December 21.

Az idő múlása érdekes... egy év nagyon hosszú, mert sok hónapból, sok hétből és ezáltal sok napból áll. De az embernek ez jelenti a legnagyobb szórakozást. Ha jól érzi magát az idő gyorsan telik, de ha rosszul akkor annál lassabban. Persze van olyan amikor izgalmas minden perc, minden pillanat. Olyankor méggyorsabban elmegy az a bizonyos idő! Számomra is gyorsan. Vagyis: gyorsabban mint kellene!

Hm. Nem régen kezdhettük el a Joachim Friedrichet, de már 10-esek vagyunk. Szeptemberben kezdtük el ezt a bűvös, páros számot. És arra kapom magam, hogy mr december van... két nap és téli szünet. Aztán meg holnap este lesz a karácsonyi bál! És ma kedd van. Furcsa, mert általában az ilyen iskolai rendezvények mindíg pénteken vannak. De most nem! Pénteken már karácsony. Milyen lenne már ha akkor este lenne? Végülis... Magdeburgban a karácsony a város központjában lesz és 24-én. Az meg szent este! Nem hinném, hogy nagy tömeg lesz, de én biztos lenézek. Franziska is ott lesz! Jön hozzánk aznap, mert ezt kértük karácsonyra, hogy lejöhessen aznap este aludni. Már most alig várom! Természetesen ez az ötlet is tőlem származott... minden ilyen hülyeséget én találok ki! xD - uhh! El is tértünk az eredeti témától...

Szóval: nem rég történt, hogy Deila bezárt a 25-ös terembe. Aztán azóta már egy csomó idő elment! Pedig csak annyi volt, hogy valamivel jobban szorongtam a szünetektől és a tanóráktól egyaránt, mert tudtam: ő mindíg csak a megfelelő pillanatra vár...

4. óra, Rajz - helyett az igazgatő nőnél

- Szóval Lia - ma már el kellene kezdeni a torna terem díszítését. Tudod: ha holnap fognánk neki nem biztos, hogy elkészül ez a te terved. Persze nekem nagyon tetszik csak macerás! De rajtad áll az iskola szeme... fogj neki szépen! Egyes diákok jelentkeztek arra, hogy segítenek neked. Mások a termekben takarítanak és vannak akik az előcsarnokot díszítik. Mindegyik a te terved alapján! ;)

- Köszönöm igazgató nő...

- Micsoda? Nekem köszönöd? Hahaha! Csakis magadnak köszönheted édesem...

Megsimogatta a karom és elment. Én persze egyből a tornaterembe indultam. Fúh! Nagyon sok a dolgom...

A torna teremben

- Roger! Blair! Ti lesztek a DJ-k. A színpad elrendezése a ti feladatotok!

- Oké! Gyere Roger...

- Mary és Clair!

- Jelen!

- Jelen!

- Hú, de gyorsak vagytok. szóval! A ti feladatotok lenne az égősor elrendezése az ablakokon. Vigyázzatok nekem a létrával!

- Jól van főnök asszony! De mi az elképzelésed?

- Öh. Ezen nem gondolkodtam igazából, mert az égők végülis mindegy milyen sorba vannak elrendezve. Ahogy nektek tetszik!

- Értettük!

- Menjünk is...

Bólintottam nekik majd álrébb sétáltam a kis kék noteszommal amibe a tervrajz volt és a leírás. Természetesen beragasztva (mert Bill csinálta x3). A színpad elé sétálva körbenéztem. A fiúk megérkeztek!

- Hát szia Liana!

- Hát szia Tom!

- Fúh. Jól alakul! Ügyesen megoldottad.

- Tudunk valamit segíteni?

- Ja! Ha bármi kell csak szólj.

- Akkor... ezeket a dobozokat ki kéne vinni a kettes raktárba majd a hármasba van néhány cucc amit meg be kéne hozni. Meg tudjátok oldani nekem?

- Hogyne! Egy szavadba kerül.

- Szó! Na iparkodjatok!

Nevetve felkapdosták a dobozokat és kisprinteltek a teremből. Nekem még sok dolgom van szóval nem tudok vele annyira foglalkozni. A listában pipálgattam azokat a dolgokat amik már bent voltak és el voltak helyezve. Össze - vissza rohangáltam ide-oda, mert segíteni kell. Persze szívesen segítek, mert ők is szívesen segítenek nekem. Igazából 6 órám lenne, de most 3-ig bent maradtam. Bár akkor már csak én voltam bent a termeben... igazából már a 6. óra után mindenkit hazaküldtek, de akadt aki még maradt segíteni. Az előcsarnok még nincs készen. Hiszen az nagyobb mint a tornatermünk! Ott van most az a kb. 15 ember. Én még itt vagyok a tornateremben, mert még fel kellene írnom az utolsó simításokat, amiket majd holnap fogunk végre hajtani. Ilyenek a gyertyák és az a hatalmas adventi koszorú elhelyezése is. Tehát a gyertyás dolgok! Mert nem akarhatom, hogy elolvadjon a fele. Sőtt! Ma még meg sem szabad gyújtani. Kizárólag a Christmas Party-n szabad csak! Akkor fogom megengedni.

Ahogy így forgok jobbra - balra Bill sétált oda mellém az utolsó rakománnyal, ami megint csak egy hatalmas, barna doboz volt.

- Nem kéne egy kicsit pihenned? Már nincs itt rajtad kívül senki. Nyugodtan szusszanhatnál egy picit!

- Te senki vagy? Mert te is itt vagy velem. - ezt olyan szinten jól esett kimondani, hogy az elképzelhetetlen... ő is csak elmosolyodott rajta és letette a földre azt a bizonyos dobozt, amibe a girlandok volnának bent. Ezeket a színpad elejére fogjuk feltűzni.

- Segíthetek feltűzni ezeket?

- Természetesen...

Ezzel hamar elkészültünk, mert ahogy már említettem is: az idő akkor telik gyorsan amikor élvezzük annak múlását. Mi élveztük - vagyis én. Azt nem tudom, hogy ő is. Érdekes dolgokról beszélgettünk a munka elvégzése közben. Mesélt a családjáról, a kutyáiról és Tomról - akiről én már mindent tudok, de ez nem érdekelt. Őt szívesen hallgattam. Majd furcsa mód egy olyan témánál lyukadtunk ki, mint a magán élet...

- Nekem most tényleg nincs barátnőm.

- De hát miért? Mind a 10 ujjadra keríthetnél kettőt!

- Hát... ez lehet, hogy így van, de... engem ők nem érdekelnek. Van aki jobban érdekel tőlük... - a következő pillanatnak döntő ereje volt a számomra: felém fordult és rámmosolygott. Tudom: erre vártam már 9. óta, de... most valahogy mégis elbizonytalanít, hogy nem rég szakított Deilával és... és így nem tudom mire gondoljak.

Sóhajtottam egyet és viszonoztam a mosolyát, de, mint aki nem érti ennek az eszme cserének a végkifejletét elsétáltam a dobozhoz, ami immár üresen állt, de rajta volt a noteszem. Kerestem a szememmel az utolsó pontot: girlandok és egyéb színpadi díszek. Ám ő megfogta a vállam mire eltévesztettem, hogy hol tartottam az olvasásban. Mérgesen elfintorodtam és felé fordultam.

- Ponthogy leszarom.

- Mi van? Nem értem most ez, hogy...

- Nem baj. Addig jó amíg nem érted. De én értem és itt a sztori vége! Tudod: több okból sem mondok erre semmit. Első ok: nem ismerlek eléggé, második ok: igazán nem értem, hogy miért mondtad azt, hogy egy párkapcsolat nem minden. Hiszen nem rég szakítottatok Deilával, akivel talán még most is együtt lennél, ha nem tudtad volna meg azt, amit nem is igazán kellett volna. Vagyis... vagyishogy: kellett volna, de most...

- Miért veszekedsz velem?

- Azért, mert ha számodra nincs ló, akkor jó a szamár is! Tudom, hogy így van...

- Nem igaz. Csak idáig nem vettem észre, hogy te milyen csodálatos lány vagy! És ne gyere nekem ezzel, mert jól tudom, hogy 9. év eleje óta belém vagy esve. De nem vagy egyedül!

- Aha! Szóval még beképzelt is vagy.

- Na ezt kikérem magamnak...

- Mit Bill? Mit? - szavaimon ezúton halkítottam, szomorúan néztem rá, de ő sem volt épp vidám kedvében. Láttam rajta! Legszívesebben most azonnal a nyakába ugrok, de... ennyi idő után? Két év az nagyon sok idő és neki pont most jutok az eszébe... ez fáj! - Jól van. Akkor most mondjam azt, hogy nem is vagy beképzelt? Hazudjak a szemedbe? He? Hazudjak?

- Nem. Ilyet nem kérhetek tőled, mert valóban kissé beképzelt vagyok. Ez az én hibám! Ez hiányzik belőlem... de belőled tudod mi hibádzik?

- Na?

- A hibák.

Ennél fogva már nem nagyon tudtam mit reagálni. Bár ő is kihasználta az alkalmat. Sóhajtott, felemelte a fejem, hogy egyenesen a szemébe nézzek. De alig bírtam visszafolytani a könnyeimet. Főlleg a következő kérdésénél.

- Szeretsz engem?

Nem mertem neki semmit sem válaszolni. Enyhén kinyitottam a számat, mert valójában mondani szerettem volna neki: igen. Szeretlek! Visszavonhatatlanul. Csak téged. - de ez nem ment. Ahoz túl gyáva vagyok! Ez az én bajom... ha egy fiúról van szó, akkor nem merek semmit sem cselekedni. Vele ellentétben, mert ő hamar képes volt cselekedni.

- Tudom, hogy igen... de miért nem mondod? Hát nem lenne elég, hogy én is? Miért nem?

Tétova perceim következtében ismételten sóhajtottam, hiszen ettől többre nem voltam képes... Bill pillantása a következő percben meglehetősen idegesnek tűnt. Mérgesen félrehúzta a száját és komor tekintetét átszúrta az enyémen.

- Miért nem szólalsz meg? LIA! VÁLASZOLJ MÁR A KÉRDÉSEMRE!! - lesütöttem szemem. A padlót fürkésztem mire ő egy morgáshoz hasonló hang következtében kivette a jegyzetfüzetemet és eldobta olyan messzire, amilyen messzire csak tudta. Erre persze tüstént felkaptam a fejem! A füzetem repülési szögét követtem tekintetemmel. Aztán Bill a tollamat is megfogta, mire én tehetetlenül néztem a hamarosan a füzetem nyomába lépő íróeszközt. Ilyedten ránéztem a velem egy vonalban aálló fiúra, aki e percben megrántotta a vállát és kezei közé fogta kipirult arcomat. Itt a végem... most biztos megadom magam. :( Amint ajkait az enyémhez érintette megszűnt létezni körülöttem a világ: csak ő volt és én. Semmi más... számomra semmi más... e hosszú csók után már én is csak esetlenül adtam át magam ezen furcsa élménynek, az álmomnak, ami ezúttal valóra vált. Mégsem vagyok túl boldog. Vagy nem azért sírok? Tudom már! Azért folyik végig az arcomon ez a savas, nedves akármi, mert... mert el sem hiszem, hogy ez velem történik.