Novella - Perfect Christmas
Sziasztok!^^
Tudom már egy jóóóó ideje nem jelentkeztem, de ennek megvan a maga oka: ugyanis a múltkor anya eltiltott a nettől, és a telefonom is elvette, amin tudtam volna netezni... már amennyit xD - és ez sajna megtette a hatását, mert a hirtelen rámzúduló szabadidőmben többet tanultam, mint szoktam, jobbak lettek a jegyeim, anya meg azt hiszi, hogy ez így király, és közölte, hogy suli közben sosem netezhetek innentől kezdve! -.- Áldásom rá xDDD na de most írtam egy novellát (kb. október végén elkezdtem és most fejeztem be, pedig nem is hosszú), fogadjátok szeretettel, mintegy ünnepi ajándék gyanánt :D kellemes ünnepeket: MELODDY^^
PERFECT CHRISTMAS
Tokio Hotel - novella
SZEREPLŐI:
most nem adom meg a színeket, mert legyen meglepetés ki-kicsoda a
sztoriban :) - már nem mintha nem lehetne egy-kettőre kitalálni xD -, és tessék
úgy olvasni, mintha simán fekete betűk lennének egy könyvben! Akkor miért
csináltam meg a színeket? Már megszokásból x))))
***
Toporzékoltam
a kirakat előtt, mert bárhogy is számoltam 10 óra még nem jött el. Mióta van ez
így, hogy egy üzlet 10-kor nyit? Én azt hittem 8-9-kor szokott. De 10? Noha
csak egy órányi eltérés, de akkor is határozottan kijelenthetem, hogy ez így
GÁZ. - türelmetlenkedésemben Ama szakított félbe, amint egy újabb ajándéktáskát
nyomott a kezembe:
- Dita! Anyuék lassan végeznek. - közölte velem egy
szem nővérem, mire felsóhajtottam, és a nyomába eredtem. Évről-évre,
örökkön-örökké ez megy. Csak tudnám miért nem mehetünk egyszer másik plázába,
vagy valami olcsóbb, mindenes boltba? Mondjuk mindegy, fő, hogy a karácsony
tökéletes legyen! És ehez senki más nem ért jobban, mint a szülők. Esetünkben
anya, és hű élettársa Demien. Az illető a nevelő apám, és a legszebb dolog a
veszekedéseinkben az, hogy ő folyton parancsol, én meg folyton azt hajtom, hogy
"te nem vagy az apám". Persze erre ő frappánsan
visszaválaszol, hogy nem az apám tart el engem se, és Amát se. Milyen jogos!
Szerencsére anyuval 12 éves koromba találkoztak, szóval már volt alkalmam
kiélni a "hisztis kamasz" életkoromat. Ez szerintem elég gyakori!
Mármint, hogy a gyerekek nem tudják elfogadni, hogy egy új "apajelölt"
vagy épp "anyajelölt" van az életükben. Ez persze nálam sem volt
változatlan! De jó, hogy túléltük...
- Merre vannak?
- A földszinti kávézóban! Azt mondta vedd meg Nicolenak az
ajándékot, aztán kapd magad, és menjünk tovább. Még fát is kell nézni! Idén
valami szép ducit szeretnék! - közölte velem, visszakérdezés
nélkül, ezért én is témát váltottam:
- A pláza előtti ezer meg egy fa-vásár nem elég?
- Ismerheted Demient...
- Ja tényleg. - fogtam rövidre, mert most nem akartam
belemenni. - Akkor nézzünk szét a H&M-ben!
Akarok venni neki egy sálat. - magyaráztam, és visszaemlékeztem
Nicolera, aki történetesen az unokanővérem, de egyben a legjobb barátnőm is. Na
már nem csak azért, mert nem túl sok barátom van az iskolában, rajta kívül!
De... mindegy. Nicole akkor is az örökös LB jelöltem!
- És az ékszeres? - kérdezősködött Ama, mire megforgattam a
szemeimet. Teljesen kiment a fejemből. Ah! Ez az ünnepi rohanás, kérem
szépen! S mivel utunkba esett pont egy ékszerész azonnal eldöntöttem, hogy
inkább azt választom először, a sál várhat. Páran viszont már álltak ott: egy
középkorú nő, a feltehetőleg korombéli lányával, két, fiatal férfi, és egy
házaspár. Azt hiszem azok, hiszen fogják egymás kezét meg minden! Igencsak
össze is vannak bújva. Nem lehetnek mások! Ha közelebb tudnék jutni talán a
kezüket is szemügyre vehetném, hogy van e rajta jeggyűrű. De mikor épp elkezdek
erőlködni...
- Maga szerint egy hasonlónak örülne a bátyám?
- kérdezte a mellettem álló pasas, sötét öltözetben, sapkával a fején, egy
karórákat tartalmazó dobozkára bökve. A haja nyilván hosszabb lehet, mert egy
kósza tincs kikancsarodik a sapka alól. Biztos begyűrte alá. Rámeredek az
illetőre és grimaszolok.
- Ékszert venne a bátyjának?
- Egy karórát, mert mindig elkésik a pró... folyton próbál elkésni,
és mindig sikerül neki. Valamint előszeretettel alszik többet, mint kéne! -
javította ki magát, amire meglepődés ült ki arcomra. A srác szövet kabátjának
gallérja az orráig ért, ezért egész olyan hangja volt, mint Darth Vadernek. Ez
csak külső leírás, mert a soron következő események lesznek lényegesebbek...
- Hát akkor valami digitális kijelző legyen, talán ha vízálló
sem árt! Látja? Itt is lehet olyat venni, de szerintem egy kínai boltban azért
olcsóbb.
- Szerintem meg fontos a minőségre hajtani egy kicsit! Elvégre egyszer
van karácsony egy évben...
- Szerintem meg ha minőséget szeretne, akkor ne közvetlen
karácsony előtt egy nappal kutakodjon ajándékok után.
- vágtam rá, mert idegesített közben, ahogy Ama bökdösött. - Mi van?! - kérdeztem nővérem, aki erre enyhén
tarkón vágott.
- Anyuék ott vannak a lépcsőn!
- Jó. Nekem megvan a választásom! Menj oda hozzájuk, én is
mindjárt megyek. - kértem, mire ő olyan fejet vágott,
amilyen kifejezés végett ordított róla, hogy utálja, ha egy tini parancsolgat
neki. Nem nagyon szoktam ilyet tenni, de most feszült állapotomban talált.
Persze volt olyan jófej - kivételesen -, és felslisszolt anyuékhoz.
- Tesók, mi? - vigyorgott a csávó, mire én mosolyogva
biccentettem. A szerencse talán mellém állt, mikor végre sorra kerültem -
pontosabban az ismeretlen csávó volt soron, de volt olyan illemtudó, és
előreengedett.
- Azt kérem! - böktem rá mutató ujjammal egy fehér órára,
ami nem volt épp egy digitális óra, de egyszerűen gyönyörű volt, ahogy alma
forma volt kirakva a táblácskán strasszkövekből. Persze nem ilyen gigolosan
hatalmas, gigászi kövek! Szolid, ezüstös gyöngyöcskék. Nem tudom lesz e szívem
odaadni! Ilyenkor mindig az van bennem, hogy én úgy örülnék egy ilyennek, és
lehet inkább megtartanám. De nem! Nyugalom. Annyira még én sem vagyok smucig,
hogy sec-perc alatt elhatározzam magam, hogy márpedig azt megtartom és mást
adok neki! Nem. Ő a legjobb barátnőm, mindig kiáll mellettem, mindig kitart
mellettem, és ezért, meg az igaz barát címéért is megérdemli ezt a 98 € értékű
karórát! Ó ember... ennyi pénzt! Még jó, hogy Demiennel anya sokat ért el, mert
a havi keresete is ezerkettő! Szóval... érthető, nem? Ügyvédek... bár szerintem
másodállásban valami FBI, MIB, vagy titkosügynök, mert ennyi pénzt egy ügyvéd
se igen kaszál! Legalábbis ez az én véleményem.
A
szőke hölgy, a gigászi műkörmeivel bepakolta egy kis karácsonyi zacsiba az
órát, amit én el is helyeztem a táskámban. És már mehettem is volna, ha nem
hajt a kíváncsiság a srác döntését illetőleg!
- Ezt kérem. - mondta, én pedig láttam, hogy valóban egy
digitális karórát választott (ez az, dicsőség! rám hallgatott!). A számok csak
akkor jelennek meg, ha megnyomja oldalt a gombot, és az óra maga annyival
egzotikus, hogy az oldalt lévő, megmaradt, 3 kis gomb közül kettő világítást
kapcsol be, a másikkal nem tudom mit lehet csinálni. Kék, és piros fényeket
szór, megmutatta a lány. Igazából az, amit Nicolenak vettem mérföldekkel szebb,
és elegánsabb volt, de az, amit ő vett mégis drágább volt, nem is kevéssel!
Amikor az összeget mondta a hölgy vártam, hogy a csávónak kikerekedjen a szeme,
de ehelyett irigylésre méltó higgadtságban kapta elő a pénztárcáját, és
egyszerűen odaadta a teljes összeget! Még borravalót is adott, mert nem fogadta
el a visszajárót.
- Jézus. Isten. Mária. - soroltam gyorsan a szentek neveit (Szt.
József kivételével), és csak pislogtam.
- Köszönöm a segítséget! - kacsintott rám a férfi. Végre megláttam az
arcát! Ó, de minek... a felismerés pillanatában még egy "szívesent"
sem tudtam kinyögni, mert annyira megilletődtem.
- Te vagy...! - ennyire futotta, mert a mögöttem elhaladó
lánybanda egy emberként felsikított: - BILL KAULITZ!
- visították, és ribancosan viháncolva rohanták le Nicon fényképezőjükkel
Billt, engem meg, mint egy rongy, félrelöktek. Persze olyan szinten beállt
nálam a döbbenet, hogy köpni-nyelni nem tudtam, nem még reagálni valamit a
lökdösődésre. Arcomba szökött a pír, és egyszerűen semmit nem akartam elhinni.
SEMMIT! Ez a sors keze? Az első, ami ilyenkor eszébe jut bárkinek: mivel
érdemeltem ezt ki? Hiszen ő az egyik legkedvencebb énekesem! Ne már...
ne! Ez nem igaz. Ezt tuti, hogy álmodom! - pörögtek le a lehetőségek
fejemben, mire a fotózkodás, és bájolgás félbe szakadt. Bill pedig odalépett
elém ekkor, és mosolyogva a kezembe nyomott egy lapot (biztos leírt az
arcomról, hogy fan vagyok), az aláírásával, és egy "Köszöntem a
segítséget" zárójelezett mondattal. NE!!!!! Game Over. (Amúgy ezt mikor
firkanthatta le?!)
A
dolog annyira meglepett, hogy gyatra mód még képet kérni sem volt merszem, vagy
lelki erőm (nem tudom melyik a valószínűbb). Beszélgettem Bill TH-val! NE. NE!
NE!!!! NE... - csak ezek visszhangzottak fejemben egészen aznap este, a
lefekvésem pillanatáig.
Az
esemény után nehezen, de visszakúsztam anyámékhoz. Demien persze rögvest
érdeklődött hollétemről:
- Mégis meddig tart megvenni egy ajándékot? Merre voltál már?! - majd mire levegőhöz jutottam el tudtam
újságolni a nagy hírt (már nem mintha a lépcsőről nem lehetett volna
tökéletesen látni, hogy mégis merre vagyok): -
Segítettem Billnek megvenni Tom ajándékát! - fogtam rövidre, majd
mellkasomra tapasztottam a kezem, és próbáltam lenyomni a szívemet. Olyan
hangosan vert, hogy azt hittem az egész pláza hallja!
Még
eltekintettem az ékszeres irányába, majd mire feltűnt, hogy Bill már nincs ott
visszanéztem anyura.
- Tökéletes karácsony, nemde? - kérdezte anya,
majd én megráztam vigyorogva a fejem, és átvettem tőle az egyik szatyor
ajándékot.
- Az ám! - erősítettem meg, aztán pedig Demien
meghívott minket egy kínai kajáldában. A koszt borzalmas volt, de azért
megettem. Bár azt is biztosra veszem, hogy hamarosan viszont látom, ha még
egyszer lepörgetem a dolgokat a fejemben. Rámeredtem a lapra:
Bill Kaulitztól... [köszöntem
a segítséget, Szöszi ;) ]
Neeeee!
Ez nem lehet igaz. Ez képtelenség. Ám tárgyi bizonyítékként szolgált mikor Ama
ismét rákérdezett:
- Mit beszéltetek azzal a b*zival? - sóhajtottam, és
megráztam a fejem, mert nem akartam megint elmondani. Már nem először kérdezte,
de az elsőre nem is reagáltam, még csak nem is pislogtam, olyan hihetetlen.
Persze én elhiszem, hogy ők is CSAK emberek, meg minden, de azért híres
emberek. Na és?! Azt kérded: na és?! - ne kérdezd! Ez hatalmas ajándék volt. A
legtökéletesebb karácsonyi ajándék! Alig győztem ilyenek után kivárni a Szent
Estét...
>>>VÁLJON VALÓRA A TI KÍVÁNSÁGOTOK
IS ;)
Why Not Me? - 6.rész
Hi!
Mint mindig most is hoztam a formám mi szerint egy jó ideje nem tettem fel a részt. Most kivételesen mentségemre szóljon, hogy tesóm előszeretettel üldöz ki idő előtt a géptől, de no problemo. Hétvégén ezúttal maradok, és remélem a többit is fel tudom pakolni :D Ez a sorozat sajna rövidebbre sikeredett, mint a többi, mert most a 10. résznél járok, és már látom kb. két rész és vége xDDDD de ne féljetek! Van még. Csak azt külön be kell gépelnem, mert lapra írtam -.-
H
a t o d i k f e j e z e t
A
titok tovább nem titok
A reggel első sugarai
a társaságomat, és engem ébredésre késztetett. Mindig is utáltam a nap
sugaraira kelni, valahogy mérföldekkel kellemetlenebb, mint mikor megszólal az
ébresztőóra, és egy gombnyomást követően még öt percet szundizhatok. Kérem, ez
nem sztárallűr, hanem, ha már híres vagyok, és az életemet pokollá teszik a
paparákok, akkor miért ne lehetne ennyi sunyizás a dologban?
- Baszottul
elzsibbatt a kicseszett nyakcsigolyám! - szólalt fel Tom, mintegy 'Jó
reggelt' jegyében. Sajátos üdvözlésére mindenki elkezdett nyöszörögni, és
előjöttek, hogy kinek hol fáj a tök mindegy milye, és panaszkodtak, hogy
mennyire hulla fáradtak. Hát esküszöm, ha tudnák én hova mentem hajnalok
hajnalán... kicsit meglepődenének, nem? Pláne a bátyám. S már megint rámtört az
az érzés... hülye jó szívem! Ennyi szórakozás már nekem is kijár, mert ő mégis
hányszor csapott le a kezemről egy nőt? Szinte elevenen pereg le előttem
mindaz, mikor én valahányszor megláttam egy szemrevaló bulát, és ő meg azon
perc rástartolt! Én jobb szeretek fokozatosan haladni, és próbálok odafigyelni
arra, mi kell egy nőnek - de a testvérem, mint vakló a szakadéknak! Úgy. De
mégis megkapja, amit akar... mégis meddig kéne ezt elviselnem?
- Lám... én
már nem érzem a tyúkszememet sem. - így Georg, én pedig, hogy
kerüljem ostoba emózásomat rákérdeztem:
- Igen, ha
időváltozás volt folyton megfájdult. Most meg semmi...
- Még
jó, én egyedül Becky könyökét éreztem az oldalamban...
- Hát miért
nem szóltál?! Kivettem volna.
- Tök
mindegy, már nem tudom visszapörgetni az időt.
- Ó,
Gusti! Majd kiengesztellek! - borult a dobosunk nyakába, aki eképp
reagálta le a helyzetet:
- Inkább
ne... na, de lássuk a reggelit!
- Wipp!
Majd mi sütünk Beckával palacsintát!
Egyszerre
ujjongtunk, és beláttuk, hogy ők is jók valamire. Kimentünk a konyhába, s mint
szoktuk: míg a csajok konyhatündérkednek mi elpusztítjuk a megmaradt
kólarakományt, és közben a hetünket tervezgessük. Sok dolgunk akad a közel
jövőben, ugyanis készülünk egy albummal, amit valószínűleg - mivel később
kezdtük el a munkálatokat - jövőre ki tudunk adni. Ha nem késlekedtünk volna
(ez többnyire a számomra akadálytényezőként szolgált "unkreativitás"
túlnyomó mértéke miatt volt) már előbb készen lehettünk volna, de nincs mit
tenni. Ha már így alakult, akkor így alakult!
- Szóval
holnap jó lenne délre már a stúdióba lenni, és...
- ... és
hol fogunk kajálni?! És mikor?! - rukkolt elő Gustav a számára
legnagyobb problémával, amire persze nem siettünk megoldást találni, helyette
csak folytattuk az egyeztetést a lényegesen fontosabb eseményekről.
- De
figyelj már Mr B*sszájba! Mi lesz az interjúval? - figyelmen kívül hagytam
csipkelődését, és helyette előálltam még egy kérdéssel, amit most jelen pillanat
valósággal kifelejtettem: - Milyen interjú?
- Hát a
Bravonak... már lassan két hónapja kujtorognak érte!
- Tomnak
igaza van, nem kéne örökké elnapolni. Mit szólnátok a péntekhez?
- Háh!
Téves. Pénteken díjátadóra megyünk! - világosított fel minket Gustav,
amikor megérkezett az első adag palacsinta. Sóhajtva meredtem magam elé a
gőzölgő, juharszirupos, amerikaias, villásreggelire, és közben azon
kattogtattam agyam, hogy mikor kéne beszorítani a Bravo interjút.
- Tom,
könyörgöm, még végig se mondta...
- De nem
akarok ma interjúvolni.
- Honnan
tudtad? - értetlenkedtem, és közben hol Gustavra, hol Georgra pislogtam.
- Onnan,
hogy kb. 18 éve a fejedbe látok.
A
fejembe, mi? Vajon a tegnap esti gondolataimat is átlátta? Ebben már csak
reménykedni tudok, hogy nem. Nem lenne kellemes, ha épp belátná, hogy újabban a
barátnője körül fantáziálgatok.
- Én
igazat adok Billnek, már mióta ígérjük?
- Akkor ez
eldőlt! Le vagy szavazva Tom... - láttam végre neki a reggelimnek
őszinte jókedvvel. A többiek már rég csámcsogtak rajtuk, nekem viszont eddigre
meg is hűlt, szóval kárörvendő mód mosolyogtam mikor lihegtek, mert a falat túl
forróra sikeredett.
***
Végül úgy
döntöttünk virtuálisan válaszolgatunk a kérdéseikre. Ők jobbnak látták, ha telefonhívásként
bonyolítjuk le az egészet, szóval délután fél háromra már mind a szobámba
görnyedtünk a kihangosított telefon felett. Valami korosabb nőci lehetett az
interjúvoló, mert egy kérdésre legalább kétszer válaszoltunk, mire megértette,
hogy mit is mondtunk. Untam már a végére, de ezzel nem voltam egyedül. Lássuk
be: a férfiak nyomó többsége nem a türelméről híres. Így mi sem!
- És
végezetül... mi a helyzet az új albummal?
- Hát a
munkálatok már folynak, valószínűleg jövő év elejének végére kész lesz!
- Frappáns
megfogalmazás... jövő év elejének a végére. - suttogta bátyám, amire véletlen
elnevettem magam. A nő visszakérdezett még vagy kétszer, hogy "mi? Mit
mondtál?" - de leráztuk: "SEMMIT!" - és ennyiből állt. Hát ezért
kellett ennyit fáradnunk?
Amikor
már végre fellélegezve dobtuk félre a telefont ernyedten nyúltunk ki az ágyra,
és Gustav az iPHONE-ján pötyögött valamit. Amióta megvette magának ezt a híres
Apple terméket örökké azon lóg, le nem lehet nyúzni róla.
-
Hittétek volna, hogy ez a Natasha Frühling még csak 28?
- Natasha
a ... aki most... ?
- Hát
lehet, hogy még nincs 30, de ez nem jelent mást, mint, hogy még nincs késő
fülészetre menni... - nyögte be bátyám, mire mi önfeledten felnevettünk. Pár percnyi
mosolygás, és idióta röhögés után hirtelen megcsörrent Tom telefonja. Felemelte
a kagylót, és kitrappolt. S amíg Gustav és Georg figyelmen kívül hagyva ezen
eseményt tovább poénkodott szegény Natashán, én erősen füleltem a kinti
beszédfoszlányokra.
- Csáó
Cica! Helyzet? ... Ja, túl vagyunk, de az interjúsunk nagyot hallott, vagy épp
süket volt. Ilyen hangulatember, tudod! ... Nem. ... Persze! Túl, de... Ja! Hát
oké. ... kimenjek eléd?! Miért? ... Ja,az más. Hülye menetrend! Csók a hasad
alá egy arasszal.
Az utolsó
mondat hallatán végigfutott hátamon a hideg és minden szőrszál tökéletesen
egyszerre állt fel.
- Ja,
persze, csak... hallgattam Tomot.
- Ó,
remek! De. Ha már itt tartunk. Mikor akarod elmondani neki? -
hatalmasat nyeltem, és nem akartam visszakérdezni, hogy mit. Pedig kénytelen
voltam:
- Öüm.
Mondjuk Tomnak, hogy teljesen rá vagy izgulva Carlyra?
- Pff...
még ilyen feltételezéseket! Ti most komolyan...
- Ti most
komolyan azt hiszitek, hogy énnekem bejön Tom csaja?
- Mégha
csak bejönne... ó! Ember. Akkor még nem tartanánk ott, hogy el kéne neki
mondanod.
- Nem
tudom miről beszéltek... - próbáltam menteni a menthetetlent, és közben szorgalmasan ráztam
a fejem. Pff! Még, hogy ilyen csak a nőknél van. Egy, a barátnői vallatószéke
előtt álló csaj nem éli azt át naponta, amit én egyszer egy hónapban. Mindig
van valami, amit el akarok titkolni, de sajna olyan gyatra vagyok, és átlátszó,
hogy persze Georg és Gustav - a két G - azonnal kiszúrja ezt. Legyen bármi is!
- Haver,
ne add már a hülyét, könyörgöm! Gustavval kb. két hónapja ezt beszéljük. Tomnak
meg joga lenne tudni!
- És mégis
mit? - lépett be bátyám. Ledobta a telefonját az ágyra, majd leült
annak szélére, és megigazította zokniját. Egyszeriben remegni kezdett a kezem,
és viszketett a tenyerem. Szinte meg kellett üssek valakit. De mivel ezt nem
tehettem, csak belevágtam egy tekintéjeset az egyik párnába. Georg és Gustav
ledöbbent.
- Semmit.
Majd este elmondom!
- Este nem
igen. Carly itt alszik! A nagyanyjához akart menni, de lekéste az uccsó egyenes
járatot. Megint a nyakamra maradt! Mégis minek érzi magát, királylánynak, hogy
örökké cipelnem kell a seggét?! - háborgott bátyám, ami csak még
jobban idegesített, mert én minden pénzt megadnák, ha egy ilyen nőnek a seggét
kéne ide-oda szállítanom! De most nem szóltam semmit, legalábbis tűrtőztettem
magam.
- Nyugi
Tom, a nők már csak ilyenek. Ha van egy pasijuk, akinek van kocsija már azonnal
elkényelmesednek!
- Azért
csak ne szokjon hozzá. - eddig bírtam. Hirtelen rámtört egy adrenalin löket,
felpattantam, és a kelleténél kicsit jobban megemeltem hangomat:
- Hát
b*zd, ne nekünk panaszkodjál! Ettől neked könnyebb az életed, vagy mi a f*sz?!
- Neked meg
mi a g*ci bajod van?
- Az, hogy
folyton sírsz, hogy mennyire nem bírod elviselni azt a lányt! Hát ha ennyire
elviselhetetlen miért nem hagyod ott a p*csába?!
- Bill,
nyugodj már le, haver!
- Tőlem...
de akkor ne nekünk sírjon a szája!
- Hallod,
neked agyadra ment a sok kornyikálás! Vegyél ki szabadságot, vagy, ha nem
akarsz legalább dobj be egy kávét, hátha lenyugszol. Meg nem mellesleg kettőnk
közül ki az, aki állandóan sír?! - támadt ellenem Tom, ami
természetesen várható volt. A bátyám olyan embertípus, akinek nem a
neveltetésével van probléma, hanem az épp elméjével. Egyszer bekattan, és addig
ordít, míg ki nem fullad. Kellett nekem ellene szólnom, de mégis mit tehettem
volna? Meg kell védenem a nőt, akit szeretek.
- Jól
lehet, de én örülnék, ha egyáltalán egy olyan nő szóbaállna velem, mint Carly!
- Bill, te
teljesen megzakkantál. Ülj már le, hallod?! - a feszültség csak egyre jobban
fokozódott a kis keleti fekvésű szobában, és már falnak bírtam volna menni a
sok idegbetegtől, de nem, nem. Itt mindenki ellenem van, tartanom kell magam!
És előre is sorry, de én egy olyan ember vagyok, aki kiharcolja az igazát, nem
viseli el, ha megmondják mit tegyen, és olykor öntelt, egoista mód csak azt
keresi neki mi a jó! Ilyen vagyok, ezekkel a tulajdonságaimmal kell elfogadni.
De ha ez pont a saját bátyámnak nem megy ott már nem énvelem van a probléma.
- Nem
ülök, Georg! És képzeljétek el nem vagyok megzakkanva. Tom! Carly a legjobb nő,
akit valaha is kívánhattál magadnak! Miért nem vagy képes felfogni?
- Hehh. Ezt
te se kérdezhetted komolyan! Nekem ő is egy a sok közül - jó, talán kicsivel
több, de... - ennél a pontnál tényleg elborult az agyam. Nem tudtam mit
teszek, csak cselekedtem: tiszta erőmből nekib*sztam Tomot a szekrényemnek,
majd, hogy ne fajuljanak a dolgok tovább (pl. azt semmikép se akartam megvárni,
hogy Tom viszonozza nem épp testvéri lökdösődésem) kiviharoztam a szobából,
egyenesen a fürdőbe, és magamra zártam az ajtót.
A
legszebb dolog lenne az életemben. De neki Ő kell... miért nem én?
