XI. fejezet: Akire nem vár boldogság
Hali!
Ez az utolsó rész a Múlandó boldogságból. Az új sztorit nem tudom mikor fogom felrakni, de igyekszem még szünet előtt, mert akkor ismét elfoglalt leszek. Tudjátok: az ünnepek meg minden... :S elég jó! xD
De szó, ami szó, szerintem ennek a sztorinak is viszonylag jó vége lett és 3 történetem közül csak ennek az egynek van happy end a végén. De nem gond ugye?? ^^
♥PáPi♥
Fent a szobában Bill megcsodálta barátnője lakosztályát. Mindenhol poszterek, az ágy szélén plüss állatok. Színes párnák mindenhol, egy számítógép és egy fekete irodai szék. Ruhásszekrény. Mint bármilyen normális lány szobája!
- Mondd csak Bill... mégis, hogy??
- Mit hogy?
- Hát azt, hogy te itt... itt nálunk!
- Ó. Nos ez egy hosszú történet!
- Van egy napod, hogy elmeséld.
- Annyi talán elég lesz...
Ekkor megcsókolta kedvese homlokát és belekezdett egy végtelennek tűnő mesélésbe:
Akkor történt mikor a koncerten voltam. Éppen hangoltunk a fiúkkal mikor kirobogtam a teremből és a sminkes asztalomhoz igyekeztem. Persze a sminkesem nem értett semmit! Most nem mondom a nevét, hiszen úgysem ismered...
- Jaj Bill! Annyira érdekelne, hogy ki ez a lány. Valóban így ki tud téged készíteni?
- Így hát! Hiszen a szerelmem! Förmedtem rá szerencsétlen lányra, aki erre visszatámadott:
- Na ide figyelj! Én a sminkesed vagyok nem a bátyád! Velem te ne merj kiabálni!
- Rose! (Rózi) Nem kiabálok. Te nagyot hallasz! Én igazán emberi hangnemben beszéltem hozzád.
- Te hülye vagy?
Erre Gustav rohant oda hozzám és rávigyorgott Rosera.
- Szia Rose! Csá Bill. Na most jön az a perc, hogy választhatsz: vagy szétrúgom a segged, vagypedig kitolod magad a színpadra velünk együtt! Választhatsz ha gondolod.
- Gustav. Te ezt nem értheted!
- Dehogynem. A csajról van szó, Jessicáról, mi?
- Honnan...??
- Ember! Szerinted kitől mástól? Hát Tom mesélte.
- Vagy úgy!
Ekkor beszólt David, hogy kezdünk.
Gustav rögtön elhúzta a belét és én maradtam. Rose szintén eltűnt. Egy röpke gondolatmenet: menjek-nemenjek-menjek-nemenjek?? ...
- Wow! Én is ezen szoktam gondolkozni. :)
- Hát ja. Látod mennyi mindenben hasonlítunk?
- Ahaaaa! ^^ De folytasd! :)
- Höhö... Máris.
Ezután arra jutottam, hogy kimegyek. Ez eddig sikerült, de az első szám után...
- FIÚK! Leállunk.
Most a közönségem csöndben tört ki és a fiúk is csak pislogtak. David persze a színpad szélén mutogatott, hogyha most abbahagyom akkor agyonüt, deeee... A mikrofont a szám elé tartottam, sűrűn szedtem a levegőt, már majdnem megfulladtam... és ezt követően a rajongóimhoz fordultam:
- Ne haragudjatok, de meg kell oldanom valamit, amit elszúrtam! Hogy mit azt most nem mondom el, de hétfőn megtudjátok a "Guten Tag!"-ból, hogy mi volt ez az egész, de most mennem kell.
Odaadtam Tomnak a mikrofont és lerohantam a színpadról. Hátul kizuhantam, és miutén felvakartam magamra a dzsekimet beültem a limoba és intettem a sofőrnek, aki hazavitt.
- Na mi van Bill? Dolgod akadt?
- Vigyél haza. MOST AZONNAL!
- Jól van, csak nekem ne ugorjál...
Otthon már azt sem tudtam mi legyen velem, de a végén arra szántam el magam, hogy beüljek Tom vadi új autójába és elmenjek egyenesen Berlinbe. Aztán amikor beértem egy kedves arcú, aranyos hölgy integetett. Ez volt az anyukád, Jess! Bár ezt akkor még nem tudtam... :)
- Kérem! Hazavinnne engem az Obst straße 3-ba?
- Micsoda??? Én is éppen oda igyekszem! Maga bizonyára Jessica Trümper édesanyja.
- Hűha! Előfordulhat. Kihez van szerencsém? ^^
És elmeséltem neki mindent. Anyukádnak jó a felfogása, mert gyorsan beszéltem és össze - vissza, de ő mégis megértette... Végülis. Hogyne értette volna meg? Az anyukák mindent tudnak...
- .... nem igaz??
- De nyilván. Szóval ennyi?
- Zömében ja. :)
- Wow. Képes voltál ennyit utazni értem? És ennyi mindent feladni, csakhogy velem...
- Tudod szívem: én érted még a világ végére is elmennék...
- Neked elhiszem...
"Aki számára fontos az, hogy őt őszintén szeressék az nyilván még nem járt úgy ahogy én. Mert én nem arra hajtottam, hogy szeressenek, akiktől igazán megérdemelhetném.... hanem csak arra, hogy minden körülöttem forogjon! ... Remélem TE sosem fogsz így, ilyen sorsra jutni, mert hiába lett ennek a történetnek (ami valóban rólam, Jessica Trümperről szólt) boldog vége, mert megküzdeni érte: nem volt boldogságnak mondható..." THE END