sosem gondoltam volna - TH;
♫ ♪ ♪ |RÓLAM| ♪ ♪ ♫
♫ ♪ ♪ |BLOG CHAT| ♪ ♪ ♫
♫ ♪ ♪ |CSERE| ♪ ♪ ♫



Welcome
Ez a blog történeteket tartalmaz, amik az én túlfantáziált-fantáziám világában születtek. Elvileg azért írjuk a kitalált történeteket, mert amire vágyunk nem mindíg válik valóra. Ezért vannak a kitalált történetek, amikbe olyan dolgok is megtörténhetnek, amik a valóságban szinte elképzelhetetlenek. Elképzelni el lehet, de akkor is nehéz. Szóval mindenkinek ajánlom ha valamiről álmodik és eddig esélye sem volt rá, hogy megvalósuljon vegyen elő papírt és ceruzát, vagy épp a billentyűzetet és fogalmazza meg azt, hogy milyen lenne az álmában élni! \Meloddy\

14+
Az oldalon esetlegesen káromkodások, rejtett erotika, trágár szövegek feltűnhetnek, amik sértik a kiskorúak érdekét szolgáló szabályokat. A blogot az admin (Meloddy) 14 - es korhatárjellel ruházta fel a további problémák, feljelentések és esetleges lelki sérelmek elkerülése végett. Kérjük ezt a szabályt az idelátogatók tartsák szem előtt!
14 éven aluliak számára nem ajánlott tartalom!!

Eddigi történetek:
Hope Has Wings
Kiss&Tell
Lovers of Secrets
My Sister Is My Lover?
Múlandó boldogság
New Generation I.
New Generation II.
Perfect Christmas
Sosem gondoltam volna
Szeress, ha mersz!
Tom & Nolee Love Story
Why Not Me?
My Love You Are
© Layout by tentylers.
Feltámadás ^^

Üdvözlet minden kedves olvasómnak (amennyiben vagytok még)!
 Szerettem volna már egy ideje valami életjelet adni, de nem sokra jutotta, ugyanis, mint említettem édesanyám egy új taktikát dolgozott ki az ellen, hogyan is fektethetnék több időt a tanulásra. Ez pedig nem más, mint a jó öreg NETmegvonás! -.- Ne is firtassuk... szerintem is rémes! De segáz... mindjárt itt a tavaszi szünet, és persze jövőhéten már azt hiszem március 15! És vajon a sors akarta így, hogy pont péntekre essen? xDDD Minden esetre örülök neki, mert annál több időm lesz kiélni magam a gépezést illetőleg *-*

De most nem ezért írtam!
Hanem azért, hogy lehet, amíg nem tudok aktívan blogolni csak novellák lesznek - miután befejeztem ezt a most futó történetem xD Aztán meg meglátjuk! Szóval: mára csak ennyit szóltam volna :P Legyetek jók ha tudtok, és a TH legyen veletek *-*

posted: szombat, március 09, 2013 | comments: 1
Novella - Perfect Christmas

Sziasztok!^^
 Tudom már egy jóóóó ideje nem jelentkeztem, de ennek megvan a maga oka: ugyanis a múltkor anya eltiltott a nettől, és a telefonom is elvette, amin tudtam volna netezni... már amennyit xD - és ez sajna megtette a hatását, mert a hirtelen rámzúduló szabadidőmben többet tanultam, mint szoktam, jobbak lettek a jegyeim, anya meg azt hiszi, hogy ez így király, és közölte, hogy suli közben sosem netezhetek innentől kezdve! -.- Áldásom rá xDDD na de most írtam egy novellát (kb. október végén elkezdtem és most fejeztem be, pedig nem is hosszú), fogadjátok szeretettel, mintegy ünnepi ajándék gyanánt :D kellemes ünnepeket: MELODDY^^





PERFECT CHRISTMAS
Tokio Hotel - novella

SZEREPLŐI: most nem adom meg a színeket, mert legyen meglepetés ki-kicsoda a sztoriban :) - már nem mintha nem lehetne egy-kettőre kitalálni xD -, és tessék úgy olvasni, mintha simán fekete betűk lennének egy könyvben! Akkor miért csináltam meg a színeket? Már megszokásból x))))
***
Toporzékoltam a kirakat előtt, mert bárhogy is számoltam 10 óra még nem jött el. Mióta van ez így, hogy egy üzlet 10-kor nyit? Én azt hittem 8-9-kor szokott. De 10? Noha csak egy órányi eltérés, de akkor is határozottan kijelenthetem, hogy ez így GÁZ. - türelmetlenkedésemben Ama szakított félbe, amint egy újabb ajándéktáskát nyomott a kezembe:
- Dita! Anyuék lassan végeznek. - közölte velem egy szem nővérem, mire felsóhajtottam, és a nyomába eredtem. Évről-évre, örökkön-örökké ez megy. Csak tudnám miért nem mehetünk egyszer másik plázába, vagy valami olcsóbb, mindenes boltba? Mondjuk mindegy, fő, hogy a karácsony tökéletes legyen! És ehez senki más nem ért jobban, mint a szülők. Esetünkben anya, és hű élettársa Demien. Az illető a nevelő apám, és a legszebb dolog a veszekedéseinkben az, hogy ő folyton parancsol, én meg folyton azt hajtom, hogy "te nem vagy az apám". Persze erre ő frappánsan visszaválaszol, hogy nem az apám tart el engem se, és Amát se. Milyen jogos! Szerencsére anyuval 12 éves koromba találkoztak, szóval már volt alkalmam kiélni a "hisztis kamasz" életkoromat. Ez szerintem elég gyakori! Mármint, hogy a gyerekek nem tudják elfogadni, hogy egy új "apajelölt" vagy épp "anyajelölt" van az életükben. Ez persze nálam sem volt változatlan! De jó, hogy túléltük...
- Merre vannak?
- A földszinti kávézóban! Azt mondta vedd meg Nicolenak az ajándékot, aztán kapd magad, és menjünk tovább. Még fát is kell nézni! Idén valami szép ducit szeretnék! - közölte velem, visszakérdezés nélkül, ezért én is témát váltottam:
- A pláza előtti ezer meg egy fa-vásár nem elég?
- Ismerheted Demient...
- Ja tényleg. - fogtam rövidre, mert most nem akartam belemenni. - Akkor nézzünk szét a H&M-ben! Akarok venni neki egy sálat. - magyaráztam, és visszaemlékeztem Nicolera, aki történetesen az unokanővérem, de egyben a legjobb barátnőm is. Na már nem csak azért, mert nem túl sok barátom van az iskolában, rajta kívül! De... mindegy. Nicole akkor is az örökös LB jelöltem!
- És az ékszeres? - kérdezősködött Ama, mire megforgattam a szemeimet. Teljesen kiment a fejemből. Ah! Ez az ünnepi rohanás, kérem szépen! S mivel utunkba esett pont egy ékszerész azonnal eldöntöttem, hogy inkább azt választom először, a sál várhat. Páran viszont már álltak ott: egy középkorú nő, a feltehetőleg korombéli lányával, két, fiatal férfi, és egy házaspár. Azt hiszem azok, hiszen fogják egymás kezét meg minden! Igencsak össze is vannak bújva. Nem lehetnek mások! Ha közelebb tudnék jutni talán a kezüket is szemügyre vehetném, hogy van e rajta jeggyűrű. De mikor épp elkezdek erőlködni...
- Maga szerint egy hasonlónak örülne a bátyám? - kérdezte a mellettem álló pasas, sötét öltözetben, sapkával a fején, egy karórákat tartalmazó dobozkára bökve. A haja nyilván hosszabb lehet, mert egy kósza tincs kikancsarodik a sapka alól. Biztos begyűrte alá. Rámeredek az illetőre és grimaszolok.
- Ékszert venne a bátyjának?
- Egy karórát, mert mindig elkésik a pró... folyton próbál elkésni, és mindig sikerül neki. Valamint előszeretettel alszik többet, mint kéne! - javította ki magát, amire meglepődés ült ki arcomra. A srác szövet kabátjának gallérja az orráig ért, ezért egész olyan hangja volt, mint Darth Vadernek. Ez csak külső leírás, mert a soron következő események lesznek lényegesebbek...
- Hát akkor valami digitális kijelző legyen, talán ha vízálló sem árt! Látja? Itt is lehet olyat venni, de szerintem egy kínai boltban azért olcsóbb.
- Szerintem meg fontos a minőségre hajtani egy kicsit! Elvégre egyszer van karácsony egy évben...
- Szerintem meg ha minőséget szeretne, akkor ne közvetlen karácsony előtt egy nappal kutakodjon ajándékok után. - vágtam rá, mert idegesített közben, ahogy Ama bökdösött. - Mi van?! - kérdeztem nővérem, aki erre enyhén tarkón vágott.
- Anyuék ott vannak a lépcsőn!
- Jó. Nekem megvan a választásom! Menj oda hozzájuk, én is mindjárt megyek. - kértem, mire ő olyan fejet vágott, amilyen kifejezés végett ordított róla, hogy utálja, ha egy tini parancsolgat neki. Nem nagyon szoktam ilyet tenni, de most feszült állapotomban talált. Persze volt olyan jófej - kivételesen -, és felslisszolt anyuékhoz.
- Tesók, mi? - vigyorgott a csávó, mire én mosolyogva biccentettem. A szerencse talán mellém állt, mikor végre sorra kerültem - pontosabban az ismeretlen csávó volt soron, de volt olyan illemtudó, és előreengedett.
- Azt kérem! - böktem rá mutató ujjammal egy fehér órára, ami nem volt épp egy digitális óra, de egyszerűen gyönyörű volt, ahogy alma forma volt kirakva a táblácskán strasszkövekből. Persze nem ilyen gigolosan hatalmas, gigászi kövek! Szolid, ezüstös gyöngyöcskék. Nem tudom lesz e szívem odaadni! Ilyenkor mindig az van bennem, hogy én úgy örülnék egy ilyennek, és lehet inkább megtartanám. De nem! Nyugalom. Annyira még én sem vagyok smucig, hogy sec-perc alatt elhatározzam magam, hogy márpedig azt megtartom és mást adok neki! Nem. Ő a legjobb barátnőm, mindig kiáll mellettem, mindig kitart mellettem, és ezért, meg az igaz barát címéért is megérdemli ezt a 98 € értékű karórát! Ó ember... ennyi pénzt! Még jó, hogy Demiennel anya sokat ért el, mert a havi keresete is ezerkettő! Szóval... érthető, nem? Ügyvédek... bár szerintem másodállásban valami FBI, MIB, vagy titkosügynök, mert ennyi pénzt egy ügyvéd se igen kaszál! Legalábbis ez az én véleményem.
A szőke hölgy, a gigászi műkörmeivel bepakolta egy kis karácsonyi zacsiba az órát, amit én el is helyeztem a táskámban. És már mehettem is volna, ha nem hajt a kíváncsiság a srác döntését illetőleg!
- Ezt kérem. - mondta, én pedig láttam, hogy valóban egy digitális karórát választott (ez az, dicsőség! rám hallgatott!). A számok csak akkor jelennek meg, ha megnyomja oldalt a gombot, és az óra maga annyival egzotikus, hogy az oldalt lévő, megmaradt, 3 kis gomb közül kettő világítást kapcsol be, a másikkal nem tudom mit lehet csinálni. Kék, és piros fényeket szór, megmutatta a lány. Igazából az, amit Nicolenak vettem mérföldekkel szebb, és elegánsabb volt, de az, amit ő vett mégis drágább volt, nem is kevéssel! Amikor az összeget mondta a hölgy vártam, hogy a csávónak kikerekedjen a szeme, de ehelyett irigylésre méltó higgadtságban kapta elő a pénztárcáját, és egyszerűen odaadta a teljes összeget! Még borravalót is adott, mert nem fogadta el a visszajárót.
- Jézus. Isten. Mária. - soroltam gyorsan a szentek neveit (Szt. József kivételével), és csak pislogtam.
- Köszönöm a segítséget! - kacsintott rám a férfi. Végre megláttam az arcát! Ó, de minek... a felismerés pillanatában még egy "szívesent" sem tudtam kinyögni, mert annyira megilletődtem.
- Te vagy...! - ennyire futotta, mert a mögöttem elhaladó lánybanda egy emberként felsikított: - BILL KAULITZ! - visították, és ribancosan viháncolva rohanták le Nicon fényképezőjükkel Billt, engem meg, mint egy rongy, félrelöktek. Persze olyan szinten beállt nálam a döbbenet, hogy köpni-nyelni nem tudtam, nem még reagálni valamit a lökdösődésre. Arcomba szökött a pír, és egyszerűen semmit nem akartam elhinni. SEMMIT! Ez a sors keze? Az első, ami ilyenkor eszébe jut bárkinek: mivel érdemeltem ezt ki? Hiszen ő az egyik legkedvencebb énekesem! Ne már... ne! Ez nem igaz. Ezt tuti, hogy álmodom! - pörögtek le a lehetőségek fejemben, mire a fotózkodás, és bájolgás félbe szakadt. Bill pedig odalépett elém ekkor, és mosolyogva a kezembe nyomott egy lapot (biztos leírt az arcomról, hogy fan vagyok), az aláírásával, és egy "Köszöntem a segítséget" zárójelezett mondattal. NE!!!!! Game Over. (Amúgy ezt mikor firkanthatta le?!)
A dolog annyira meglepett, hogy gyatra mód még képet kérni sem volt merszem, vagy lelki erőm (nem tudom melyik a valószínűbb). Beszélgettem Bill TH-val! NE. NE! NE!!!! NE... - csak ezek visszhangzottak fejemben egészen aznap este, a lefekvésem pillanatáig.
Az esemény után nehezen, de visszakúsztam anyámékhoz. Demien persze rögvest érdeklődött hollétemről:
- Mégis meddig tart megvenni egy ajándékot? Merre voltál már?! - majd mire levegőhöz jutottam el tudtam újságolni a nagy hírt (már nem mintha a lépcsőről nem lehetett volna tökéletesen látni, hogy mégis merre vagyok): - Segítettem Billnek megvenni Tom ajándékát! - fogtam rövidre, majd mellkasomra tapasztottam a kezem, és próbáltam lenyomni a szívemet. Olyan hangosan vert, hogy azt hittem az egész pláza hallja!
Még eltekintettem az ékszeres irányába, majd mire feltűnt, hogy Bill már nincs ott visszanéztem anyura.
- Tökéletes karácsony, nemde? - kérdezte anya, majd én megráztam vigyorogva a fejem, és átvettem tőle az egyik szatyor ajándékot.
- Az ám! - erősítettem meg, aztán pedig Demien meghívott minket egy kínai kajáldában. A koszt borzalmas volt, de azért megettem. Bár azt is biztosra veszem, hogy hamarosan viszont látom, ha még egyszer lepörgetem a dolgokat a fejemben. Rámeredtem a lapra:

Bill Kaulitztól... [köszöntem a segítséget, Szöszi ;) ]

Neeeee! Ez nem lehet igaz. Ez képtelenség. Ám tárgyi bizonyítékként szolgált mikor Ama ismét rákérdezett:
- Mit beszéltetek azzal a b*zival? - sóhajtottam, és megráztam a fejem, mert nem akartam megint elmondani. Már nem először kérdezte, de az elsőre nem is reagáltam, még csak nem is pislogtam, olyan hihetetlen. Persze én elhiszem, hogy ők is CSAK emberek, meg minden, de azért híres emberek. Na és?! Azt kérded: na és?! - ne kérdezd! Ez hatalmas ajándék volt. A legtökéletesebb karácsonyi ajándék! Alig győztem ilyenek után kivárni a Szent Estét...

>>>VÁLJON VALÓRA A TI KÍVÁNSÁGOTOK IS ;)
posted: vasárnap, december 23, 2012 | comments: 0
Why Not Me? - 6.rész

Hi!
Mint mindig most is hoztam a formám mi szerint egy jó ideje nem tettem fel a részt. Most kivételesen mentségemre szóljon, hogy tesóm előszeretettel üldöz ki idő előtt a géptől, de no problemo. Hétvégén ezúttal maradok, és remélem a többit is fel tudom pakolni :D Ez a sorozat sajna rövidebbre sikeredett, mint a többi, mert most a 10. résznél járok, és már látom kb. két rész és vége xDDDD de ne féljetek! Van még. Csak azt külön be kell gépelnem, mert lapra írtam -.-




H a t o d i k  f e j e z e t
A titok tovább nem titok

A reggel első sugarai a társaságomat, és engem ébredésre késztetett. Mindig is utáltam a nap sugaraira kelni, valahogy mérföldekkel kellemetlenebb, mint mikor megszólal az ébresztőóra, és egy gombnyomást követően még öt percet szundizhatok. Kérem, ez nem sztárallűr, hanem, ha már híres vagyok, és az életemet pokollá teszik a paparákok, akkor miért ne lehetne ennyi sunyizás a dologban?
- Baszottul elzsibbatt a kicseszett nyakcsigolyám! - szólalt fel Tom, mintegy 'Jó reggelt' jegyében. Sajátos üdvözlésére mindenki elkezdett nyöszörögni, és előjöttek, hogy kinek hol fáj a tök mindegy milye, és panaszkodtak, hogy mennyire hulla fáradtak. Hát esküszöm, ha tudnák én hova mentem hajnalok hajnalán... kicsit meglepődenének, nem? Pláne a bátyám. S már megint rámtört az az érzés... hülye jó szívem! Ennyi szórakozás már nekem is kijár, mert ő mégis hányszor csapott le a kezemről egy nőt? Szinte elevenen pereg le előttem mindaz, mikor én valahányszor megláttam egy szemrevaló bulát, és ő meg azon perc rástartolt! Én jobb szeretek fokozatosan haladni, és próbálok odafigyelni arra, mi kell egy nőnek - de a testvérem, mint vakló a szakadéknak! Úgy. De mégis megkapja, amit akar... mégis meddig kéne ezt elviselnem?
- Lám... én már nem érzem a tyúkszememet sem. - így Georg, én pedig, hogy kerüljem ostoba emózásomat rákérdeztem:
- Eddig érezted?
- Igen, ha időváltozás volt folyton megfájdult. Most meg semmi...
- Még jó, én egyedül Becky könyökét éreztem az oldalamban...
- Hát miért nem szóltál?! Kivettem volna.
- Tök mindegy, már nem tudom visszapörgetni az időt.
- Ó, Gusti! Majd kiengesztellek! - borult a dobosunk nyakába, aki eképp reagálta le a helyzetet:
- Inkább ne... na, de lássuk a reggelit!
- Wipp! Majd mi sütünk Beckával palacsintát!
Egyszerre ujjongtunk, és beláttuk, hogy ők is jók valamire. Kimentünk a konyhába, s mint szoktuk: míg a csajok konyhatündérkednek mi elpusztítjuk a megmaradt kólarakományt, és közben a hetünket tervezgessük. Sok dolgunk akad a közel jövőben, ugyanis készülünk egy albummal, amit valószínűleg - mivel később kezdtük el a munkálatokat - jövőre ki tudunk adni. Ha nem késlekedtünk volna (ez többnyire a számomra akadálytényezőként szolgált "unkreativitás" túlnyomó mértéke miatt volt) már előbb készen lehettünk volna, de nincs mit tenni. Ha már így alakult, akkor így alakult!
- Szóval holnap jó lenne délre már a stúdióba lenni, és...
- ... és hol fogunk kajálni?! És mikor?! - rukkolt elő Gustav a számára legnagyobb problémával, amire persze nem siettünk megoldást találni, helyette csak folytattuk az egyeztetést a lényegesen fontosabb eseményekről.
- De figyelj már Mr B*sszájba! Mi lesz az interjúval? - figyelmen kívül hagytam csipkelődését, és helyette előálltam még egy kérdéssel, amit most jelen pillanat valósággal kifelejtettem: - Milyen interjú?
- Hát a Bravonak... már lassan két hónapja kujtorognak érte!
- Tomnak igaza van, nem kéne örökké elnapolni. Mit szólnátok a péntekhez?
- Háh! Téves. Pénteken díjátadóra megyünk! - világosított fel minket Gustav, amikor megérkezett az első adag palacsinta. Sóhajtva meredtem magam elé a gőzölgő, juharszirupos, amerikaias, villásreggelire, és közben azon kattogtattam agyam, hogy mikor kéne beszorítani a Bravo interjút.
- Mi lenne, ha...
- FELEJTSD EL!
- Tom, könyörgöm, még végig se mondta...
- De nem akarok ma interjúvolni.
- Honnan tudtad? - értetlenkedtem, és közben hol Gustavra, hol Georgra pislogtam.
- Onnan, hogy kb. 18 éve a fejedbe látok.
A fejembe, mi? Vajon a tegnap esti gondolataimat is átlátta? Ebben már csak reménykedni tudok, hogy nem. Nem lenne kellemes, ha épp belátná, hogy újabban a barátnője körül fantáziálgatok.
- Én igazat adok Billnek, már mióta ígérjük?
- Akkor ez eldőlt! Le vagy szavazva Tom... - láttam végre neki a reggelimnek őszinte jókedvvel. A többiek már rég csámcsogtak rajtuk, nekem viszont eddigre meg is hűlt, szóval kárörvendő mód mosolyogtam mikor lihegtek, mert a falat túl forróra sikeredett.
***
Végül úgy döntöttünk virtuálisan válaszolgatunk a kérdéseikre. Ők jobbnak látták, ha telefonhívásként bonyolítjuk le az egészet, szóval délután fél háromra már mind a szobámba görnyedtünk a kihangosított telefon felett. Valami korosabb nőci lehetett az interjúvoló, mert egy kérdésre legalább kétszer válaszoltunk, mire megértette, hogy mit is mondtunk. Untam már a végére, de ezzel nem voltam egyedül. Lássuk be: a férfiak nyomó többsége nem a türelméről híres. Így mi sem!
- És végezetül... mi a helyzet az új albummal?
- Hát a munkálatok már folynak, valószínűleg jövő év elejének végére kész lesz!
- Frappáns megfogalmazás... jövő év elejének a végére. - suttogta bátyám, amire véletlen elnevettem magam. A nő visszakérdezett még vagy kétszer, hogy "mi? Mit mondtál?" - de leráztuk: "SEMMIT!" - és ennyiből állt. Hát ezért kellett ennyit fáradnunk?
Amikor már végre fellélegezve dobtuk félre a telefont ernyedten nyúltunk ki az ágyra, és Gustav az iPHONE-ján pötyögött valamit. Amióta megvette magának ezt a híres Apple terméket örökké azon lóg, le nem lehet nyúzni róla.
- Hittétek volna, hogy ez a Natasha Frühling még csak 28?
- Natasha a ... aki most... ?
- Jaja.
- Hát lehet, hogy még nincs 30, de ez nem jelent mást, mint, hogy még nincs késő fülészetre menni... - nyögte be bátyám, mire mi önfeledten felnevettünk. Pár percnyi mosolygás, és idióta röhögés után hirtelen megcsörrent Tom telefonja. Felemelte a kagylót, és kitrappolt. S amíg Gustav és Georg figyelmen kívül hagyva ezen eseményt tovább poénkodott szegény Natashán, én erősen füleltem a kinti beszédfoszlányokra.
- Csáó Cica! Helyzet? ... Ja, túl vagyunk, de az interjúsunk nagyot hallott, vagy épp süket volt. Ilyen hangulatember, tudod! ... Nem. ... Persze! Túl, de... Ja! Hát oké. ... kimenjek eléd?! Miért? ... Ja,az más. Hülye menetrend! Csók a hasad alá egy arasszal.
Az utolsó mondat hallatán végigfutott hátamon a hideg és minden szőrszál tökéletesen egyszerre állt fel.
- ... figyelsz?
- Ja, persze, csak... hallgattam Tomot.
- Ó, remek! De. Ha már itt tartunk. Mikor akarod elmondani neki? - hatalmasat nyeltem, és nem akartam visszakérdezni, hogy mit. Pedig kénytelen voltam:
- Mégis mit, és kinek?
- Öüm. Mondjuk Tomnak, hogy teljesen rá vagy izgulva Carlyra?
- Pff... még ilyen feltételezéseket! Ti most komolyan...
- Komolyan, mi?
- Ti most komolyan azt hiszitek, hogy énnekem bejön Tom csaja?
- Mégha csak bejönne... ó! Ember. Akkor még nem tartanánk ott, hogy el kéne neki mondanod.
- Nem tudom miről beszéltek... - próbáltam menteni a menthetetlent, és közben szorgalmasan ráztam a fejem. Pff! Még, hogy ilyen csak a nőknél van. Egy, a barátnői vallatószéke előtt álló csaj nem éli azt át naponta, amit én egyszer egy hónapban. Mindig van valami, amit el akarok titkolni, de sajna olyan gyatra vagyok, és átlátszó, hogy persze Georg és Gustav - a két G - azonnal kiszúrja ezt. Legyen bármi is!
- Haver, ne add már a hülyét, könyörgöm! Gustavval kb. két hónapja ezt beszéljük. Tomnak meg joga lenne tudni!
- És mégis mit? - lépett be bátyám. Ledobta a telefonját az ágyra, majd leült annak szélére, és megigazította zokniját. Egyszeriben remegni kezdett a kezem, és viszketett a tenyerem. Szinte meg kellett üssek valakit. De mivel ezt nem tehettem, csak belevágtam egy tekintéjeset az egyik párnába. Georg és Gustav ledöbbent.
- Semmit. Majd este elmondom!
- Este nem igen. Carly itt alszik! A nagyanyjához akart menni, de lekéste az uccsó egyenes járatot. Megint a nyakamra maradt! Mégis minek érzi magát, királylánynak, hogy örökké cipelnem kell a seggét?! - háborgott bátyám, ami csak még jobban idegesített, mert én minden pénzt megadnák, ha egy ilyen nőnek a seggét kéne ide-oda szállítanom! De most nem szóltam semmit, legalábbis tűrtőztettem magam.
- Nyugi Tom, a nők már csak ilyenek. Ha van egy pasijuk, akinek van kocsija már azonnal elkényelmesednek!
- Azért csak ne szokjon hozzá. - eddig bírtam. Hirtelen rámtört egy adrenalin löket, felpattantam, és a kelleténél kicsit jobban megemeltem hangomat:
- Hát b*zd, ne nekünk panaszkodjál! Ettől neked könnyebb az életed, vagy mi a f*sz?!
- Neked meg mi a g*ci bajod van?
- Az, hogy folyton sírsz, hogy mennyire nem bírod elviselni azt a lányt! Hát ha ennyire elviselhetetlen miért nem hagyod ott a p*csába?!
- Bill, nyugodj már le, haver!
- Tőlem... de akkor ne nekünk sírjon a szája!
- Hallod, neked agyadra ment a sok kornyikálás! Vegyél ki szabadságot, vagy, ha nem akarsz legalább dobj be egy kávét, hátha lenyugszol. Meg nem mellesleg kettőnk közül ki az, aki állandóan sír?! - támadt ellenem Tom, ami természetesen várható volt. A bátyám olyan embertípus, akinek nem a neveltetésével van probléma, hanem az épp elméjével. Egyszer bekattan, és addig ordít, míg ki nem fullad. Kellett nekem ellene szólnom, de mégis mit tehettem volna? Meg kell védenem a nőt, akit szeretek.
- Jól lehet, de én örülnék, ha egyáltalán egy olyan nő szóbaállna velem, mint Carly!
- Bill, te teljesen megzakkantál. Ülj már le, hallod?! - a feszültség csak egyre jobban fokozódott a kis keleti fekvésű szobában, és már falnak bírtam volna menni a sok idegbetegtől, de nem, nem. Itt mindenki ellenem van, tartanom kell magam! És előre is sorry, de én egy olyan ember vagyok, aki kiharcolja az igazát, nem viseli el, ha megmondják mit tegyen, és olykor öntelt, egoista mód csak azt keresi neki mi a jó! Ilyen vagyok, ezekkel a tulajdonságaimmal kell elfogadni. De ha ez pont a saját bátyámnak nem megy ott már nem énvelem van a probléma.
- Nem ülök, Georg! És képzeljétek el nem vagyok megzakkanva. Tom! Carly a legjobb nő, akit valaha is kívánhattál magadnak! Miért nem vagy képes felfogni?
- Hehh. Ezt te se kérdezhetted komolyan! Nekem ő is egy a sok közül - jó, talán kicsivel több, de... - ennél a pontnál tényleg elborult az agyam. Nem tudtam mit teszek, csak cselekedtem: tiszta erőmből nekib*sztam Tomot a szekrényemnek, majd, hogy ne fajuljanak a dolgok tovább (pl. azt semmikép se akartam megvárni, hogy Tom viszonozza nem épp testvéri lökdösődésem) kiviharoztam a szobából, egyenesen a fürdőbe, és magamra zártam az ajtót.
A legszebb dolog lenne az életemben. De neki Ő kell... miért nem én?
posted: péntek, november 16, 2012 | comments: 0