitottam neki az ajtót. Mosolygott.
- Szia Margaret. Gondoltam rád nézek ha nem gond... ajaj! Mi történt?
- Elment.
- Ki?
- Nem számít. Gyere be! - becsuktam mögötte az ajtót, majd leültünk az ágyamra és elkezdtem panaszkodni neki... ő persze végig csak mosolygott kedvesen, megnyugtatóan. Én meg csak mondtam a magamét:
- Ő bezzeg megígértette velem, hogy soha ne hagyjam el, de bezzeg ő meg elhagyhat! Megegyeztünk, hogy egymásra mindig számítunk, de ő most valami miatt megharagudott.
- Nem lehet, hogy miattam? - felkaptam a fejem és csodálkozva ránéztem. - Mert csak ma tűnt el, nem?
- De.
- Hát akkor valóban az én hibám.
- Dehogy a te hibád!
- De az én hibám: viszont nem kérek érte elnézést, mert büszke vagyok miatta. Szóval ne is várd, hogy bocsánatot kérjek!
- Mike... én...
- Margaret: ő volt az a szemétláda, aki miatt engem elfelejtettél! Szerintem legalábbis... szóval örülök, hogy végre felszívódott! Így már... nekem is van esélyem... tudod: nálad.
Most jött az a kíbos 5 perc csönd. De erre most mit tud mondani az ember lánya? Ez végülis egy szerelmi vallomás. Mit kezdjek vele?
- Kö-kösz-köszönöm. - sokáig a térdünket bámultuk, de olyan összhangban, mint két, egyforma pózba állított baba. De erre egymásra néztünk. Még egy könnycsepp kicsordult a szemem sarkából, de titkon hálás is voltam neki. Hogy miért? Nem tudom... lehet azért mert kigyógyított az én betegségemből: a rajongásból. Mert szerintem ez az ami miatt ennyi mindenen átestem. Jól van: szerettem, hogy Ő itt van velem, de pusztán azért, mert mindig egyedül voltam. Van egy pár barátom - már ha őket annak lehet mondani - de ez akkor is más volt. Őt sokan szeretnék barátnak, de még többen baráttól jóval többnek. Nekem megadatott ez a lehetőség: csak ő nem létezett. De most boldog vagyok Mike-al, aki szerintem még Tomtól is jobb ikertesója lehetne az igazi Bill Kaulitznak.
- Margaret! Igazából csak beugrottam hozzád, mert megyek ki a haverokkal. Nem baj?
- Már, hogy lenne baj? Nem. Nem az!
- Oké... hát akkor... szia... - odahajolt hozzám és a számra adott egy puszit - amit éreztem. Ez nem csak álom! Valóban megtörtént. Éreztem nedves ajkait az enyémen, éreztem azt a puha száját, ami olyan szép piros és olyan meleg. Mostmár az én szívem is felmelegedett.
Amint kilépett az ajtón megjelent Ő. Furcsa, hogy csak most jött elő.
- Szia! Hol voltál az előbb? Hívtalak.
- Mikor? Két csók között?
- Na, ne mondd, hogy haragszol! Te nem is létezel.
- Nem. De te igen és ez a fő. Margaret! Most, hogy ezt megértetted: én is elbúcsúzom. Innentől kezdve nem lesz rám szükséged! Megtaláltad, akit bennem kerestél.
- Izé... nem beszélnél úgy, hogy én is értsem? - felnevetett majd kivesézte nekem:
- Azért voltam itt, mert beleszerettél egy énekesbe, aki soha nem lehet a tiéd. Több, mint valószínű, hogy a létezésedről sem tud! De Mike. Nos: ő kb. olyan, mint az igazi énem. És amúgy Mike is énekes!
- Tudom.
- Tudom, hogy tudod, mert én azt tudom, amit te akarsz, hogy tudjak.
- He?
- Hagyjuk. Nekem mennem kell! Most eltűnök az életedből, de kérnék még valamit utoljára... - odalépett hozzám és Mikehoz hasonlóan megcsókolt, de nála nem éreztem semmit... vagy... várjunk csak! De éreztem: temérdeknyi szomorúságot, és annál több boldogságot.
- Mit éreztél, Margaret?
- Azt, hogy... hogy jobb lesz elfelejtenem az álomvilágot! Emelett tudom, hogy boldog vagyok, de ugyanott szomorú.
- Az nem te vagy.
- Hát akkor?
- Az én voltam!
- ??
- Mindegy. Egyet ne felejts, drága Margaret! Én mindig ott vagyok, amikor akarod, teljesen mindegy, hol vagy! Melletted egy kis ideig ott lapulok. Sosem vagy egyedül, Margaret! Hiszel nekem?
- Hiszek!
Utoljára angyalt megszégyenítő mosolyával találkoztam - ennyi volt. Bár könnyeim még javában hullanak, de már tudom: ő tényleg ott van mellettem mindig! Ő az, akire bármikor számíthatok. Az én igazi, ámde képzeletbeli énekesem: a saját Bill Kaulitzom. Senki nem veheti el tőlem! Ő bennem él... én meg Mikeban!
The End