"Lia... drága Lia... én kicsi leányzóm! Te olyan kis butus vagy. Nem veszed észre magad, gyerekem? Nem? Hiszen erre vártál mióta csak elkezdődött a gimi! Feladnád az álmodat csak azért, mert nyomulósnak ítélted a gyereket?" - persze válaszolni sem tudtam. Nyomulósnak? Jó lehet, hogy nyomult, de én nem emiatt haragszom rá! Hanem pusztán azért, mert nem is tudom... egy kicsit olyan, mintha ő csak arra menne, hogy legyen csaja. És épp aki kéznél van! Ez valamilyen szinten kihasználás, nem? Vagy megint ostoba vagyok? Jézusom! Már 10 perce talpon kéne lennem... - erre az ébresztett rá, hogy az Orlando Bloom-os poszterem a fejemen landolt, és miután leemeltem buksimról pont ráláttam az órámra. 6:10. Wow! Sietni kéne... deeee.... még egy picit... - és magamra húztam a takarómat. Viszont mielőtt visszatértem volna Álom Földre Sasa és Wendy toppant be az ajtómon. Rávetették magukat a takaromra, ezzel kitörve az alatta nyugvó állapotban lévő lábaimat. Fel is visítottam, mint egy malac, akit éppen levágni készülnek!

- ÁÁÚ! Ti normálisak vagytok?

- Már régen kint kéne lenned, Lia!

- Tudom, de ez akkor is... akkor is alattomos volt!!

A suliban nagy a nyüzsgés. Ez a négy óra sem lesz megtartva, mert az utolsó simításokat végezzük éppen a díszleten. Első utam a tornaterembe vezetett, hogy megnézzem jól helyezték e el a gyertyákat. Eddig rendben, mert ez tökéletes! Mehetek az előcsarnokhoz...

Ahogy kiléptem a tornateremből a folyosóra és elindultam az aula felé Deiláékat láttam miközben úgy vihognak, mint a megbolondult csirkék. Ez normális szerintetek? Megráztam a fejem miközben lassítottam a tempón. Már megint nincs szerencsém! Ezúttal is kiszúrtak.

- Hát szia Lia drága! Hallottam a tegnapiról. Komolyan összevesztetek Billel? Jaj. Olyan elkeserítő... - egyik kezével az arcát simogatta, míg a másikkal átölelte magát. Nem színleli jól az együttérzést. Én átlátok rajta!

- Nem kifejezetten vesztünk össze, csak... na mind egy! Ezt nem pont neked fogom elmesélni... - kerültem volna, de ő ismét belépett elém, ezzel elállva az utamat. Sóhajtottam és forgattam a szemeimet. Mi mást tehetnék? Inkább meghallgatom a mondandóját és megyek a dolgomra. Ez a legokosabb ötlet!

- Nem is kell. Úgyis tudok mindent. Láttalak titeket tegnap a tornaterembe! Én figyelmeztettelek, hogy szálljatok le róla, majdnem meg is mentetted magad, de elárultad, hogy mégsem vesztetek össze. Hiba volt! - eltűnt a mosolya. Szája lefelé görbült. Kicsit megemelte állát és hátravetette göndör szőke haját egy óvatos, lassú, díva szerű mozdulattal. Szép lány, de az a helyzet, hogy tudja magáról. Van némi ribanc beütése, de neki meglehetősen jól áll. Ezek a rikító piros körmök. Megint körmösnél volt! Zselés köröm. Szép, de... de nagyon piros! Nagyon piros és feltűnő - így helyesbítettem. Amíg én gondolkoztam ő támadásba lendült. Megfogta a kezem és szorítani kezdte. Nekem most nagyon nincs ehhez se kedvem, se türelmem! Ígyhát vészjóslóan rámorogtam és kecses mozdulattal (amit még a jó öreg Jackie Chan-tól lestem anno) megfogtam a kezét és a hátára feszítettem. Ő nyüsszögött, mint egy rossz kutya.

- Deila: én elhiszem, hogy te állandó terrorban tartasz a környékeden mindenkit, de előbb - utóbb azzal is szembesülnöd kell, hogy mi van akkor, ha téged terrorizálnak. Jobb ha tőlem tudod: nem csak én vagyok ezzel egyedül. Más is szivesen lenne most a helyemben, de nem, mert nincs hozzá kellő bátorságuk! Hidd el: nekem sem volt - eddig. De mostmár, ami sok az sok! Fejezd be ezt a hülyeséget. Nem lehet állandóan a te kezedben a gyeplő! - most boldog vagyok. Büszkén boldog! Büszke vagyok arra, hogy meg mertem ezt tenni, arra, hogy most mindenki engem néz. Még Enelis és Lolita is le van nyűgözve! Tudom, mert tátott szájjal néznek. Simán kicsavarhatnám a kezét, de azért én nem olyan csajszi vagyok. Viszont ezt is nehéz volt belőlem kihoznia! Én nem is szoktam ilyen erőszakos lenni... tényleg! Komolyan!

- Li-ana... ez... fá-áhhhj!

- Elhiszem. Nekem is fájt az a sok gonoszság amit velem műveltél. De... a kegyelem szerepel a szótáramban, nem úgy, mint neked... szóval... lásd! Én nem Te vagyok...

El is engedtem. De talán hiba volt, mert amint elfordultam, hogy lelépek: a kis kígyó elkapta a hajam végét és visszarántott. Na mostmár ideges vagyok! Megfordultam és bevertem neki egy gyengét... megfogta az orrát és mérgesen megemelte a kezét, hogy majd ütni fog - de ekkor megint megjelent Ő.

- Nem gondoltál még arra, hogy befejezhetnéd mindezt, Elinor? - már megint ez a megszólítás. Elinor. Szörnyű! Nem bírnám megszokni. Ám olyan hirtelen jelent meg Bill, hogy fel nem tudtam fogni mekkora szerencsém volt. Szerencse? Ez nem szerencse! Bill mindíg ott van ahol kell. Ha épp arra van szükségem: itt áll mögöttem. Kicsit megrémített a helyzet és fáj a hajam helye. Bár egy tincset sem tépett ki, de attól fáj. Ha Bill nem jön akkor talán jobban fájna. De most tényleg itt van a hátam mögött és nem voltam benne teljesen biztos, hogy igazából Ő lenne a... a megmentőm... hátraléptem egyet, minek következtében a hátam hozzáért a hasához. Az érintésemtől megfeszült neki. De úgy simultam hozzá, mint egy kiscica. Összekulcsoltam a kezem és magamban hálát adtam a jó égnek, hogy pont jókor jelent meg.

- Bill! Te mikor...? Észre sem vettem, hogy itt vagy!

- Hát azt gondolom, mert éppen el voltál foglalva. Hányszor kell még neked elmondani, hogy HAGYD-BÉKÉN-LIÁT!!

- De Bill! Az ő hibája minden!

- Mi minden? Azt sem tudod miről beszélsz.

- De igen! Hát az... az hogy... minden! Az, hogy te meg én összevesztünk. Pedig én szeretlek! Teljes szívemből. Szerelmes vagyok beléd!

- Hh. Én meg nem! - a következő fordulat igazán érdekesnek bizonyult számomra: átkarolta a vállam egyik kezével, míg a másikat zsebre vágta, és engem meg elhúzott maga után. Még futólag rápillantottam Deilára, aki nem túl szívmelengető látványt keltett. Az az irigy pillantás... féltékeny. Rám?

A nyaka előtt elhúzta a kezét, ezzel jelezvén: elvágom a torkod - vagy jobb! Megdöglesz. Elég bíztató.

A folyosó végére érve felém fordult és kilökött a falnak:

- Lia! Csak azt akarom mondani, hogy: megértem. Jogos volt a felháborodásod, de tényleg! Az én hibám volt minden: nyomultam, nem is gyengén, és te ettől ijedhettél meg.

- Nem ettől ijedtem meg! Hanem attól, hogy csak kihasználnál.

- De én nem...!!

- Csitt. - és az ujjamat a szájára tettem, majd elmosolyodtam és megöleltem. Én? Én ilyet megmertem? Mitől lett ekkora bátorságom? - Nem bíztam benned eléggé. Tudod: nekem mindez olyan hihetetlenül jött és most. Most beparáztam, mert... mert valóban: ehhez igazán sok szerencse kell. De... talán rosszul ítéltem meg a helyzetet! Viszlát a bálon... - elengedtem és úgy csusszantam ki az öleléséből, mint egy kígyó. S mielőtt bármit is mondhatott volna: elszaladtam. Eddig tartott a bátorság!

- Viszlát a bálon. - ismételte meg szavaimat Bill. Hallani hallottam, de elég halk és bizonytalan volt ez a mondata. Még utóljára hátrapillantottam és csak annyit láttam, hogy Tom lép oda Bill mellé karba tett kézzel.

- Viszlát a bálon?

- Miért? Nem lesz ott?

- Dehogynem! Hiszen ő a szervező! Hülyeséget ne kérdezz.

- Akkor?

- Akkor?! Ti most akkor kibékültetek?

- Hát tudod Tom... fogalmam sincs!