Why Not Me? - 4.rész
Sziasztok!
Elöljáróban: KÖSZÖNÖM A DÍJAT LOTTE :D Nagyon jól esett, hogy vissza is kaptam tőled :)
Mivel közeleg a suli idő, valamint az ikrek szülinapja előálltam egy résszel. Az egyik dolog: mert iskola közben ki tudja mennyi időm lesz blogolni? A másik pedig: már egy ideje nem volt, és még 3-a előtt akartam részt hozni. Próbáltam belevágni az izgalmakba, szerintem ez úgy ahogy sikerült. De kinek mi! Majd ti megmondjátok ;) Pussyy
N e g y e d i k f e j e z e T
Hirtelen
- Legközelebb kizárt, hogy hagyjalak vezetni! - tájékoztatott bátyám a jövőre néző terveiről, majd megroppintotta a nyakát, és előre ténfergett. Sóhajtva nyugtáztam, hogyha még nem is az én húzásom miatt esett volna le álmában az ülésről, akkor is engem hibáztatna érte. Igazából már jobb lenne beletörődeni ezekbe a hirtelen felindulásból történő kikeléseibe, de egyszerűen olyan szinten irritál, hogy már elkerülhetetlen.
Carly nem finomkodott az ő pártját fogni, ezért végig bólogatott, ami talán sokkalta rosszabbul esett, mint az, hogy a bátyám úgy ugat rám, mint holmi kutya. Tom esetében ezt már megszokott tényként tartom számon, viszont Carlynál még majd' fél év után sem. Nem tartottam számon, hogy ezt komolyabb részletességgel neki is kifejtsem, hiszen, ha mellettem van, férfi létemre nyikkanni sem tudok.
- Ahogy akarod!
Válaszomat követően megadás jele gyanánt felemeltem a magasba a kezeimet, és alig láthatólag forgattam szemgolyóimat. Evődni evődhetek ez miatt, de minek?
Lassan megérkeztünk a helyi kis marketbe, és miután direkt felejtettem el cigit is venni, vissza is küldtem a bátyám, hogy pótolja eme súlyos hiányosságot. Csak a puszta gondolat is megrázó volt, hogy addig kettesbe legyek a csinos kis barátnőjével! Pedig eleinte épp ezen célból kifolyólag nem kértem dohány árut. Az illetékes bátyámnak meg ugyan kétszer sem kellett mondanom, hogy menjen vissza, mert a nikotin sokkal elsőbbre van a nőjétől! Jellemző. Nem is tudom Carly miért szereti...
Immáron a kocsiban ültünk. A szél is feltámadt odakint, és az őszi faleveleket sodorta az autónk üvegére. Felkapott mellé néhány utcai hulladékot is, így már előre láttam, hogy Tom megint ki fog akadni, ha mindezt a jó kis Corolláján meglátja. Már nem mintha nem lenne neki több kocsija is, de épp mindig az a szent, amit azon perc használ. Persze ismerős a helyzet, de nem tud kellőképp lekötni, mert így megint oda lyukadnák ki, hogy annyi közös van bennem és Tomban (még több ellentét), akkor Carly miért pont őt választotta?
- Istenem! Meddig tart egy hülye cigit leemeltetni az eladónővel?
- Lehet nagy a sor...
Szóltam oda neki, egy kissé talán nyersen, mert valamilyen szinten úgy fogtam fel ezt a dolgot, mintha nem akarna velem egy légtérben tartózkodni. Ugyan! Ennyire nem lehetek kibírhatatlan!
A napokban egyre több kétség merült fel bennem, hogy mit is érzek valójában Carly iránt. Elég gyakran a lelkembe tapos, ennek ellenére továbbra is őt akarom. Mintha ezt olyan egyszerű is lenne elérni! Remek... Bill! Kegyelmezz magadnak, és lépj már túl ezen a nőcskén! - haha. Amennyiben ez olyan egyszerűen kivitelezhető lenne, mint amilyen egyszerűen végiggondoltam, akkor állok elébe.
- A sor, hm? Hát oké, de nekem vacsorára minden képpen haza kell érnem, mert a jó drága bácsikám épp ma döntött úgy, hogy ellátogat hozzánk.
- Hm. Milyen jól tud időzíteni!
- Na igen, ne is mondd...
Meglepő, hogy ilyen mód kedveli a nagybátyját, hogy hanyat-homlok rohanna haza, amint ez az illetékes a vacsora vendég. Nem nagy hiba, hiszen az apja rég ott hagyta őket kis korában, és így Carly anyja nevelte őt, valamint a két öccsét. Igen, két öccse van - tudtommal. Az egyik 12, míg a másik 8 éves. Na már nem, mintha magán nyomozást folytatnék a családja irányába, csak, mikor Tomnak szándékozott erről kitárulkozni azon a koncerten (Carly a stábunk egyik alkalmazottja), a bátyám olyan szinten pityókás volt, hogy ez az információ már csak bennem maradt meg... na már nem mintha lejáratni akarnám, noha legszívesebben mindent megtennék az érdekében, hogy Carly végre ejtse! Dehogy is! Távol áljon tőlem, könyörgöm. Ezért is nem fogok ezzel kitárulkozni az amúgy is fortyogó lánynak.
- Carly, szerinted téged szeret Tom? - úgy van Bill! Egyből a közepébe. Na, de már mindegy, mert már kimondtam... ahh! Ennyit a megfontoltságról. De meglepetésemre Carly nem 100 Wattos vigyorral az arcán közölte, hogy "biztos", vagy, hogy ők már lelki társak, hanem eképpen magyarázott:
- Ha szeret, ha nem... együtt vagyunk. Hálás lehetek neki több okból is! Annyi nekem elég, hogy megengedte a sors, hogy szerethessem.
Hát elismerésem! Ezért a "receptért" még én is térdepelve könyörögnék. Ha hasonlót tudnék benyögni egy dalszövegbe, talán több vevő lenne a Tokio Hotelre, nem? A mai tinédzserek úgyis epekeznek az ilyen romantikus giccsparádékért, és nekem - nekünk -, az a legfontosabb, hogy a rajongóink elégedettek legyenek. Mindent a fanokért, nem? Perc-pillanat sem törném rajta a bucimat, ha választanom kellene valami akármi, és a rajongó tábor között. Tartózkodva ugyan, de merem kijelenteni, hogy a többiek sem! Nekik köszönhetünk mindent. Azt, hogy most itt tartunk, és, hogy régen, mikor kellett a szeretetük, kaptunk is tőlük. Ezt mind! És még talán jóval többet.
- Rendben van.
- Bill, szerintem nem kéne ezt tovább erőltetni! Semmi nem lesz közted, és köztem.
Hatalmasat nyeltem, és úgy éreztem belefulladok a saját nyálamba. Annyira sokszor adta ezt már a tudtomra, hogy már számolni is elfelejtettem! Miért ne tudnék már beletörődeni? De továbbra is ki merem jelenteni, hogy ez mind nem elég ahhoz, hogy kiszeressek belőle. Akármilyen keményen lekezelő, tudom, hogy nem közvetlen érzelmeket táplál irányomba! Jó lenne ezt az ő tudtára is adni, bár az ilyenhez kellő bátorság szükségeltetik.
- Carly, gondolj bele: Tomtól még az is kitelik, hogy megcsal! - estem neki. Szokták mondani: rögtön a mély vízbe. Carly mellettem ült az anyós ülésben, én meg a volánnál, annak ellenére, hogy Tom világosan, és érthetően a tudtomra adta, hogy hazafelé ő vezet. De ez a pozíció kapóra jött. Megfogtam Carly kézfejét, és hamarosan meg is szorítottam a puha kezecskét, a szívem hatalmasakat dobbant, és a torkomban hagyott visszhangot. Arcomhoz emeltem az apró kis kacsót, és egyenesen a szemébe néztem.
- Én viszont vele ellenben abszolút hűséges vagyok, és nem kérek többet, mint pusztán azt, hogy szeress! Mondd csak: ő mit kér tőled?
- Se-semmit.
- Gondold át még egyszer!
Összehúztam magam, felkészülten arra, hogy még szabadon lévő kezével egy kíméletlen pofonba részesítsen, de ehelyett fura mód a másik kezét is arcomra helyezte, így két keze közé fogva kipirúlt orcámat. Hogy a srácok nem jönnek könnyen zavarba! Egy francot nem!
- Nem kér tőlem semmit! Megértheted. Nem kéri, hogy vigyázzak magamra, nem kéri, hogy legyek jó, nem kéri, hogy álmodjak szépeket, és azt sem, hogy mindig mellette álljak. Noha gyakorta olyan, mint, aki nem is szeret, tudom, hogy mégis!
- De van, aki jobban!
A lehető legközelebb hajoltam hozzá, és hirtelen átfogtam a derekát. Szemeiben láttam a tiltakozás hevét, de mégsem rukkolt elő vele - pedig, ő is tudja: ha szólt volna, hogy álljak le, akkor leálltam volna. De nem, egy szót sem szólt. Résnyire nyílt ajkakkal, szűkülő, zöld íriszével hunyorított, és bennem pedig határozottan kishalak kezdtek ficánkolni. Ahogy már csak meglátom őt ez van! Éppen barna lobonca tökéletesen közre fogta szív formát öltő arcát, és cseresznye virág rózsaszínjében pompázó ajkain örökké volt némi balzsam, hogy védelmezze a kiszáradástól. A pillantása ugyan határozottságot sugallt mindig, de legbelül még mindig kislány volt. Tudom, hiszen ismerem egy ideje... noha Tommal ide s tova fél éve van együtt, azért kb. két éve a stábnál van. Éljen a protekció, mert ugyan ő sem jutott volna be, ha nem az apja az egyik pirotechnikus. Ennyit a nosztalgikus elmélkedésről!
- Na igen, de...
- ÉN JOBBAN SZERETLEK! - jelentettem ki neki percnyi tétóvázás nélkül, és éppen lehunytam a szemem, hogy a rég várt csók jelenet bekövetkezzen. Alig egy centi választott el a végső mozzanattól, amikor egyik kezét lecsúsztatta mellkasomra, és gyengéden eltolt magától.
- Szép próbálkozás! Majd nem meg is adtam magam. De, Bill! Nem én vagyok a lány ott bent a fejedben!
Bökött másik keze mutató ujjával a homlokomra, aztán elhúzódott, és belevágódott az ülésbe. Elkeseredésem csak hamar kiült arcomra is, és én is visszahúzóckodtam saját kis ülésembe. Karba fontam kezeimet, és épp azon elmélkedtem, hogy vajon mennyivel nagyobb hatása lett volna, ha lefogom a kezét - amikor rámeredtem. Maga elé meredt a semmibe, üres tekintettel, bárgyú mosollyal. Egyik hajszállával játszott, miközben figyeltem. Mintha nem tűnne fel neki, hogy őrá irányul minden figyelmem!
Tompa koccanás szakított ki benső monológomról, és felmeredtem az ablakra.
- Na azt már nem! Kifelé!
Dörmögte oda bátyám, én meg határozottan idegbeteg lettem. Kivágtam az ajtót, kis híján leütve ennek segítségével bátyámat, és átviharzottam a hátsó ülésekre. Az ajtót egy rántással a helyén tudtam, aminek csapódására az előttem ülő Carly is megszeppenve zökkent ki a haj-játékából. Tom hátrafordult mikor már ő is betette az ajtót.
- Neked mi a f*sz bajod van? Világosan megmondtam, hogy hazafelé nem te vezetsz!
- Ahogy akarod.
Már vissza se szólt. Előre fordult, és beindította a motort. Olyan ingerült voltam, hogy legszívesebben kilöktem volna mindkettejüket a kocsiból, mikor elkezdtek egymással csicseregni.
- Akkor most haza tudnál vinni?
- Persze, Szivi... gond egy szál se!
- Rendben. Ti biztos nem maradtok? - a "ti"-ből teljesen az jött le, hogy legszívesebben "te" lett volna, de nem kifejezetten foglalkoztatott. Na, jó, azért az enyhe kifejezés, hogy "nem kifejezetten foglalkoztatott", de most mégis mire jussak ilyen felhevült állapotban? Csak ugyan jobb lenne beletörődenem, hogy esélyem sincs közéjük állni.