Itt a My Love You Are utolsó része!!! *.* Remélem bejön majd... :bbb

Mindent az elejéről

TOM SZEMSZÖGÉBŐL

"Ismét elölről kell kezdni mindent. Nem éreztem örömteli várakozást az új kezdet miatt, nem voltak csillogó reményeim. Minden egyes alkalommal egyre nehezebb volt az újrakezdés, mert tovább kellett hurcolnom magammal még egy kudarc ólomnehéz terhét, újabb és újabb bizonyítékát annak, hogy engem képtelenség szeretni. De ő akkor miért volt rá képes? Mennyiben volt ő másabb, mint a többi lány, akikkel valaha is voltam? Fogalmam sincs..."

Tegnap azt mondta az orvos, hogy menjünk haza, mert Savannának pihenni kell. Elájult ugyan, de csak a fájdalomtól - amúgy semmi baja nem volt... láttam rajta! Pont akkor mikor kimondta, amit eddig már oly sokszor hallottam, de soha nem fogott meg ennyire... és mikor ott volt, hogy meghal, ott a metró állomáson, ott ahol Ő maga a földön feküdt. Tönkretéve. Szétesve. Felrobbantva. És tudtam már akkor is ha mégis nagy nehezen ismét össze is szedi magát, a szakadások soha többé nem tűnnek el. Örökké érezni fogja őket. Mint a sebeket a szíve fölött. - de Savanna erős ember és tudom, hogy túlteszi magát ezen! Még ha... még ha én már nem is leszek itt vele! Igen, el kell mennem... ez az átka a hírnévnek! Mindig csak menni - menni - és menni tovább, addig ahol még egyesek nem is jártak. Én már voltam Japánban, Afrikában, még az Egyesült Államokban is, Kanadában. Voltam már számtalan sok helyen! De... sosem ismertem azt az érzést, hogy egyedül kell hagynom valakit... valakit, aki az életemet jelenti.

- Na mi lesz Tom? Megyünk a kórházba?

- Persze mehetünk.

A búcsúzkodás már most tudom, hogy sosem lesz az erősségem. Ráadásul pont Savanna Winklärtől kell elköszönnöm! Hú, vajon, hogy fog ez menni? - és már itt is vagyunk. A kórházban, igen. Itt ahol egyszer valami elkezdődött, de most megint vége lesz és ismét el kell kezdeni valami mást.

- Jó reggelt Doktor Úr! Savanna fent van már?

Az orvos bánatosan taposta el a cigaretta csikkjét a kórház parkolójánál dohányzásra kijelölt helyen. Nem sok jót sejtettem a következőkben, és valóban semmi jót nem mondott:

- Fent lenni már rég fent van, de... fiatal ember! Maga valóban képes őt szeretni?

- Igen! Az életem árán is. De miért kérdez most maga ilyet tőlem?

- Hát... - zavart sóhajtás - Winklär kisasszony tegnap este szívrohamot kapott...

- Úr Isten!

- Ne! Nyugalom... visszahoztuk! Aznap már másodszor... két halál közeli élmény kissé megviselte a gyenge szervezetét szegény kislánynak.

- De akkor nem halt meg?

- Hát nem.

Már készültem volna felsóhajtani megkönnyebbülésemben, de az orvos csak nem hagyta:

- Ne örüljön Kaulitz úr, mert tegnap óta, mikor már 2x hoztuk vissza - nos igen... másodszor! Azóta a leányzó egy szót sem hajlandó kinyögni.

- Mi van?

- Értse ahogy akarja fiatal ember, de Savanna már soha többé nem fog beszélni!

A szél hirtelen elfújta szavaimat. Az orvos közt és köztem csutka egy méter lehetett, de ez a fuvallat talán közelebb lökött hozzá valamivel. Néhol látni lehetett egy - két léleket, de... többet nem!

- Hogyhogy soha többé?

- A sok kiabálásban és sikítozásban megszakadt a hangszalagja.

- Dehát Doktor Úr! Az öcsémnek, Billnek is egyszer műtötték a hangszalagját és most mégis ott énekel a színpadon.

- Tom, az öccse akart újra beszélni, de én attól tartok Savanna nem akar. És ehhez kevés az emberi kéz, ha az alany nem akarja!

- És ha beszélnék vele?

Az orvos vállat vont olyan "próbálkozni azért lehet" módon, én meg bementem Savanna szobájába.

- Szia Kicsim! - ragyogó, barna tekintetét rám szegezte és édes mosolyra görbült vörös ajka. Ha most nem lenne beteg és nem szorulna ekkora segítségre rég letepertem volna - de így inkább nem. Tátogni sem próbált, csak felkelt az ágyról és megölelt, majd elhúzott az ágy melletti asztalig. Egy papír repülő volt rajta. Fehér fogai kivillantak és mutogatni kezdett. Azt hiszem itt nem csak a hangszalaggal lett probléma... egy nővérke megigazította az ágyat, én pedig kérdőre vontam:

- Elnézést! Savannával történt valami a hangszalag szakadáson kívül?

- Az a helyzet, hogy a szívrohamnál leesett az ágyról és csúnyán bevágta a fejét. Most olyan, mint egy 3 éves kislány...

Komoran Savannára néztem, aki a mosolytól sugárzó arcát aggodalmas kifejezéssel illette mikor észrevette tekintetem. Már tudtam, hogy nem lehet vele úgy beszélni, mint régen!

- Savanna én... vagyishogy: te...

Enyhén kitátottam a számat, mert egy könnycsepp villant meg a szeme sarkába. Meztelen talpai csattanva találkoztak a talajjal miközben megállt előttem. 10 centi sem lehet köztünk és két kezével - ó, azzal a két bársonyosan puha kezével - összefogta az arcomat és megcsókolt. Nem viszonoztam, ami még nagyobb elkeseredettséget jelentett számára. Nem vagyok képes egy ilyen gyenge kislánnyal csókolózni - mert most kábé azon az értelmi szinten lehet.

- Leülsz mellém?

Foglaltam helyet az ágyon. Öszetette kezeit, mint aki imádkozni szeretne, majd ujjait is összekulcsolva a hófehér hálóingjében - mint egy angyal - suhant felém és rám vetette magát. A tarkómon fonta össze kezeit, én pedig a derekán, nehogy leessen.

- Tudod kicsi szerelmem... - és a kicsit itt most a szó szoros értelmében kell felfogni - Volt egy nap, amikor úgy tűnt számomra, minden szín elszökött a világból... Sok-sok év telt el azóta, de csak most értettem meg, hogy... hogy a fájdalom csak visszhang. A boldogság visszhangja.

Szemeiben a "nem értem" apró csillaga ragyogott fel és én erre megvakartam a tarkómat, Savanna keze fölött. Aztán megpróbáltam értelmesebben elmondani:

- Savanna: aki a múltat tagadja - a jövőt is tagadja. Az ember saját sorsának kovácsa, de közbeszólnak más erők is.

Mostmár megértette. Mintha égetne a combom úgy pattant le rólam. Elhátrált a falig és mikor a háta súrolta összecsuklott és sírni kezdett. Sóhajtva meredtem magam elé és lassan felálltam. Odaléptem hozzá, de nem guggoltam le hozzá, csak néztem miközben ő összegörnyedve hullajtotta a könnyeit.

- Sajnálom Savanna. Ez a sóbiznisz! De Te meg gyógyulj meg! És esküszöm visszajövök érted... csak ne add fel! És ne feledd: a remény hal meg utóljára! De vajon miért? Hát elmondanám, hogy azért, mert ő a gyilkos!

Leguggoltam hozzá, adtam a homlokára egy puszit és elindultam kifelé. Az ajtót ezzel a mondattal csuktam be:

- Ég veled Kicsi Szerelmem...

A folyosón menve elgondolkodtam pár dolgon: vajon jó ilyen bunkó módon itt hagyni? Lehetséges, mert így nem fog annyira hiányolni. De ez azon nem változtat, hogy nekem Ő mennyire fog hiányozni! A zsebembe csúsztattam a kezem a telefonomért. Bill írt egy SMS-t:

A kocsinál várok!

Legyél vele kíméletes.

Ha már egyszer szeretted,

nem tesz jót,

ha most elriasztod magadtól!

Egy mosoly végigzuhant az arcomon, és visszatettem a telefont. Már mindkét kezemet a zsebemben melengettem játszva benne az apró pénzekkel - amikor ajtócsapódást hallottam. Csodálkozó arccal odafordultam és Savannát pillantottam meg. Két kicsi kezével a hálóingjét szorongatta és könnyes arccal, kissé kinyílt ajkakkal nézett rám. A pillantása szinte átdöfött. Megigazítottam a sapkámat és biccentettem neki. Ő megrázta a fejét és mikor épp elfordultam volna elkezdett rohanni - hozzám futott. Tőlem egy méterre lehetett mikor elveszítette az egyensúlyát és elesni készült - mint mikor ott voltam náluk és kiöntött a mosógép, de most elkaptam. Szorosan ölelt és hallottam nyöszörgését, és még valamit:

- T-O-M...

Beletúrtam barna tincseibe és megcsókoltam rózsakehely ajkait (amiket talán most csókolok utoljára), majd felsegítettem és arra utasítottam, hogy menjen vissza. Megint rázta a fejét, de én eltoltam magamtól. Hátat fordítottam neki és elmentem. Kilépve az ajtón még lopva visszapillantottam - ő akkor is ott állt, és csak akkor mozdult meg, mikor két nővér megfogta két oldalt, kedvesen a karját és visszahúzták a szobájáig...

A kocsiban ülve tovább gondolkoztam. Ezúttal a jövön! És arra jutottam, hogy bármilyen jól is tervezel, bármilyen fantasztikusan is játszod a szereped, az élet minden alkalommal legyőz. De ezt vállalni kell és ugyanúgy előre tekinteni, mert a jövő kiismerhetetlen, és ha az ember egy kicsit bele tud pillantani, akkor meg is változtathatja. Azokkal az apró változásokkal pedig akár az egész sorsunkat is fölülírhatjuk. Feltéve, hogy a sors nem ügyel arra, hogy valamire ne gondolj. Akárkit bevonhatsz a sorsod játékába, mindig lesz egy, aki tönkre akarja majd tenni. De nem szabad, nem szabad megijedni, tovább kell próbálkozni és megtalálni a módját annak, hogy ismét te irányítsd a játszmát. Nincs mitől félni, ha eljön az ideje, megnyugvással töltenek majd el azok a napok, órák, percek, amikor jól alakult a sorsunk. Még akkor is, ha később minden összeomlott körülöttünk...

Szeretlek Savanna Winklär! És egyszer visszajövök érted. Aztán elviszlek egy helyre: egy helyre ahol csak Te meg Én leszünk. Egy helyre ahol nincsenek aljas gonsoztevők, akik csak maguknak akarnak téged! Ott én leszek egyedül, aki sajátjának akar majd... de ne felejtsd el soha: most olyan a világ, hogy az ember azt hiheti: az egyszerű, szép és a tiszta dolgok kivesztek belőle egészen. Csak Te maradtál egyedül tiszta!

Tom Kaulitz - Trümper

The End!!